Aranyláz a Magura alján ...

 (Megjelent: Keleti Újság, 1936.08.26.)

 

Két földmunkás állítólag megtalálta a római-kori híres kincslelet eldugott töredékét

Egyelőre tagadnak a „lidérc után futó" emberek — Egy haldokló török aggastyán árulta el Papp Ivánnak a mesés kincsek lelőhelyét

Az elásott két veder regénye

(Simleul-Silvaniei, augusztus 24. Kikül­dött munkatársunktól.) Röviden már jelentet­tük, hogy a város alatt elfolyó Kraszna sza­bályozási munkálatai közben két munkás, Vancea Teodor és Csordás Áron állítólag ha­talmas értékű aranyleletre bukkant Papp István ruhafestő-mester kertjében.
A társasgépkocsin, mely nekivadult rázás­sal kínlódik fel a szerpentinen a Magura alatti városka felé, mindenki erről beszél. Mindenki tud valami újat... Hajmeresztő számokat és mesébe illő részleteket... Akad olyan is, aki esküszik rá, hogy látta a két hatalmas vedernyi kincset, melyen a két szerencsés ember megosztozott… A városka is csupa izgalom. Mintha valami különös láz fogta volna el az embereket, mindenki keres, kutat nyomoz a római császárok idejéből származó mesés kincsek után.
Mióta két szerencsés juhpásztor 1797-ben rábukkant a híres magurai aranyleletre, me­lyet a bécsi császári múzeumban őriznek s egyike Közép- Európa legértékesebb népvándor­lás-korabeli leleteinek, a Magura alján állan­dóan kincsek után kutatnak az emberek. De a szerencsés juhpásztorok után, kiknek már a nevét sem tudja senki, közel száz évig hiába turkáltak a kincskeresők a Magura kövei kö­zött s a Kraszna partján, régi fegyvereken, csontokon, agyagedényeken kívül semmire sem találtak. Az újabb kincset Papp Iván kelmefestő-mester találta meg 1898. évben. Ez az a híres simleul-i aranylelet, melyet Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatója személyesen vett át Simleul-Silvaniein. A Valentinianus, Valens és Gratianus császárok idejéből származó aranyedé­nyek, gránátköves aranyékszerek, csattok, ruhadíszek, bullák, fibulák és érmek értéke szinte felbecsülhetetlen.

Gróf Monté Cristo megvalósult regénye
Papp István kelmefestő — fia annak a néhai Papp Ivánnak, aki a simleu-i aranyleletre bukkant — így mondja el a híres lelet történetét:
— Néhai édesapám valami üzleti dolgában hosszú ideig Belgrádban tartózkodott. Egy be­teges, öreg töröknél vett ki lakást s hamaro­san összebarátkoztak. Mikor a török megtudta, hogy apám Transsylvániában él, elmesélte neki, hogy mesés kincsekről tud, melyek a Szilágy­ságban vannak elrejtve.
Sokáig úgy tervezte, hogy eljön ide s maga keresi meg ezeket a mesés kincseket, de már öreg és beteges, s le kellett mondania a tervé­ről. Apámat nagyon megszerette s neki árulta el a titkot, hogy hol van elrejtve a me­sebeli kincs. Mindössze annyit kívánt, hogy apám maradjon vele haláláig s viselje gondját, akkor átadja neki á féltve őrzött rajzot, mely megjelöli a kincshez vezető utat.
Apám nem hitt a dologban, de ott maradt a török mellett. S az öreg átadta halála előtt, a rajzokat. Apám hazajött, megvette azt a magurai telket, melyről a rajzok beszéltek, napszámosokat fogadott és ásatni kezdett.
Rövid kutatás után, 1898. október 3-án elő­került a kincs. Az öreg muzulmán igazat mondott.

 

Az elrejtett két veder...

— Apám először arra gondolt, hogy titok­ban tartja a leletet, de a munkások elfecseg­ték a dolgot s be kellett szolgáltatnia a kincse­ket. De így is hatalmas összeget kapott. Ké­sőbb elmesélte nekem, hogy a rengeteg kincsből sikerült két vedernyit megtartania s ezt a kertben rejtette el.
A pontosabb helyet azonban nem tudta meg­jelölni, mert ekkor már halálos beteg volt.
— Évekig kutattam a kincs maradványai után. Háromszor is felásattam a kertet, de nem találtam rá. Végül már le is mondtam róla s azt hittem, hogy az eldugott kincs csak nagy­beteg apám lázas képzelődése.
Olyan ez a történet, mint valami szertelen regény ... Jókai kincsrejtő törökjeire gondol az ember ... Dumas Farria abbéjára ... És igaz mégis. A százmilliós értékű lelet a buda­pesti múzeum páncélszekrényeiben igazolja a regény minden szavát.
-- A Magúra alján állandó volt a kincskere­sési láz és különösen a háború utáni időkben éledt újra. Kalandos képzeletű, dologtalan emberek állandóan fúrták, robbantották a Magurát, minden munkanélküli a Báthoryak, Rákócziák, Thökölyek s egykori török vár­urak rejtett kincsei után kutatott. Pár évvel ezelőtt egy Abdul Haas nevű fakír is szerencsét próbált aranyszőke médiumával. A médium el is aludt, de zűrzavaros válaszai­ból nem sikerült kiokoskodni semmit.

Felbukkan a földben rejtőzött arany
Most aztán újra felbukkant a földben rej­tőző arany. Vancea Teodor és Csordás Áron földmunkások állítólag megtalálták néhai Papp Iván elásott kincsét.
A két ember évek óta fut a lidérc után. Évek óta ássák, fúrják, robbantják a Magu­rát s nyilván tudtak Papp Iván eldugott kin­cseinek történetéről is, ezért jelentkeztek nyomban munkára, amikor megtudták hogy a Kraszna-szabályozás Papp István kelmefestő­mester telkét is átvágja. Azt azonban kikö­tötték a munkavezetővel, hogy ezen a telekré­szen csak ők dolgozhatnak.
Pénteken estefelé aztán futótűzként ter­jedt el a városban a hír, hogy Vancea Teodor és Csordás Áron kincset találtak.
Hír szerint — s olyanok is voltak, akik lát­ták — a két szerencsés ember két hatalmas veder ékszert és aranypénzt emelt ki a föld­ből. Megindult a népvándorlás Papp István Csurgó uccai háza felé s csakhamar sűrű em­bertömeg lepte el a kertet. Mindenki kutatni akart. Hátha még akad valami a gödör fene­kén.  Ásókkal, kapákkal, egyesek puszta kézzel estek neki a földnek, s gyertyák és kézi­lámpások pislákoló világossága mellett kutat­tak egész éjszaka.

Kísértet, éjfél, fehér lepedő . . .
Az elkésett kutatóknak éjfél körül különös meglepetésben volt részük. Pontban éjfélkor, mikor a református templom tornyában tizen­kettőt ütött az óra, fehér lepelbe burkolt szellemalak közele­dett a kincskeresők felé.
Az ásók és kapák megálltak egy pillanatra s a fehér szellem, egyre közelebb jött és távo­zást intett...
— Fogják meg! — kiáltotta ekkor valaki s erre megtört a varázs. Utána eredtek, de a „szellem" jobban bírta a futást. Néhány kődo­bás árán sikerült elmenekülnie az ötletes kincskeresőnek, aki így akarta társait el­riasztani, hogy maga kutathasson tovább.

Tagadnak a kincskereső földmunkások
Dr. Rafiu Cornel rendőrfőnök már a hely­színen megkezdte a két szerencsés kincskereső kihallgatását, mert ha igaz az, amit Popp István az eldugott kincsről mesél s amit a „szemtanuk" vallanak, hatalmas értékről van szó, még ha csekély töredéke is a Budapesten őrzött leletnek.
Vancea és Csordás azonban egyelőre ta­gadnak. Igen, válóban találtak néhány régi ezüstpénzt s pár értéktelen érmet, de vedernyi kincsről nem akarnak tudni.
A város viszont úgy tudja, hogy a két veder kincset azon nyomban megfelezték s újra el­dugták.
Mindez azonban csupa feltételezés, s most már a rendőrség dolga, hogy világosságot, te­remtsen a különös lelet dolgában, mely Kali­fornia aranylázas izgalmát idézte fel a Magura alatti kisvárosban...
Kövess József

 

A nagydobronyi Benedek Irén emlékére

 

Így készül a Lehoczki-féle savanyú káposzta

 

Magyarok a pokol tornácán

 

Főbenjáró szülői bűn

 

"Szülőként az egyik főbenjáró bűn, amit egy mese felolvasásakor elkövethetünk, hogy azt mondjuk: „Ő is segített a medvén, ezért a medve is segített rajta. Te is segíts a bajbajutottakon!” Azt hisszük, ez az etikai nevelés, holott ez olyan, mintha egy léggömböt gombostűvel kipukkasztanánk. Vége. Elszállt. A gyerek ugyanis eddig bevonódott a mese rohanó cselekményébe, és ez mély benyomást keltett benne. A klinikai vizsgálatokból úgy tudjuk, hogy kamaszkorig megmaradó benyomást. Ellenben, ha levonjuk a tanulságot, vagyis azt a képi világból, a sodró élményvilágból az intellektusba emeljük, akkor kioltjuk az élményt! Nem beszélve arról, hogy így „csökkentett tisztaságú etikára”, vagyis színtiszta önzésre neveljük a gyereket. Azért segíts a medvén, mert akkor ő is segíteni fog rajtad! Tehát nem önmagában azért, mert valaki rászorul, és ez az emberből jó esetben azonnali cselekvési kényszert hív elő, hanem egy tisztán egoista szempontból, aminek semmi köze az etikai megfontoláshoz, az erkölcsi érzülethez. Az erkölcsi értékekre való nevelés tehát nem úgy történik, hogy vesszük az értékeket a tízparancsolattól Arany Jánosig, és ezekkel tömjük a gyerek fejét. Mint Karácsony Sándor írja, a gyerek – ha elég jó állapotban van – undorodni fog ettől, „letokolja”, és idővel „kiokádja” magából. Ha viszont nincs jó állapotban, ezzel kifejezetten rongáljuk, depresszióssá tesszük és dezorientáljuk őt. Ugyanakkor, ha élményt szerzünk neki értékes történetekkel, a gyerek ámultan hallgatja ezeket, és anélkül, hogy levonná a tanulságot, a kép beleég." (Dr. Vekerdy Tamás)

"Úgy hívnak, hogy Péter-kő"

 

Nem úgy van az...

 (Megjelent: SZILÁGYSOMLYÓ hetilap, 1941. július 5.)

 

Az ungi al­ispán a csapi állomáson összetalálkozott a szürtei községi bíróval, aki okosságával neves em­bere volt a vármegyének. Mióta többet foglalkozunk a faluval, meg a magyar ember lelki világával, rájöttünk, hogy milyen érték a mi parasztunk. Arról aztán be­szélhetünk, hogy emellett a szép és megérde­melt elismerés mellett mennyire érvényesülnek a nép gyermekei... Nemcsak az észjárása egészséges, de ötle­tes is a magyar paraszt s nem egy jó mondás szikrázott ki elméjéből, amiket aztán az írás szépen kifinomított.

A múlt század hetvenes (1870--) éveiben építették meg a Sátoraljaújhely—munkácsi vasútvonalat, Magyar Északkeleti Vasút néven. Lónyay Meny­hért későbbi miniszterelnök volt abban az idő­ben az ország közlekedésügyi minisztere. Ter­mészetesen az építő magántársaság kedvében járt a miniszternek, akinek éppen Szabolcs, Ung és Bereg vármegyék összeszögelésében voltak szép és nagy birtokai. Ahogy Kossuth Lajost a magyar minden­felé Kossuth apánknak tisztelte, északi Tiszán­túlon Lónyay minisztert „Menyus bácsinak”, vagy egyszerűen „Menyusnak" titulálták. Igen derék férfiú volt, s ha számba vesszük az em­beri gyengeséget, meg a régi közmondást, hogy „minden szentnek is maga felé hajlik a keze", nem róhatta fel neki a közvélemény, hogy ma­gára és birtokaira is gondolt a vasútépítéssel kapcsolatban. Mert hát az új vasútnak be kel­lett volna kapcsolnia Ungvárt is, mint megyeszékhelyt. Ennek nem volt semmiféle természeti akadálya, s annak sem, hogy Ungvártól Mun­kácsra vezetődött volna egyenesen a vasútvonal. Csakhogy e mellett a terv mellett a jó vasúti forgalomtól elestek volna a miniszter birtokai, így aztán Ungvár, a megyeszékhely, esett ki a fővonalból, de hogy a közérdek is győzedel­meskedjék, kapott egy szárnyvonalat s Ungvár helyett pedig Csap lett a vasúti csomópont.

A vonatok első futása idején az ungi al­ispán a csapi állomáson összetalálkozott a szürtei községi bíróval, aki okosságával neves em­bere volt a vármegyének. Éppen az egyik vasúti kocsi mellett tűnődött, amikor az alispán megszólította.

„M.É.K.V.“ — olvasta hangosan a kocsi oldaláról a szürtei bíró. — Na min forgatja az elméjét, bíró uram ? — érdeklődött az alispán.

— Találgatom, hogy mit jelent ez a négy betűírás.

— Annyit tesz, hogy Magyar Észak Keleti Vasút.

— Más értelmét látom én ennek, az én kálomista magyar elmémmel, tekintetes alispán uram — felelt vissza a bíró. — Mert hát instállom, ez igazsággal annyit tesz, hogy „Menyus Érdekében Készült Vasút."

Amikor a dolgot Lónyay Menyhértnek el­mondották, maga is azt mondta rá, hogy „alig­hanem igaza van a szürtei bírónak".