„Az anyaméhben lenni egyfajta ígéret, hogy az anya mindig ott lesz velünk a külvilágban is. Ha nincs ott, akkor az embert csúnyán elcsábították és cserbenhagyták. Ez a megtévesztés akkor kezdődik, ha az anya figyelme bármilyen okból elvonódik a gyerekről - és itt most nem vádolok senkit, egyszerűen így zajlik. Ha az anya nem tud odafigyelni a gyerekére, akkor a gyerek úgy érzi, elcsábították és átverték. Ígéretet kapott, amelyet nem teljesítettek.” (Feldmár András)
1914. augusztus 16.
A következő sürgönyt küldtem a balkáni haderők
főparancsnokságának: „Mint hivatalos
forrásból értesülök, a második hadsereg körzetében rendszabályokat akarnak
foganatosítani, hogy a szerb falukból túszokat emeljenek ki és arra az esetre,
ha a lakosság a katonaság ellen valamit elkövetne, ezeket a túszokat agyonlövetnék
és a falut elpusztítanák.
Vitéz hadseregünk jó hírneve érdekében és ama nagy katonai
érdekekre való tekintettel, mely igazságos bánásmódot követel a lakossággal
szemben a saját országában, kérem szigorú utasításokat adni, hogy ilyen barbár
rendszabályokat ne alkalmazzanak. A bűnösöket büntessék meg a legnagyobb
szigorral, de ne táplálják a gyűlöletet a hadsereg és a monarchia ellen egy
egész nemzetiségben azáltal, hogy ártatlanokkal ily kegyetlenül bánnak. Teljes
bizalommal Excellenciád magas belátására, várom megnyugtató válaszát.
Kérem Excellenciádat, hogy erről jelentést tegyen őfelségének
és legalázatosabb kérésem előterjesztését, hogy őfelsége ezeket a meggondolatlan
erőszakoskodásokat legkegyelmesebben tiltsa el, mert ezek elhomályosítják
had-seregünk fényét, megkárosítanak fontos katonai és politikai érdekeket és
megingatják a hú alattvalóknak bizalmát az uralkodó atyai gondoskodása iránt.”
Tisza.
Reggel jött a hír, hogy meghalt Bözsi. Hogy miképpen jutott el a hír a faluba ilyen gyorsan száz kilométerről és hogy Terka hogyan jutott a tudomására, örök talány marad. Aznap sokat imádkozott.
– Holnapután elviszel a temetésre – szólt a fiának ellentmondást nem tűrően.
-- Milyen temetésre? – kérdezte a fia, aki megszokta már, hogy ha a mama egyszer valamit eldöntött, akkor annak akkor is úgy kell lenni, ha cigánygyerekek potyognak az égből.
-- Meghalt Bözsi! Nem is hallottad? – kérdezte a fia.
-- Melyik Bözsi?
-- Hogyhogy melyik? Hát az a Bözsi! – vágta rá. – Az a vén kurva!
A fiú meghökkent.
--Tényleg el akarsz menni a temetésére – kérdezte. – Hiszen harminc éve nem láttad. Arról nem is szólva, hogy megfojtanád egy kanál vízbe.
-- Hát éppen azért! – vágta rá az öregasszony és kifordult az ajtón, jelezve, a maga részéről lezárta a beszélgetést.
El is indultak a temetésre, szépen kiöltözve, virággal, ahogy illik. Út közben szót sem szóltak, a mama feszült volt, idegesen rágta a szája szélét. A fia meg jobbnak látta, ha meg sem mukkan.
Ahogy megérkeztek a ravatalozóba, Terka előresietett. Lerakta a virágot, aztán megállt a nyitott koporsó előtt. Hosszasan bámulta az összeaszott arcot és, a fiának legalábbis úgy tűnt, egy halvány mosoly suhant át az arcán.
-- Mehetünk – súgta oda ezután.
-- Hová? – kérdezte a másik döbbenten. -- Hiszen még el sem kezdődött a temetés.
-- Az engem nem érdekel – villant rá az anyja.
-- Ezért autóztunk száz kilométert?
-- Ezért!
A hazaúton megint csöndben voltak. Terka arcán elégedett mosollyal ült a fia mellett. Amikor hazaértek, bement a szobába, megállt a falon lógó kép előtt. A képen, melyen gyászszalag lógott, kackiás bajszú, jóképű férfiember bámult a semmibe.
-- Hát meghalt a Bözsi! – vágta a férfiember arcába Terka! – Hallod, Jóska, meghalt! És tudod, milyen csúnya lett! Mint egy boszorkány! Ha odaát találkoztok, el fogsz szörnyedni tőle! Hiába ment utánad!
