Mindhalálig

Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon született. Kicsiny volt, töpörödött, ráncos bőrű. Felsírt, mellette mosolyogtak.

-- Olyan szép vagy, és annyira jó gyerek! – mondta később anya, majd magához ölelte.

-- Rossz fiú vagy, sohasem akarsz délután aludni! – korholta az óvó néni.

-- Rohadt egy kölyök ez, mindig letépi a virágaimat! – szólt a szomszéd bácsi.

Múltak az évek, kamaszodott.

-- Gyere le focizni! – kérlelték a haverok. – Tudod, hogy te vagy a legjobb, nélküled semmi esélyünk.

-- Soha nem lesz belőled semmi – legyintett lemondóan Kovács tanár úr. – Lusta vagy, és még szemtelen is.

-- Imádlak – rajongott Hédike az 10. á-ból.

-- Egy mamlasz vagy – húzogatta a száját Helénke a 11. b-ből.

Aztán mégis felvették az egyetemre, meglett a diploma is.

-- Örüljön, hogy felvettük, tudja, hányan jelentkeztek erre a helyre! – nézett rá szigorúan az első főnöke.

            -- Örüljenek, hogy megszereztek! Tudod, hogy milyen nehéz manapság ilyen jó munkaerőt találni?– mondta a korábbi tanára.

            Talán neki volt igaza.

            -- Zseni vagy, imádlak -- mondogatta neki Elvira szerelmük hajnalán. Aztán összeházasodtak, jöttek e gyerekek. Valahogy minden olyan fáradt lett.

           -- Egy élhetetlen lúzer vagy, utállak! – kiáltott fel egy estén ugyanaz az Elvira.

           -- Apa egy hős! – ellenkezett dühösen a lánya, és elsírta magát.

           -- Apa lúzer, apa lúzer! – kiabált a fia, és odabújt az anyjához.

           A válás után néhány évvel találkozott Ágival.

           -- Zseni vagy, imádlak! – mondogatta a lány, de ő valahogy most már nem tudott ennek örülni.

           -- Zseni vagy, de én nem zsenit akarok hanem, egy férjet – szólalt meg Ági egy este. Többé nem látta.

            Lassan lépkedett fölfelé a ranglétrán. Belekóstolt a politikába is, egyéni jelöltként indult a helyi választásokon.

            -- Ez egy fasiszta – állapították meg róla a baloldaliak.

            -- Gátlástalan hazaáruló – tettek rá jobbról egy lapáttal, s végül egyáltalán nem bánta, hogy ebből az egészből kimaradt.

            -- Remélem, főnök, sokáig közöttünk lesz még, hiszen maga nélkül itt megállna az élet – szólalt meg egy napon a legkedvesebb munkatársa, akit annak idején még ő hozott a céghez.

            Másnap a bezárt ajtón keresztül hallotta, amint ugyanez az ember azt mondja a titkárnőnek:

            -- Mikor akar ez már nyugdíjba menni, azt hiszi, nélküle megáll az élet?

            Egyre többet betegeskedett, napról napra fogyott az erő.

            -- Őszinte leszek magához, nagyon súlyos az állapota – mondta a professzor a kivizsgálás után.

            -- Ugyan, apuka, ne hagyja el magát, hiszen ez csak egy múló rosszullét – magyarázta zavart mosollyal a lánya, aki, mielőtt meglátogatta, elbeszélgetett a professzorral.

            Ő csak feküdt és feküdt a nagy, tiszta fehérségben. Lehullott róla minden, ami az elmúlt évtizedekben rárakódott. Eltűnt Kovács tanár úr és a szomszéd bácsi, Hédike és Helénke, a jobboldal és a baloldal. Kicsiny lett, töpörödött, ráncos bőrű. Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon ment el. Talán mosolygott. Mellette felsírt valaki.