2021. november 17., szerda

Elnéző magatartás

 


Drága tanár úr! Tudom, tudom, hogy kijelentette, itt nincs helye elnéző magatartásnak, hogy cselekedetem, nem csupán erkölcstelen, hanem teljesen amorális, de mindent meg tudok magyarázni. Persze, teljesen igaza van, erre nincs mentség, de még az elítélt gyilkosok is szólhatnak a bíróságon az utolsó szó jogán.

Mert semmi nem az, aminek látszik. Sőt, épp az ellenkezője történt. Mert tény, hogy az éjszaka folyamán bemásztam a leánykollégium ablakán. Pontosabban csak bemásztam volna, de ön a növendékeken tartotta éber tekintetét és az utolsó pillanatban leszedett onnan. Tudtam, hát persze, hogy tudtam, hogy ezen az éjszakán Izabella egyedül lesz a szobában. Hogy is mertem volna bemászni négy lány közzé. Hiszen ő maga mondta el nekem. Jó, hát nem hitte el, hogy felmászom miatta a második emeletre, de ez csak azt mutatja, hogy nem találkozott még igazi férfivel. Én személy szerint biztos vagyok abban, hogy értékelte volna a bátorságomat.

Jó, tudom, tudom, megpróbálom rövidre fogni. Szóval, őszintén szólva, nincs még sok tapasztalatom a szerelemben. Mondhatni, szinte csak annyi, hogy a tavalyi osztálykiránduláson sikerült közelebb kerülnöm egy-két lányhoz, de ezek ártatlan dolgok voltak. Kis túlzással, már-már plátóiak. Hogy melyik osztálykiránduláson? Hát, amelyiken ön is velünk volt, meg az igazgatóné asszony.

Szóval, jóval a takarodó után kiosontam a szobából és meg sem álltam az orgonasövényig, ahol már várt rám Zsóka. Hogyhogy melyik, hát amelyiket a tanár úr is annyira meg szokott bámulni. Nem történt sok minden, egy kis smárolgatás volt, meg simisumi. Látszott rajta, hogy nincs igazán rámgerjedve. Csalódottan indultam vissza, de a folyosón hangokat hallottam és jobb híján elbújtam az orvosi szobában. Ön meg utánam jött. Pontosabban, csak azt hittem, hogy elkapott, de mögötte meg belépett az ajtón az igazgatóné asszony.

Én meg bebújtam egy szekrénybe. Azért az ajtót résnyire nyitva hagytam, mert egy ilyen helyzetben csak kíváncsi az ember. Hát érdemes volt nyitva hagyni! Többet tanultam akkor a testi örömökről, mint az összes pornófilmből együttvéve! Köszönöm, tanár úr, köszönöm! Ön igazán férfi a talpán!

Elég sápadtnak látszik! Rosszul érzi magát? Na, mindegy, most már nincs sok hátra. Az a helyzet, hogy azóta nem hagy nyugodni a gondolat, vajon ez nekem menne-e. Hogy azokkal a trükkökkel, melyeket öntől tanultam, én is így tudnék-e hatni egy nőre. És most eljött a pillanat. Gondoltam, most végre bizonyíthatok. Mármint Izabellával.

Rosszul néz ki, tanár úr. Talán foglaljon helyet. Igazán nagyon hálás vagyok önnek ezekért a tapasztalatokért. Míg élek, nem felejtem el. Természetesen, alkalomadtán ezt szívesen elmesélem majd az igazgató úrnak is. Ön az a tanár, aki nem csak az érettségire készít fel engem, hanem az életre is.

Tényleg jól van, tanár úr? Ne hívjak orvost? Nem hallom, mit mond. Hogy hagyjuk a fenébe az egészet? Hogy felejtsük el, mintha meg sem történt volna? Azért ennyire szerénynek lenni nem szabad! Őszintén szólva nem is vártam öntől ilyen elnéző magatartást.

 

 

Őszi kavalkád


 Tar Béla barátom fotója.

Amikor bejöttek a magyarok


 A kép a Képes Pesti Hírlap 1939. évi 21. számában jelent meg.

Forrás: Arcanum.

Elveszett mögüle az értelem

 


"Egy nő megérkezett a pszichoterápiás órára, és körülnézett, hova tehetné le a bundáját.

Első órán.

– Dobja csak le a díványra!

– Nem, nem! A felsőruhát nem szabad kárpitozott bútorra tenni!

– Honnét veszi ezt?

– Magától értetődő. Így nevelt az anyám.

– Kérem, a következő alkalomra kérdezze meg tőle, hogy miért.

Második órán.

– Na, mit mondott a mama?

– Azt, hogy ezt mindenki tudja. Így természetes.

– Ő honnét tanulta?

– A mamájától. Az én nagymamámtól.

– Él még a nagymama?

– Persze.

– Tegye meg, hogy őt is megkérdi.

Harmadik órán.

– Mit mondott a nagymama?

– Tudod – mondta –, gyerekkoromban mellettünk egy nagyon szegény család lakott. A gyerekek átjártak hozzánk játszani. Anyám csak ahhoz ragaszkodott, hogy a kabátjukat ne tegyék a díványra vagy egy fotelbe, hanem akasszák fel a fogasra, mert attól félt, hogy a ruhatetű belemegy a kárpitozott bútor szövetébe.

Íme, egy szabály, amelynek valaha értelme volt, de az idők során elveszett mögüle az értelem, és mechanikusan ismételgették generációk. Hagyománnyá, szokássá, rítussá vált. Tele vagyunk ilyen mechanizmusokkal, és viszonylag kevés ember vergődik fel arra a szintre, hogy automatikus reagálásait tudatosan átgondolja, revízió alá vegye, és egyes inadekvát reakcióktól megszabaduljon, másokat, amelyek racionális megítéléssel beváltak, megerősítsen magában." (Popper Péter)

 

2021. november 16., kedd

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek


 

A szenzációs ófehértói aranylelet a Szabolcsvármegyei Jósa Múzeumba került

 


(Megjelent:Nyírvidék, 1924.10.24.)


Mikecz István alispán akciójának sikere. Hogy kerültek a bronzkori aranytárgyak a felszínre? Vad András, az aranytárgyak megtalálója kemecsei ember. Az aranyleletet eddig az állampénztar őrizte. A lelet továbbra is az állam tulajdonában marad


Nyíregyháza, október 23. A Nyírvidék tudósítójától .
Még 1922. május 1-én történt, hogy Vad András kemecsei származású leveleki gazda Ófehértó határában lévő szőlőjében 26 darab, összesen 936 és fél gramm súlyú aranyleletet talált. Az aranylelet, amely bronzkori huzalokból és karperecekből állott, országos figyelmet keltett, Vad András ásója a maga nemében gyönyörű bronzkori dokumentumokat emelt a felszínre, amelyekhez hasonló a leggazdagabb múzeumokban is kevés van. A nagy muzeális értéket képviselő tárgyak a törvényszabta úton az állam tulajdonába jutottak és mindmáig az államkincstár őrizte őket. Az első pillanatban nyilvánvaló volt azonban, hogy a vármegye bronzkori kultúráját reprezentáló aranytárgyak a vármegyei múzeumba valók, mert csakis itt felelnek meg a föld mélységéből felszínre került emlékek nagy nevelő hivatásának, csak itt, az ugyancsak a vármegye bronzkoráról regélő tárgyak mellett, azokkal együtt van egy ősi korszakot jelző hatóerejük. Ezt a szempontot Mikecz István alispán, aki vármegyénk múzeumának hivatása magaslatára emelése érdekében az ősi föld iránt érzett rajongó szeretetével és kiváló kulturális érzékével minden időben odaadó fáradsággal fejti ki irányító tevékenységét, olyan sikerrel képviselte az illetékes körök előtt, hogy a nagyértékű lelet az államkincstárból visszakerült egyedül méltó helyére, a Jósa Múzeumba.


Vad András megtalálja aranytárgyakat.
Hogy kerültek a régi aranytárgyak több ezer év után a napfényre? Olyan kérdés, mely a szenzációs lelettel kapcsolatban erősen izgatta a fantáziát. Munkatársunk Kiss Lajostól, a Szabolcsvármegyei Jósa Múzeum igazgatójától, aki Mikecz István alispán megbízásából először szállt ki a lelőhelyen, s most Budapestre utazik a lelet átvétele céljából, a következő felvilágosítást nyerte:
Vad András kemecsei gazda, leveleki Iakos, akinek Ófehértó határában szőlője van 1922. május 1-én szorgalmasan homlított az ófehértói határban. Ásója már több mint egy méter mélységben járt, mikor a májusi napban megcsillant a szabolcsi homok. Sárgarézszerű drótcsomó tűnt elő, s érdekes, hogy Vad Andrásnak az első gondolata az volt, milyen szerencsés ember ő, éppen ma akarja megkarikázni a sertések orrát, s íme itt van hozzá az akkurátos rézdrót. Nagyot nézett aztán, mikor a szép sárga dróthuzalokon kívül kecses női karokra való fényes karperecek kerültek föl. Akkor már Vad András tudta, hogy, nem lesz a fényes drótból sertés orrára való karika, mert ez az volna, amiről a közmondás beszél: „disznó orrán aranyperec”. Bizony, a szép ragyogó tárgyak, amelyek töredezett cserépedényből kerültek elő, aranytárgyak voltak .
Vad András hazavitte a leletet Levelekre, ahol a szomszédok nagy csodálkozással mondották, biz az színarany mind egy szálig. Volt olyan, aki azt mondotta: tartsa meg, az övé, de az okosabbak szavára hallgatott, akik megmondották, hogy biz az nem az övé, azt be kell szolgáltatni. El is vitte a szépséges tárgyakat a tisztelendő úrhoz, akivel a jegyző úrhoz vitték át az aranyleletet. Értesítették a szolgabíró urat, jegyzőkönyvet vetlek fel, telefonáltak Mikecz István alispánnak, aki azonnal intézkedett, hogy Kiss Lajos múzeumőr vegye át a leletet.

A képen: A nyíregyházi Jósa András Múzeum (1933.)

Forrás: Fortepan.