Nem tudják, kivel élnek együtt

 

 "A pszichoterapeuta azt tapasztalja, hogy a tönkrement szerelmi kapcsolatok zömében a partnereknek fogalmuk sincs, hogy kivel élnek együtt! Ennek egyrészt az az oka, hogy a szerelem extázisában mindenki csakis a legragyogóbb arcát mutatja. Másrészt az emberek nagy részének a szerelmében van egy nárcisztikus elem: vágyaikat rávetítik szerelmükre, és tulajdonképpen a másikról alkotott fantáziájukba szeretnek bele. S amikor kiderül, hogy a valóságban mégsem olyan, ő lesz a bűnös, amiért nem felelt meg a szerelemben keletkezett fantáziáknak. A válófélben lévő társak között fellobbanó durvaságok, utálatok azonban azt jelentik, hogy még mindig erős kötelékek fűzik össze őket. Rúgni, tépni, cibálni kell, hogy elszakadjon." (Popper Péter)

Szerelem diktatúra idején

 

 

Egy kárpátaljai ruszin ember volt és hithű kommunista. Apja úgy jött haza az első világháború után az orosz fogságból, hogy teljesen átmosták az agyát. Onnantól mindig a lenini eszmék világhódítását várta és erre nevelte fiát is. Éltek egy kis faluban a Kárpátok hegyei között és várták a kommunista Messiást.

Mikola, mert így hívták a fiút, szépen felcseperedett és egy magához való kommunista lányát vette feleségül. A második világégés után aztán az első között szaladtak üdvözölni a vöröskatonákat.

-- Já kommuniszt! Já kommuniszt! – kiabálta nekik a feleségével együtt, mert apja, bízva a szép jövőben, megtanította néhány orosz mondatra. Sőt, még azt is felajánlották, hogy összeírják az új hatalom számára a környékbeli kommunistákat, lássák, kire lehet számítani. Persze, hamar kiderült, hogy Mikolának az írással, olvasással akadnak problémái, ezért inkább a felesége vette kezébe a mozgalmi ügyeket.

És imádott intézkedni, szervezkedni. Soha életében nem érezte magát ilyen fontosnak. Szinte kivirult. Egész nap szaladgált, mindenkit győzködött, párttitkárokkal, komisszárokkal, magas rangú tisztekkel tárgyalt.

Egy napon aztán behívatták a járási pártbizottságra. Közölték vele, hogy indul a kolhozok megszervezése és ebben nagy szükség van az ő segítségére is. Mert nem egyszerű a helyzet, ezek a büdös kulákok minden módon akadályozzák a szocializmus építését, az emberek nem akarnak lemondani a földjükről, ezért nagyon keményen, határozottan kell fellépni. Persze, előbb el kell menni egy kéthetes tanfolyamra, ahol mindent elmagyaráznak. Eleinte kicsit húzódozott a dologtól, mert eddig soha nem hagyta magára ennyi időre a családot, de meggyőzték, hogy Mikola és a szülei is tudnak vigyázni a gyerekekre, no meg, ami a legfontosabb, hogy semmi sem lehet előbbre való a párt ügyénél.

Elvégezte a tanfolyamot, előbb kissé feszélyezve érezte magát a nagyvárosban, de aztán egyre jobban tetszett neki. A végén már alig volt kedve hazamenni. De nem kellett aggódnia, alig néhány napot töltött a családjával. Mellé adtak egy nagyon jóképű politikai tisztet két katonával, egyrészt, hogy megvédjék a kulákoktól, másrészt, hogy az ellenkezőknek eszükbe ne jusson ellenkezni, aztán bedobták a mélyvízbe. Mikolának ugyan egyre kevésbé tetszett a dolog, de a párt akaratával nem nagyon mert szembe menni.

Ettől kezdve a falvakat járták. A nagyobb vagy problémásabb helyeken heteket is eltöltöttek. És ahogy ez már a világtörténelemben oly gyakran előfordult, a politikai munka dandárjában, minden eszmei megfontolás nélkül, az asszonyka és a komisszár szépen összemelegedtek.

Mikola meg csak várta, várta, hogy végre megszerveződjenek azok az istenverte kolhozok, de valahogy nagyon vontatottan haladt a dolog. És mivel a pletykát a kommunizmus sem tudja megállítani, lassan eljutottak a hírek hozzá. Már azt is beszélték, hogy a szerelmespár együtt tér nyugovóra a politikai munka fáradalmait kipihenni.

Egyszer aztán, igaz, még csak látogatóba, hazajött az asszony. Hiába takargatta magát egy sállal, még a nyakát is kiszívta a túlbuzgó komisszár. Mikola meg nem bírta tovább és pofon vágta gyermekei anyját. Aki szaladt mindjárt a pártbizottságra.

Másnap két katona jött Mikoláért, bekísérték az állambiztonsági hivatalba.

-- Hogy merte megpofozni a párt aktivistáját! – dörrent rá egy tiszt.

-- Kérem…, én a párt aktivistáját nem bántottam…-- sápadt el Mikola, mert akkor már rosszat sejtett. – Én a feleségemet vágtam pofon, aki történetesen egy nagy kurva.

-- Az minket nem érdekel! Ez magánügy! Mi lenne a párt tekintélyével, ha büntetlenül hagynánk egy ilyen tettet. Nem imperialista ügynök maga véletlenül? Ki bízta meg azzal, hogy felpofozza a kolhozosítás legaktívabb szervezőjét?

Hamarosan elkészült a jegyzőkönyv. Ebben az állt, hogy Mikola, vélhetően, de nem bizonyítottan a kulákok biztatására, megpofozta a párt egyik aktivistáját és sértően nyilatkozott a kolhozosítást szervező politikai tisztről. Viszont egy szó sem volt benne arról, hogy az aktivista történetesen a felesége.

A felesége, aki miután megtudta, hová került a férje, százszor megbánta, hogy panaszkodott és rohant azonnal a pártbizottságra. Győzködte a vezetést, de hiába.

-- Elvtársnő, azt akarja mondani, hogy ön nem mondott igazat? Vagy azt, hogy az elvtársak odafönn tévedtek? Többé ilyet hallani sem akarunk! Mivé lenne a párt tekintélye?

Mikola hamarosan egy szibériai lágerben találta magát. Soha többé nem tért haza. Állítólag elbujdosott. Valaki évekkel ezelőtt találkozott vele. Már nem várja a szovjet Messiást. Sőt, azt mondják, visszasírja a régi szép időket.

 

Barátkozunk

 

Egy szemtanú érdekes elbeszélése Ungvár és Kassa izgalmas óráiról

 

(Megjelent: Pesti Hírlap, 1938.november 9.)

Rendkívül érdekes adatokat mondott el nekünk Lengyel László nyugalmazott középiskolai igazgató, aki vasárnap hagyta el Ungvár városát. Ungvárról gépkocsin jutott el Kassára. Útközben a gépkocsit fel kellett cserélnie egy parasztszekérrel és Lengyel László ezen hajtatott Miglecéig, ahol a cseh határ­őrség már csomagolt, A cseh pénzügyőrök nem aka­dályozták meg útja folytatásában. Hidasnémetiről gyorsvonaton tette meg az utat Budapestig. A fővá­rosban első útja a Pesti Hírlap szerkesztőségébe vezetett.
Lengyel László elmondotta, hogy míg Kassán már két hét óta folyt a kiürítési eljárás, addig Ungvár cseh hatóságait teljesen váratlanul érte a bécsi döntés.
— November 2-án, a bécsi döntőbírósági ítélet kihirdetése napján a csehek még este is bíztak és hittek abban, hogy Ungvári nem kell kiüríteniök — kezdte elbeszélését Lengyel László. — A cseh tisz­tek és közhivatalnokok ekkor már nem a kassai, po­zsonyi vagy prágai rádióállomást, hanem csak a bu­dapesti leadót figyelték. A lakosságnak este nyolc óra után nem volt szabad az utcákon tartózkodnia. A vendéglőket és kocsmákat is már délután 6 órakor bezárták. Este fél 10 óra után köztudomásúvá lett Ungváron a bécsi döntőbírósági határozat, de a vá­ros lakossága az örömhírről még egymástól távol, családi körben, vagy egy-egy magánlakásban összejött szűk baráti társaságban értesülhetett csak. A vá­ros lakossága másnap korán reggel talpon volt és ujjongó lelkesedéssel és örömmel hirdette Ungvár magyar voltát, éltette Magyarországot és Horthy Miklós kormányzót.
— Előkerültek a rejtve őrzött nemzeti színű kokár­dák ... Az első nemzeti jelvényeket a cseh rendőr­ség és katonaság még leszaggatta, de délelőtt 10 órá­tól, midőn a katonai és polgári hatóságok a kiürítési rendeletet már megkapták, kénytelen-kelletlen már tűrte a jelvények viselését. Délelőtt 10 órakor Eper­jesi ügyvéd és Köszörűs párttitkár az Ungvári Magyar Nemzeti Tanács vezetőtagjaival küldöttséget vezetett Svatek tábornokhoz, Ungvár katonai pa­rancsnokához és azt követelte, hogy nemzetőrség ve­gye át a rend fenntartását. Csendőrök és rendőrök is jelentkeztek a nemzetőrségnél. Kijelentették, hogy a visszacsatolás révén magyar polgárokká lettek és magyar nemzeti színű kokárdával teljesítenek tovább szolgálatot. Nyomban mindenkinek visszaadták elő­zőleg elkobzott fegyverét, vadászpuskáját és szabadon bocsátották Egri Ferenc nagygejőczi földesurat is, akit már napok óta fogva tartottak azért, mert ma­gyar mozgalmakban szereplő ruszin polgárokat ven­dégelt meg. - Az Uzhorodi Közlöny címet cserélt és Ungvári Közlöny cím alatt jelent meg. Egymás után tűzték ki a házakra a magyar lobogót, de azt csak­hamar be kellett vonni, mert a tábornok azt izente a Magyar Nemzeti Tanácsnak, hogy lövetni fog a magyar zászlóval díszített házakra. A város őslakos­sága — nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül— mindjobban visszanyerte lélekjelenlétét és követelő, bátor és erélyes magatartást tanúsított november 3-tól kezdve minden ellen, ami addig cseh volt.
— Szemtanúja voltam több érdekes jelenetnek —, folytatta informátorunk a beszélgetést —, láttam, amint főhadnagyi rangfokozatot viselő tüzértiszt, akit a küldönc keresett fel azzal, hogy azonnal jelent­kezzék a kaszárnyában, mert az ezred elvonul, ezt felelte: „Mondd meg a kaszárnyában, hogy tiszteltetem a parancsnok urat, de nekem most már -- hála a jó Istennek — csak nagybányai Horthy Miklós paran­csol! Majd, ha Horthy hív, lóhalálába megyek!" A főhadnagynak ezért az üzenetért nem lehetett bántódása, mert később, délben már polgári ruhában beszélgetett Ungvár főterén. Általában a hasonló je­lenetek egymást követték. Magyar és ruszin ember nem engedelmeskedett cseh vagy morva felettesének.
— Csütörtökön délután a ruszinok nemzeti taná­csa Ungvár falai között gyűlést tartott. Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén és Sáros vármegyék ruszin kiküldöttei jöttek össze. A legélesebb han­gon szidalmazták Volosint, aki -- szerintük --pénzért, eladta Ruszkakrajnát Prágának! A gyűlésen hatá­rozati javaslatot fogadtak el, mely szerint követelik a ruszinok földjének Magyarországhoz való csatolá­sát. A gyűlés szónokai hangoztatták, hogy ha kell, vér árán is kivívják maguknak a magyarokhoz való csatlakozásukat, mert már nagyon is megelégelték a cseh kifosztók munkáját.
Elmondotta Lengyel László, hogy az ungvári pá­lyaudvaron szinte ölték egymást a cseh menekültek, hogy a Királyháza—Ungvár—Kassa, illetve a Prága felé haladó gyorsvonaton helyet kaphassanak. Ez a gyorsvonat azonban csak nagy késéssel indult el, mert a magyar illetőségű vasúti személyzet levál­tását kérte már előzetesen. Az Ungvárt állomásozó gyalogezredek legénysége oszladozni kezdett. Az ez­red készleteit a kaszárnya udvarán elégették. A Kas­sa felé vezető és részben javítás alatt álló ország­utakon óriási volt a kavarodás. Katonai menetosz­lopok mennek, autóbuszokra felzsúfolt menekülők aka­dályozták egymást az előrejutásban. Nagymihálynál és Gálszécsnél a Hlinka-gárda tagjai teljesítettek szolgálatot. A katonaságot Ungvár és Kassa környé­kén már november 4-én valamennyi átcsatolásra ítélt városból és községből — kivonták. Az Ungvár melletti repülőteret a csehek kiürítették.
— Kassa viszont egészen más képet mutatott — fejezte be előadását Lengyel László. — A város fel van lobogózva. Kassa körül üresek a betonfedezékek. A közeli Krajcár-pusztánál gyülekező cseh legénység, mikor meghallotta a bécsi döntést, egyszerűen ellö­völdözte összes tölténykészletét! A magyar és ruszin fiúk nem törődtek többé a cseh tisztekkel.
A helyzet egyébként az, hogy Ruszkakrajnában forradalom fenyeget. Ezt mondják Lengyel László előadása szerint maguk a cseh tisztek is.

A csehek által épített ungvári megyeháza 1939-ben.

Forrás: Fortepan.

Ez az öröm mindent kifizet

 

"Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek...

Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében - akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (...)

A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul.

Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen." /Móricz Zsigmond/

 

Weöres Sándor: A két nem

 

Az oláhok 44-es bosszúja: baltával lefejezett székelyek