Milyen kenyeret eszel?

   

A 80-as években még messze nem volt ennyi személyautó, mint napjainkban, a szocialista táborban pedig még akkor is hosszú évekig kellett várni egy Ladára vagy Trabantra, ha éppen megvolt rá a pénzed. Ungváron a megyei lapnál a munkatársak többségének nem volt autója, az egyetlen szolgálati Volgát lehetett megigényelni, amihez általában igazodni kellett a kollégákhoz, az egyik mondjuk Munkácson szállt ki, a másik Beregszászban, a harmadik Nagyszőlősön, aztán visszafelé fordított sorrendben vették fel őket.

A szerkesztőségnek két sofőrje volt, Béla és Miska bácsi. Béla magyar volt, törte az oroszt, Miska bácsi ruszin, akcentussal beszélte a magyart. Utóbbi, mindenkivel jóban volt ugyan, de távolságot tartott, nem engedett közel magához senkit. Évekig jártuk vele a megyét, de nem tudtunk róla szinte semmit.

Egyszer aztán, már a gorbacsovi enyhülés időszakában, valamilyen több napos kiküldetésbe kellett mennünk. Este összegyűltünk a szálláshelyen, kicsit iszogattunk és persze meginvitáltuk őt is. Eleinte szabódott egy kicsit, de aztán csak leült közénk. Két-három pohárka után pedig felengedett, sőt megnyílt.

-- Az az igazság, fiúk -- mondta --, hogy én évtizedekig utáltam a magyarokat.

Erre nagy csönd lett, nem szólt senki. Mert hát mit is lehetne erre mondani?

-- Amikor bejöttek a magyarok, még tizenéves voltam – folytatta. – El sem tudom mondani, mennyire vártuk őket, pedig csak pár szót tudtam magyarul, mert mifelénk csak ruszin meg cseh iskola volt. De mindenki azt mondta, milyen jó volt itt a magyarok alatt. Ahogy vonultak át a falun a katonák, a lányok virágot dobáltak nekik.

Kicsit elgondolkodott, mintha maga előtt látná azt a legénykét, meg azt a várakozást.

-- Később aztán kidobolták, hogy minden fiúnak be kell állni a leventék közzé – folytatta. -- Bementünk a városba, felsorakoztunk egy udvaron. Jött egy ember, aki már köszönni is csak ordítva tudott. Később megtudtam, Pestről küldték ide, hogy szervezze meg a leventét. Én voltam a legkisebb, ott álltam a sor szélén. Odajött hozzám.

Megint elhallgatott. Mintha könnyes lett volna a szeme. Mintha most is érezte volna, amit akkor.

-- Kérdezett valamit – folytatta. – Értettem, de nem állt rá a szám a magyar szóra. Meg féltem is. Ruszinul válaszoltam. Kaptam egy akkora pofont, hogy majd leesett a fejem. Aztán még egyet és még egyet, Közben azt kiabálta: „Milyen kenyeret eszel, az anyád istenit? Magyar kenyeret eszel!” De nem csak engem pofozott meg, mindenkit, aki nem tudott magyarul.

Csönd volt. Kortyolgattuk a borunkat. Mindenkire valami nagy súly nehezedett.

-- Az ilyen barmokat kellett volna agyonverni – mondta egy kollégám. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek az országnak!

-- Meg azokat, akik ideküldték őket – mondtam.

-- És most? Még mindig utál minket, Miska bácsi? – kérdezte tőle valaki.

-- Ugyan, dehogy – felelte. – Kicsit szégyellem is magam, hogy egy barom miatt így megszállt a gyűlölet.

Emlékirataiban nagyapám többször is említést tesz arról, hogy mennyi gond volt a visszacsatolás után az anyaországból Kárpátaljára helyezett káderekkel, akik miatt gyakran helybéli szakembereket bocsátottak el. Később olvastam, az ország vezetése úgy gondolta, hogy így megszabadulhat a munkanélküli, sokszor teljesen alkalmatlan káderektől. Úgy tűnik, a hosszútávon gondolkodás, egyáltalán, a gondolkodás, már akkor sem volt minden politikus sajátja.

A képen: Ungvári városkép 1940-ből. az Ung folyó túlpartján plosa Narodna (ekkor Horthy Miklós tér), balra a volt csendőrparancsnokság épülete (ma orvosi egyetem), szemben a Kormányzósági palota (volt parlament, ma a Kárpátaljai területi adminisztráció székháza), jobbra az egykori királyi törvényszék ügyészség és járásbíróság épülete.

Forrás: Fortepan.

 

 

 

 

A háború elszakított egy lengyel házaspárt, magyar földön egymásra találtak

 (Megjelent: Az Est,1939.09.24.)            

Beregszász, szeptember 23
Az Est tudósítójától:
Úgynevezett »lehetetlenségek« megtörténtekor ez események írója leginkább úgy kezdi beszámolóját, hogy „Az élet ismét produkált”. Vagy „A valóság regényt írt”. Az utóbbi időben azonban a „lehetetlenségek” túlságosan halmozódnak. Ami most például egy lengyel házaspárnak beregszászi találkozása körül lejátszódott, talán nem is fantasztikus, csak derűs epizód a vészes időkben. Reánk magyarokra nagy megnyugvás, hogy a lehetetlenség megtörténtéhez a mi kis országunk tud megfelelő légkört adni.
Mint hivatalosan jelentették, több lengyel menekült -- közöttük katonai személyek is -- itt keresett menedéket Magyarországon. Ezek között van P. J. wyszogrodi repülőtiszt és felesége. Egészen fiatal házaspár. A férfi 29 éves, a nő 21 esztendős. Mindössze öthetes házasok. A mézesheteik tele vannak a legszörnyűbb eseményekkel, végső tragédiákat súroló fordulatokkal.
P. J. repülőtiszt és felesége öt héttel ezelőtt szerelemből esküdtek egymásnak örök hűséget. Nemcsak szavakban, de érzéseikben, lelkükben, idegükben benne volt, hogy soha el nem hagyják egymást. Együvé tartoznak, örökre összeforrnak. Alig két hét múlva kitört a háború, a pillanatok alatti fájdalmas elszakadás és ami ezután következett, nem volt más, mint rohanás az életért.
Alig vonult be a férfi, a házaspár városa a harcok központjába került. A fiatal asszonykának menekülnie kellett. Hol tankok tüzelése, hol repülőgépek bombavetése közben, ismerős és ismeretlen honfitársak autóin menekült
egyre beljebb az országba.
A férjéről természetesen semmit sem hallott. Csak a lengyel légiflotta szerencsétlenségéről jutottak el hozzá rémhírek. A boldogtalan asszonyka addig menekült a németek elől, amíg az oroszokkal szembe nem találta magát. Ezektől Magyarországba keresett és kapott menedéket. Teljesen összetörve érkezett Beregszászba, ahol a már csaknem eszméletlenségig alélt asszonyt
egy város melletti földbirtokos családjánál vették gondozásba.
P. J. repülőtiszt, amíg csak lehetett, teljesítette hazájával szembeni kötelességét, de azután a sors őt is menekülésre kényszerítette. A hazáját, a feleségét elvesztő férfit alaposan megtépázták a vérzivataros idők és a mindenét elvesztő ember Magyarországra került. Itt egy Beregszász melletti földbirtokosnál jutott keserves hetek óta először pihenéshez.
Túlságosan mozi- vagy regényszerű volna leírni azt a találkozást, amikor
a menekült lengyel házaspár a beregszászi földbirtokosnál egymásra talált.
Szavak. Ilyenkor úgysem mondanak semmit. Talán rontanák is az olvasóknál kiváltott gondolatokat. Csak annyit, hogy ez valóban megtörtént 1939 őszén, a békességes, nyugalmas Magyarországon, ahol még hisznek az égi csodákban...
J. S.

A képen: Menekülő lengyel katonák a lengyel-magyar határon.

Forrás: Fortepan.

Két, bekötött szemű bokszoló

                                                                                                                         

„A túlméretezett agy tette tönkre az emberi lények házasságait, mint ahogy számos más szívet tépő tragédiát is ez a szerv idézett elő. Az ormótlanul hatalmas eleven számítógép egyidejűleg végtelen mennyiségű, egymással ellentétes véleményt tárolt végtelen mennyiségű témakört illetően. Ezeket sebesen váltogatta. Ha egy férj vagy egy feleség a normálisnál kissé izgatottabb volt, párbeszédük könnyen veszekedéssé fajulhatott. Két bekötött szemű, görkorcsolyát viselő bokszoló harcolt ilyenkor egymással.” (Kurt Vonnegut)

Egy szemtanú visszaemlékezései XII.

    

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A főispán utasítást kapott, hogy a törvényhatósági bizottság Bereg vármegye képviseletében küldjön egy tagot a felsőházba. A főispán Benda Kálmán beregszászi lakost javasolta. Én már a közgyűlésen állást foglaltam a javaslat ellen, mondván, hogy Benda volt az, aki a kultúregyesület elnökeként, mindig a csehekkel való együttműködés és megbékélés érdekében dolgozott. Amikor kijelentettem, hogy a törvényhatósági bizottsági ülésen Benda ellen fogok felszólalni és a javaslat ellen fogok szavazni, Péchy Szabolcs főispán azt válaszolta, hogy ezt nem szabad, mert ez fegyelemsértés.

A felsőházi tagot választó törvényhatósági bizottsági ülésre nem mentem el. Néhány nap múlva Fekésházy Zoltán alispán értesített, hogy fegyelemsértés miatt törölnek a bizottsági  tagok sorából. Erre én azt válaszoltam, hogy erre törvényi előírás nincs, a párttagokra vonatkozó pártfegyelem pedig reám nem vonatkozik, mert én semmiféle pártnak tagja nem vagyok. Ezek után, természetesen, nem töröltek.

A második világháború elején a kormány szükségesnek látta egy propagandaügyi minisztériumot felállítani. A közvélemény, különösen a peremvidékek magyarsága, helyesléssel fogadta ezt, de amikor tudomásunkra jutott, hogy Antal István lett az új miniszter, nyilvánvalóvá vált, hogy nem a propaganda, de Horthy kormányzó földije részére a miniszteri tárca kreálása volt a fontos. Ez a minisztérium, ahelyett, hogy a huszadik századnak megfelelő szociális problémákkal foglalkozott volna, működését leginkább a sokkal kényelmesebb kulturális térre terelte. A magyar nemzet nagyjairól írt brosúrákat terjesztették. Ezek, természetesen, a nagy tömegekre semmiféle hatással nem voltak. A széles néptömegek a háború okozta élelmezési, anyagi és egyéb gondok közepette e brosúrákat el sem olvasták.

Én egyszer egy, különféle szociális kérdésekkel foglalkozó, memorandumot vittem Budapestre. Ezt személyesen Antal István miniszternek akartam átadni. Ő akkor éppen elutazott, s így a javaslataimat tartalmazó memorandumot a titkárának adtam át. Két hét múlva a miniszter megbízásából felkeresett egy egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, akinek a nevére már nem emlékszem és négyszemközt kívánt velem beszélni. Másfél órát ültünk együtt, mely idő alatt kezében tartotta a memorandumomat, s annak minden egyes pontját alaposan megvitattuk. Tárgyalásunk végén úgy láttam, hogy az öregúr csaknem minden javaslatomat helyeselte. Az Őslakó következő számában megjelent egy cikk, hogy Vozáry képviselőt igen fontos kérdések megvitatása céljából, a propagandaügyi miniszter megbízásából felkereste XY egyetemi tanár, országgyűlési képviselő. Mondanom sem kell, hogy ezek után egyetlen javaslatom sem valósult meg.

1942-ben megkezdődtek a munkácsi lakosság legsiralmasabb napjai. Tudni kell, hogy a mi városunk volt akkor Magyarország legzsidósabb városa. A harmincezer lakosú város hatvan százaléka zsidó volt. Így aztán érthető, hogy az egymást követő zsidótörvények végrehajtásának hatása itt fokozottabb mértékben volt észlelhető.

Voltak, akiknek sikerült a törvények egyes rendelkezései alól ideig-óráig kibújni. Voltak, akik baráti összeköttetések, vagy pénzzel szerzett protekciók, avagy hirtelen keresztelés révén ideiglenes mentesítést kaptak, de végeredményben mindannyiukra lesújtott a Demoklész kardja.

A zsidókérdés terén csaknem minden hét hozott újabb és újabb meglepetéseket. Először is elbocsátották a zsidó közalkalmazottakat. Megfosztották működési joguktól a zsidó orvosokat és ügyvédeket. A zsidó férfiak egy részét katonai munkatáborokba vitték. Az iparengedélyeket a zsidó kereskedőktől és iparosoktól megvonták. Egyes árucikkeknek a zsidóság részére való eladását betiltották. Például trafikot zsidó nem vehetett. Minden zsidó, akár férfi, akár nő, akár idős, akár fiatal, sárga csillaggal lett megjelölve. Sárga csillag nélkül senkinek sem volt szabad az uccán megjelenni.

Egy szép napon megjelent Munkácson német SS egyenruhában a hírhedt Zöldy, aki m. kir. csendőrszázados volt és fegyelmi vétségei miatt el lett bocsátva. Ez aztán itt a lehető legszörnyűbb zsidóüldözést hajtotta végre.(Zöldy Mártont ellen már a magyar hatóságok is eljárást indítottak az újvidéki vérengzésben betöltött szerepe miatt, de ő Németországba szökött. A nyilas hatalomátvétel után tért vissza Magyarországra. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki. – A szerkesztő megjegyzése.) A Kispiac és annak szomszédos utcáiból a keresztényeket kilakoltatta. Az egész területet magas deszkakerítéssel vették körül, s az összes zsidót, férfiakat, nőket, öregeket és fiatalokat e kerítésen belül összezsúfolta. Akiknek már nem jutott az épületekben hely, azok a szabad ég alatt maradtak. A piactéren mint a heringek, sokszor zuhogó esőben és hidegben. Rendszerint éjnek idején zavarták ki őket régi lakásaikból és vitték a gettóba. A hirtelen kiürített lakásokat éjnek idején a csőcselék megrohanta és kifosztotta. Nemcsak a csőcselék, de sok úgynevezett „intelligens” ember is vagonokban szállította a sok szajrét az anyaországba. Az értékes ékszerek és ezreket érő szőnyegek csakhamar eltűntek.

Voltak gazdag zsidók, akik megérezték az idők szelét és értéktárgyaikat befalazták, padlók alá és más megfelelő helyen elásták. Azt hiszem, még ma is tekintélyes értékek vannak Munkácson a föld mélyében és egyéb rejtekhelyeken elhelyezve. A titkos helyeket ismerő tulajdonosok legtöbbje nem került vissza, s így egyszer majd csak ásatások és házlebontások esetén fognak napfényre kerülni.

Egy nap reggelén tudomásomra jutott, hogy dr. Péter Zoltán főorvost éjjel lakásából elhurcolták és szintén gettóba zárták. Barátja voltam, főnöke voltam, s így jól tudtam, hogy ő mindig magyar érzelmű zsidó volt. Elmentem a rendőrségre és Zöldyt kerestem. Ő nem volt ott. Megkértem a rendőrkapitányt, közölje vele, hogy dr. Péter érdekében beszélni akarok vele. Délután folyamán a rendőrkapitány telefonon közölte velem a „hóhér” válaszát, mely szerint ha még egyszer beleavatkozom az ő ügyeibe és zsidót fogok védelmezni, én is el fogok tűnni.

Három nappal később elmentem reggel a templomba. A zárda épülete előtt találkoztam Vozáry képviselővel, aki nyakamba borult és sírva panaszolta, hogy éjjel elhurcolták 76 éves anyósát. A feleségét nem bántották, mert már régebben református lett. Vozáry mindent megtett, hogy beteges, öreg anyósát kiszabadítsa, de minden fáradozása hiábavaló volt, mert a „hóhér” nem engedett. Vozáry attól való félelmében, hogy a jogot, törvényt és igazságot egyáltalán nem ismerő „hóhér diktátor” még a feleségét is elhurcolja, összecsomagolta a legszükségesebbeket és eltűnt.

A képen: Munkács központja (1944.)

Forrás: Fortapan.

A délszláv háború bátor magyar asszonyai