Kézen fogva

 

Az igazgató úr akkor látta meg a fiatalasszonyt, amikor kilépett az iskola ajtaján. Szép új iskola volt, egy éve adták át, kis túlzással, kétszer ennyi gyerek is elférne benne. A nő majdnem hogy futva közeledett felé. Ápolatlan volt, kissé zilált, de az arcán néha felcsillantak az egykori báj fényei. Néhány méterrel odább, tisztes távolságban megállt.

-- Mit üzenget itt nekem! – szólalt meg számonkérően, sőt inkább támadólag.

-- A Józsika ügyében üzentem – felelte nyugodtan az igazgató úr. – Nem jár iskolába és félő, hogy teljesen le fog maradni a többiektől. Menjünk be, ott nyugodtan meg tudjuk beszélni.

-- Nem megyek sehová! – reccsent rá az asszony. – Mondja el itt, amit akar!

-- Hát jó, felőlem megbeszélhetjük itt is – bólintott a másik. – Szóval, Józsika nem jár iskolába. Még csak elsős, most tanulják meg az alapokat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne maradjon le.

-- És ezzel mit csináljak? – kérdezte a nő, most már szelídebben.

-- Hiszen maga az anyja, nem? – emelte fel a hangját az igazgató. – Az a kötelessége, hogy iskolába küldje a gyereket!

Itt látszólag megrekedt a beszélgetés. Az asszony zavartan topogott, mindketten hallgattak.

-- Én mondom neki, minden nap elmondom, hogy iskolába kell járni, de nem hallgat rám – mondta a nő mentegetőzve.

-- Hát, asszonyom, ő még egy kisgyerek! Tudom, hogy nem laknak messze, de akkor is. Fogja meg szépen reggel a kezét és hozza fel az iskolába!

Az asszony mintha meglepődött volna. Mintha ízlelgette volna magában az ötletet.

-- Fogjam meg a kezét? – kérdezte zavartan.

-- Bizony, fogja! – hangzott a válasz.

-- Akkor most én is keljek fel olyan korán? – játszotta ki a nő az utolsó adut.

-- Hát, úgy illene – felelte az igazgató úr.

A nő egy kicsit még gondolkodott, majd sóhajtott egy nagyot.

-- Hát jó, megpróbálhatjuk – mondta, aztán sarkon fordult.

 

Csak a csend

 

A kiégés jelei

 

"Én akkor vettem észre magamon a kiégés jeleit, amikor harmincvalahány évi praxis után bejött hozzám a klinikára egy rokonszenves nő, és elkezdte mesélni, hogy a fia enuretikus, vagyis éjszaka bevizel, de még arra sem hajlandó, hogy kimossa maga után a lepedőjét. Apuka persze őrjöng, hogy ezt a gyereket így még táborba sem lehet elküldeni, ezért ők se tudnak elmenni nyaralni… Szóval mesélte azt, amit általában egy enuretikus gyerek szüleje mesélni szokott, én meg azon kaptam magam, hogy közben arra gondolok, mi lenne, ha megkérdezném: „Drága asszonyom, miért meséli nekem ezt a gusztustalan történetet, mi a fene közöm van hozzá, hova pisil Lacika?” Ez volt számomra a figyelmeztetés, hogy vigyázz, kezdesz a szakmádból kiégni. Valahol abba kell hagyni. Mert éreztem, hogy ugyan jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek, és valahogy elkérgesedtem harminc év emberi nyomorúságaitól. Tovább is lehetett volna csinálni, el is lehetett volna hazudni, hogy mint pszichológust a kiégés fenyeget. De minek? Én ugyanis azt gondolom, hogy egy emberre elsősorban önmaga van rábízva. Saját magadért kell felelned. Van egy régi mondás, miszerint, ha meghalok, akkor a Jóisten nem azért fog felelősségre vonni, hogy miért nem lett belőlem Assisi Szent Ferenc, hanem azért, hogy miért nem voltam önmagamhoz hű, hiteles Popper Péter. Ezért felelek. Nem kell szentnek lenni, de az embernek azonosnak kell lennie önmagával." (Popper Péter)

 

Rablógazdálkodás folyt a szlatinai sóbányákban

  

(Megjelent: Magyar Nemzet, 1939.04.13.)

Miért támogatták hivatalosan a csempészetet —Aláaknáztak egy falut — Fegyver a nép ellen, egy kis sóhulladékért

(A „Magyar Nemzet" tudósító­itól.) A trianoni szerződés igazság­talanságának kevés helyen akadt olyan áttekinthető képe, mint Szlatinán, a „fehérgyémánt" hazájában.
Voltaképpen nem is egy, hanem három Szlatina van. Egyik a Tisza- hídnál kezdődik, ez Faluszlatina, itt bonyolódik le a kereskedelem. A másik Aknaszlatina,  ahol a sóbá­nyák vannak és végül Újszlatina, amelyet jellemző módon létesítettek a csehek.
A „békeszerződés” a magyarországi ruszinok metropolisát, Máramarosszigetet Romániának aján­dékozta és ezzel Szlatina, amelyet Máramarosszigettől csak a Tisza hídja választ el, a csempészek főfészke lett. Ebben a gettószerű vá­roskában üzlet üzlet után nyílt. A szobákat, kamrákat, istállókat üz­letté alakították át. Szeszt, zsírt csempésztek Szigetről ide, innen szövetet, cipőt és más ipari cikke­ket. Faluszlatina az illegális keres­kedelem Kánaánja lett, ahol a „kereskedők“ vagyonokat szereztek. A csehek mindent megengedlek, tombolt a jólét, azután adott pilla­natban egyszerre minden megsem­misült.
A csehek meglepetésszerűen vizs­gálatokat rendeztek, a paragrafusok végtelen hínárjába kergették a szla­tinai boltosokat, akik későn vették észre, milyen rafinált módon hagy­ták őket keresni, csak azért, hogy mindent elszedjenek tőlük Hivata­losan támogatták az illegális keres­kedelmet, majd lecsaptak reá. A ke­reskedőknek nemcsak „üzleti" hasz­nuk ment rá, de legtöbbnek háza, lakásberendezése, betevő falatja is. A kamrák, istállók ismét üresek lettek, a cégek megszűntek. A cse­hek ravaszsága kelepcébe csalta a könnyű keresetre könnyen kapható embereket és a cseh kereskedők csak akkor jelentkeztek, amikor az árverésen majdnem ingyen megkap­ták a csődbe jutottak egész árukész­letét. Az új kereskedők aztán to­vább űzték a csempészést, természe­tesen most már teljes biztonságban mintegy állami felügyelet mellett.
Faluszlatinánák a felszabadulás visszahozta a jogállapotot és azt, hogy lakosai becsületes munkával, nyugodt megélhetést biztosíthatnak maguknak.

 

Újszlatina
Látszólag elismerésre méltó tény volt egy falut úgy felépíteni és be­rendezni, amint azt itt csinálták. A falualapítás mögött azonban egy szomorú gazdálkodás tragédiája hú­zódik meg, A szlatinai sóbányák ki­használása óriási tempóban, min­den szakértelem nélkül indult meg. A régi vezetőket, akik e harácsoló gazdálkodás ellen tiltakoztak, elbo­csátották, politikailag megbízhatat­lannak nyilvánították. Csak minél gyorsabban, minél többet kitermelni — ez volt a jelszó.
Ennék első következményeként Aknaszlatinát robbantási módszer­rel csaknem alábányászták, a házak süllyedni, omladozni kezdtek, a ve­szélybe került zónát gyorsan ki kel­lett üríteni, az őslakosoknak régi családi házaikat ott kellett hagyniok így alapították Újszlatinát.
Itt volt a magyar elemi iskola is, amely félig összedőlt, helyébe azon­ban nem építettek újat. A tanítás életveszélyessé vált. Ellenben építet­tek egy óriási cseh elemi iskolát, amelyet azoknak a szlatinai őslako­soknak adójából, könnyéből, életerejéből hozlak létre, akiknek gyer­mekei nem járhattak az omladozó magyar iskolába.

Aknaszlatina
Cseh-Szlovákia sóellátását a szla­tinai bányák biztosították. A két és fél kilométer hosszú, másfél kilométer széles és még mindig megállapíthatatlan mély sótelepen hosszú időkkel ezelőtt a bányák egész sorát nyitották meg, de utóbb csupán a Kunigunda-, Fe­renc- és Lajos-tárnák maradtak üzemben. A Kunigundát 1903-ban elöntötte a víz, így a csehek csak a két megnyitott tárna kiaknázásá­hoz láttak, ehhez aztán alaposan.
Évente mintegy kétmillió méter­mázsa sót szállítottak el. Ez a mennyiség nem volt nagy a bánya kapacitásához mérten, azonban a módszer, ahogy a kibányászás tör­tént, rengeteg veszélyt rejtett ma­gában.
A régi rendszerű csákányozás he­lyett robbantottak. És ezt a súlyos következményekkel járó műveletet nem szakemberek vezették, mert a régi, kipróbált szakembereket — mint megbízhatatlanokat — elbo­csátották. Ez a módszer vezetett a falu aláaknázásához és meglazította a talajt. A Tisza erecskéi a robban­tások okozta hézagokon hol itt, hol olt hatoltak be és ha a felsza­badítás nem kellő időben történik, a végveszélyt nem lehetett volna elkerülni.
Néhány jellemző adat a csehek gazdálkodására:
A vízzel elöntött Kunigunda-tárna helyén sódombok maradtak, me­lyeket az idők folyamán ellepett a szenny és piszok. A szerencsétlen leszegényedett lakosság, innen akarta a sószükségletét megszerezni, mert nem volt bolti sóra sem pénze. Ezekből a piszkos sótömbökből igyekeztek legalább egy darabkát szakítani, azonban a csehek fegy­veres fináncokat állítottak fel, éj­jel-nappal őriztették a bánya ma­radványait és bizony nem egyszer folyt az őslakosok vére egy kis darabnyi sóért. Ezen a vidéken több sóforrás van. Szegény ruszinok Nagy- Magyarország idejében hordókba töltötték itt a sóvizet, amelyet ropának neveznek és az elhagyott, forgalomtól távol álló falucskák la­kosságát ők látták el vele. Min­denki annyit szállított el, amennyit akart és nem egy szegény em­bernek kenyeret adott ez a foglal­kozás. A csehek minden sókúthoz fegyveres fináncokat állítottak és hektoliterenként árulták a sóvizet. A sóforrások őriztetése többe ke­rült, mint amennyi bevétel volt, azonban ez nem számított, az volt a lényeg, hogy több cseh könnyű állásba elhelyezkedhessen és az őslakosságnak még a sóvizet is meg kelljen fizetnie.
A szlatinai bányákból zsákmá­nyolt sót nem helyben dolgozták fel, hanem csehországi sóőrlő ma­lomba szállították. Egyszerűbb lett volna a sómalmot itt felállítani, azonban ez hasznot jelentett volna az őslakosságnak, így a szlatinai sót a szlatinaiaknak Csehországból kellett rendelniük.
A húszéves rablógazdálkodásnak vége Szlatinán és a magyar gondo­zásba visszavett sóbányában alapos magyar munka indult.

 

A képen: Az aknaszlatinai sóbánya egyik tárnája 1939-ben.

Forrás: Fortepan.