Valahol Kárpátalján

Jevhen, a szépreményű ukrán politikus elégedetten ébredt ezen a szép tavaszi reggelen. 2040-et írtunk.

Felkelt az ágyból, kivette a szekrényből a vastag borítékot, melyet épp tegnap csúsztattak oda neki. Gyönyörködött benne, lusta volt megszámolni, de próbálta a súlya alapján megbecsülni, vajon mennyi lehet benne. Megigazította a kék-sárga ágytakarót, felvette népi motívumokkal kivarrt inget, aztán kinyitotta az ablakot. A szomszéd házból ukrán zene szólt, az ablak alatt valakik ukránul beszélgettek és szemben, a Latorca másik partján ukrán zászlókat lobogtatott a szél.

-- Milyen gyönyörű! – gondolta magában. – Rossz belegondolni, hogy valamikor a fél város magyar volt. Meg sváb. Meg zsidó.

Aztán eszébe jutott, hogy itt régen még magyar iskolák is voltak. Végigfutott a hideg a hátán. Aztán megnyugodott. Hiszen mindez már a múlt. A problémát réges-rég megoldották. Persze, lehet még hallani emberekről, akik állítólag otthon még magyarul beszélnek. De majd teszünk róla!

Délután temetésre kellett mennie. Egy nagy ember halt meg, nagyon nagy, sokat tett annak idején azért, hogy itt csak az ukránok érezzék otthon magukat.

Jevhen nem járt még ebben temetőben. Így alakult. A felmenői mind vagy ötszáz kilométerre vannak eltemetve. Keletre. Ahogy beléptek a kapun, mindjárt látott egy furcsa, fekete márványból mívesen faragott sírkövet. Amikor közelebb ment, döbbenten tapasztalta, a sírkőre nem ukrán feliratot véstek. Összeszedte minden magyar tudását (ezt még akkor szerezte, amikor titokban magyar állampolgárságért folyamodott) és megpróbálta elolvasni.

-- Itt nyu… nyugszik vi… vi… vitéz Hel.. Helmeczy Károly 1890-1944 – betűzgette a szöveget és egyre idegesebb lett.

Néhány méterrel odább újabb nehezen olvasható szöveget talált.

-- Itt nyu… nyugszik Kovács Alajos 1933-1998.

Aztán még egyet és még egyet. Mire elérték a friss hantot, legalább száz magyar sírt számolt össze. Alig bírta kivárni a temetés végén. Azonnal szaladt a polgármesterhez.

-- Tud arról – kérdezte, -- hogy az egész temető tele van magyarokkal? És még tüntetőleg ki is írták a nevüket!

A polgármester teljesen megrémült. Hirtelen átvillant az agyán, hogy annak idején ő is járt magyar iskolába. Még csak az kellene, hogy ez is kiderüljön!

-- De hát mit tehetnénk? – kérdezte tanácstalanul. – Ezeket az embereket már réges rég eltemették.

-- Hogy-hogy mit tehetnénk? Gondolkozzon! Ezt a sok magyart el kell onnan tüntetni! Mi lenne, ha felszámolnánk a temetőt?

-- Felszámolnánk? Mégis, milyen ürüggyel?

-- Mondjuk, építhetnék a helyére egy kulturális központot az ukrán fiataloknak. Bevonhatnánk a magántőkét is.

-- De képviselő úr, a mi fiataljaink mind külföldön vannak.

-- Hát ez igaz. Akkor építsünk egy iskolát. Arra mindig szükség van.

-- Éppen szükség lenne, képviselő úr, de arra meg nincs pénzünk.

-- Persze, az nincs. De mi lenne, ha kérnénk a magyaroktól?