A balatonalmádi móló mellett ülök egy padon, gyönyörködöm a magyar tenger tűnő párákkal mögött játszó partjaiban. A vízben
20-30 vadréce úszkál, olykor kijönnek a partra, nem félnek az embertől, mert
rendszeresen etetik őket.
Most is
megérkezik egy jól öltözött, fiatal házaspár egy négy-ötéves kislánnyal, az
anyuka kezében zacskó, s abban a kacsáknak szánt csemege.
-- Gyere,
Szamanta, megetetjük a madárkákat! – mondja a kislánynak.
-- Nem madárkák,
vadkacsák! – jegyzi meg határozottan a papa.
Az asszonyka
úgy néz rá, mintha legalábbis felségsértést követett volna el.
-- Te ne
szólj bele! Megoldjuk nélküled is!– förmed rá a férjére.
Aztán a
kislányhoz fordul.
-- Kiálts a
madárkáknak, Szamanta! Gyertek hattyúk, gyertek hattyúk!
-- Nem
hattyúk, vadkacsák! – sziszegi szégyenkezéssel vegyes dühvel az apuka.
Ez már a
nejénél is kiveri a biztosítékot.
-- Elég
volt! Semmit sem tudok megtanítani ennek a gyereknek, mert mindig elvonod a
figyelmét! – kiáltja eltorzult arccal.
Szamanta
egykedvűen nézi őket. Csak a récék rebbennek fel riadtan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése