Csak teremt egy űrt

 

"A serdülő ágál a szülő ellen, de ez teljesen normális, neki ugyanis ez a dolga. Neki távolságot kell a szülőtől vennie, és ha ez megtörtént, csak azután tud majd visszakötődni hozzá ifjú felnőttként. Ezért kritizálja az apját és az anyját, ezért vág a fejükhöz néha olyan mondatokat, amiktől megdermed a szívük. De akárhogy is szidja őket – nehogy már elhiggyük, hogy amit mond, azt a lelke mélyén is úgy érzi! Számos friss pszichológiai vizsgálat igazolja: nem igaz, hogy elszakad a szülőtől! Csak így teremt távolságot. Ha ugyanis nem teremt olyan helyzetet, hogy haragudhasson rájuk, akkor nem tud eltávolodni tőlük, hogy a saját útjára lépjen, és a saját énjét kezdje el építgetni. Átmenetileg ezért akkor is tagadja a szülőt, ha később pontosan ugyanolyanná válik, mint ő. Ezt nekünk nagyon jól meg kell értenünk. Eltávolodik tőle, kritizálja, úgy tesz, mint akinek már köze sincs hozzá, miközben csak teremt egy űrt, hogy azt majd betölthesse a saját személyiségével, saját tartalmaival." (Prof. Dr. Bagdy Emőke)

Rácsok mögött

Avagy biztonságunk börtönében.

 

EKT- Mátyás anyja Prágában

 

Jó sztárnak lenni

 

„Azért jó sztárnak lenni, mert amikor untatod az embereket,

azt hiszik, hogy az ő hibájuk.” (Henry Kissinger)

Temetői rapszódia

 

Madárcsontú, töpörödött öregasszony közeledik a temetői gyalogúton. Egyik kezében bot, erre támaszkodik, a másikban táska, meg egy kis koszorú. Nehezen lépked és bár nem erős a szél, néha egy-egy gyengébb fuvallat is megállítja.

Ahogy halad a sírok között, olvasgatja a fejfákra írt, kőbe faragott neveket. Szabó Péter…, Kiss Eleonóra…, Mátyás Árpád…, Kemencés Józsefné. A sor végén egy új sírt vesz észre. A virágok még alig fonnyadtak, a koszorúk is jól tartják magukat, minden szalag olvasható. „Lenhossék Ferencné Király Margit” – olvassa. Megtorpan, közelebb lép, az arca elsápad.

-- Hát te is ide kerültél, te ribanc? – kiált rá a sírra, aztán ijedten körülnéz, nem hallotta-e meg valaki a kifakadását.

De nincs a közelben senki élő, a holtak meg nem botránkoznak meg semmin. Túl sok mindent megéltek már.

-- Látod, te ribanc? Hiába mesterkedtél! A Jenő visszajött hozzám! – folytatja nekibátorodva. Persze, nem felel senki. Olyan mélyre nem érnek el a bántások. Kicsit megszédül, a gyűlölet alaposan kifárasztotta. Mert a gyűlölet nagyon fárasztó tud lenni. A szeretet erőt ad, mert mindig érzed, hogy adtál. A gyűlöletnek nem látod a végét.

Leül egy mohos padra a sírral szemben. Nehéz eldönteni, hogy sóhajtozik vagy mélyeket kortyol a levegőből.

-- Most is Jenőhöz megyek – mondja, inkább már fásultan, mint gyűlölettel és arcán, s a ráncok pókhálója között megcsillan egy könnycsepp. – Itt halt meg a kezeim között. Mert visszajött hozzám és attól kezdve csak az enyém volt! Nem is emlegetett téged. És én sem.

-- Persze, hallottam, hogy hozzámentél a Lenhossék Ferihez. Vénségedre. Pedig tudom, hogy nem szeretted. Persze, hol volt ő az én Jenőmhöz! – legyint, aztán szedelőzni kezd.

Nehezen megy a felállás, de a bot segít. Belekapaszkodik, veszi a táskát és a koszorút, majd tétován elindul. Néhány lépés után megáll. Megfordul. Keresztet vet. A pillantása csupa engesztelés. Közelebb lép, mécsest vesz elő a táskából, a sírra teszi, majd meggyújtja.

-- Szeretett ő téged is – szólal meg simogatón. – Csak nem annyira.