Ambíció

Az ötéves kisfiú, miután hallott egy mesét a szultánról, így szól az anyjához:

-- Anya! Én is szeretnék majd öt feleséget! Az egyik fog főzni, a másik fog nekem énekelni, a harmadik fog engem füröszteni….

-- És a negyedik fog este elaltatni – mondja a mama.

-- Nem, anya, dehogy! Én mindig veled fogok aludni!

Az anya meghatódik, szemét elöntik az örömkönnyek, de azért megjegyzi:

-- A jó isten segítsen téged, kisfiam! De ki fog aludni az öt feleségeddel?

Mire a kisfiú:

-- Hát hadd aludjanak a papával!

A papa teljesen elérzékenyül, szemét elöntik az örömkönnyek és azt mondja:

-- A jó isten segítsen téged, kisfiam!

Kereskedői véna

Egy öreg zsidó dinnyét árul az odesszai piacon. Mellette egy tábla: „Darabja három rubel! Három dinnye 10 rubel!

Odamegy egy pasas és vesz egy dinnyét három rubelért. Aztán vesz még egyet három rubelért, majd egy harmadikat is.

Búcsúzóul még odaszól az öregnek:

-- Látod? Három dinnyét vettem és csak kilenc rubelt fizettem.  Nem tudsz kereskedni.

Mire az öreg:

-- Mindig ez van: idejönnek egy dinnyéért, megvesznek tőlem hármat, aztán ők akarnak megtanítani kereskedni.

Drága Egyetlenem!

Bár érzelmeim irányodban mit sem változtak, hosszas vívódás után döntöttem úgy, tollat ragadok, s válaszolok sürgető megkereséseidre.

Igen, tudom, hogy nem érdemellek meg, már csak azért sem, mert mindig te kezdeményezel, érzelmeid éltető cseppjeivel, mit cseppjeivel: zuhatagával, te, csak te élesztet újra, olykor kornyadozni látszó viszonyunkat. Mindig is így volt, te vagy a ragaszkodóbb, te vagy az, aki azonnal felhívod figyelmemet kötelességeimre, amikor én, gyarló és eléggé el nem ítélhető módon egy-egy pillanatra megfeledkeznék rólad.

Te már csak ilyen vagy. Mindig többet akarsz,  már-már követelőzöl, olykor fenyegetsz, túláradó szereted pillanatok alatt elsöpri az én tétova szabadságvágyamat.

Megvallom, olykor fáraszt engem ez az állandó figyelem, törődés, a fenyegetésről nem is beszélve. De megértelek. Nem tehetsz róla, te ilyen vagy. Istenem, de régen is volt, amikor először jelentkeztem be nálad! Már akkor tudtam, életem végéig kitartasz mellettem, de sohasem tudlak meghódítani.

Drága Egyetlenem! Ettől még én szeretlek. Ahogy a költő írta: semmiért egészen. Amikor meglátom diszkrét kézírásodat a borítékon, mindig hevesebben kezd verni a szívem, mondhatni a torkomban, remegő kézzel tépem fel a  papírost, de vigyázva, nehogy véletlenül  kárt tegyek gyöngybetűidben.

 Átfutnak előttem az elmúlt hetek, hónapok történései, végiggondolom, hogy vajon milyen bűnt követtem el, milyen jeles napról feledkeztem meg. Mert jeles napokat nagyon komolyan veszed, isten őrizz, hogy megfeledkezzek róluk. Na, nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon boldog vagyok veled, bár ez a feledékenység nagyon sokba kerül nekem. Egészen pontosan: rámegy a gatyám.

Aztán rájövők, hogy nem követtem el semmit, nem feledkeztem meg semmiről. És mégis szétárad testemben az izgalom, hiszen sohasem lehet tudni, nem akadtak e meg szigorú szemeid valamilyen állampolgári gyarlóságomon.

Hidd el, nincs rajtad kívül senkim, hogy is lehetne, hiszen te betöltöd az egész életemet, mely számodra nyitott könyv, nem titkolhatok előtted semmit. Tudom, tudom, még tartozom neked egy vallomással. Már most biztosíthatlak, hogy időben meg fogod kapni.

Csak egyetlen kérésem lenne. Tudom, hogy itt te szoktál kérni, de talán most az egyszer, kivételesen… Szeretném megkérdezni, hogy minek nevezzelek. Hívhatnálak esetleg Navinak? Esetleg, lehetnél Navó vagy Navus is. Tudod, ezt a Nemzeti Adó-és Vámhivatalt annyira nehéz becézni.

Meglepi

Mindhalálig

Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon született. Kicsiny volt, töpörödött, ráncos bőrű. Felsírt, mellette mosolyogtak.

-- Olyan szép vagy, és annyira jó gyerek! – mondta később anya, majd magához ölelte.

-- Rossz fiú vagy, sohasem akarsz délután aludni! – korholta az óvó néni.

-- Rohadt egy kölyök ez, mindig letépi a virágaimat! – szólt a szomszéd bácsi.

Múltak az évek, kamaszodott.

-- Gyere le focizni! – kérlelték a haverok. – Tudod, hogy te vagy a legjobb, nélküled semmi esélyünk.

-- Soha nem lesz belőled semmi – legyintett lemondóan Kovács tanár úr. – Lusta vagy, és még szemtelen is.

-- Imádlak – rajongott Hédike az 10. á-ból.

-- Egy mamlasz vagy – húzogatta a száját Helénke a 11. b-ből.

Aztán mégis felvették az egyetemre, meglett a diploma is.

-- Örüljön, hogy felvettük, tudja, hányan jelentkeztek erre a helyre! – nézett rá szigorúan az első főnöke.

            -- Örüljenek, hogy megszereztek! Tudod, hogy milyen nehéz manapság ilyen jó munkaerőt találni?– mondta a korábbi tanára.

            Talán neki volt igaza.

            -- Zseni vagy, imádlak -- mondogatta neki Elvira szerelmük hajnalán. Aztán összeházasodtak, jöttek e gyerekek. Valahogy minden olyan fáradt lett.

           -- Egy élhetetlen lúzer vagy, utállak! – kiáltott fel egy estén ugyanaz az Elvira.

           -- Apa egy hős! – ellenkezett dühösen a lánya, és elsírta magát.

           -- Apa lúzer, apa lúzer! – kiabált a fia, és odabújt az anyjához.

           A válás után néhány évvel találkozott Ágival.

           -- Zseni vagy, imádlak! – mondogatta a lány, de ő valahogy most már nem tudott ennek örülni.

           -- Zseni vagy, de én nem zsenit akarok hanem, egy férjet – szólalt meg Ági egy este. Többé nem látta.

            Lassan lépkedett fölfelé a ranglétrán. Belekóstolt a politikába is, egyéni jelöltként indult a helyi választásokon.

            -- Ez egy fasiszta – állapították meg róla a baloldaliak.

            -- Gátlástalan hazaáruló – tettek rá jobbról egy lapáttal, s végül egyáltalán nem bánta, hogy ebből az egészből kimaradt.

            -- Remélem, főnök, sokáig közöttünk lesz még, hiszen maga nélkül itt megállna az élet – szólalt meg egy napon a legkedvesebb munkatársa, akit annak idején még ő hozott a céghez.

            Másnap a bezárt ajtón keresztül hallotta, amint ugyanez az ember azt mondja a titkárnőnek:

            -- Mikor akar ez már nyugdíjba menni, azt hiszi, nélküle megáll az élet?

            Egyre többet betegeskedett, napról napra fogyott az erő.

            -- Őszinte leszek magához, nagyon súlyos az állapota – mondta a professzor a kivizsgálás után.

            -- Ugyan, apuka, ne hagyja el magát, hiszen ez csak egy múló rosszullét – magyarázta zavart mosollyal a lánya, aki, mielőtt meglátogatta, elbeszélgetett a professzorral.

            Ő csak feküdt és feküdt a nagy, tiszta fehérségben. Lehullott róla minden, ami az elmúlt évtizedekben rárakódott. Eltűnt Kovács tanár úr és a szomszéd bácsi, Hédike és Helénke, a jobboldal és a baloldal. Kicsiny lett, töpörödött, ráncos bőrű. Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon ment el. Talán mosolygott. Mellette felsírt valaki.

Miért nem tudja a migráció megoldani a szegénység problémáit?

Átverés felsőfokon

Mindig gyanakvással fogadom, amikor okosnak látszó emberek mindennek ki akarják számolni a pénzben kifejezhető értékét. Oda jutottunk, hogy, már arról is olvashattunk, hogy mennyibe kerül egy gyerek (felnevelése), ami nyilván teljesen nonszensz, hiszen a gyermekvállalásnak vannak olyan összetevői, amelyek pénzben egyáltalán nem mérhetők.

Most, hogy megjelentek a felvételi ponthatárok, egy nyíregyházi lap kiszámolta, mennyibe kerül egy diploma Nyíregyházán, Debrecenben és Budapesten. Tényként kezelték, hogy egy gyerek taníttatása az általános iskolától a diplomáig átlagosan 30 millió forintba kerül, ami nyilvánvaló képtelenség, hiszen olyan fiatalok is szereznek diplomát, akiknek családjában tanulmányaik ideje alatt a nettó összjövedelem sem éri el ezt az összeget.

Meg aztán belekalkuláltak olyan kiadásokat is, amelyek akkori is felmerülnek, ha a gyerek nem is jár iskolába, hiszen ruházkodni, közlekedni, étkezni mindenképpen kell.

Ám nem az a lényeg, hogy ez az összeg most 30 millió vagy éppen ennek a fele, hanem az, hogy a gyerekek már az érettségi megszerzése sem egyenlő esélyekkel indulnak „harcba” és egyáltalán nem a tehetségre gondolok. Ameddig az iskola nem készít fel az eredményes érettségire, ameddig különórákon kell megszerezni a versenyképes tudást, addig a szegények mindig hátrányos helyzetben lesznek.

Ami pedig az egyetemi képzést illeti, az ebből a szempontból átverés felsőfokon.  Annak idején azzal az indoklással vezették be a költségtérítést, hogy így a diákok komolyabban veszik a tanulást. Ez nyilván igaz is. De a rendszerváltás után olyan ígéreteket kaptunk, hogy egyetemi ösztöndíjak egész rendszere segíti majd a tehetségeket. Ehelyett kaptunk egy diákhitelt, mely egy vakrepülés, hiszen már akkor be kell vállalni a visszafizetését, amikor még fogalmad sincs, hogy lesz-e miből.