Férfivá avatva

Ő volt a legkisebb fiú a bandában. A banda az utcában lakó fiúkból állt, akik együtt csavarogtak, fociztak, a többiek mind kamaszok már, ő az egyetlen kisiskolás. Talán azért fogadták be, mert olyan okos volt, miközben gyakran ki is gúnyolták ugyanezért, főleg, ha könyvet láttak a kezében.

Szokás szerint ezen a nyári estén is ott gyülekeztek az utca végében, a senkiföldjén. A nagyobbak azonnal rá is gyújtottak, elégedetten fújták maguk elé a füstöt, annak a biztos tudatában, hogy ők már felnőttek. Közben el-elsütöttek egy-egy disznó viccet, s olyankor akkorát röhögtek, hogy a szomszédban megriadtak a tyúkok.

-- Mit szóltok ehhez az új tanító nénihez? Jó csaj, mi? – szólalt meg Kenyeres Bandi.

Az új tanító néni tavaly került ide és minden gyerek szerette. Szünetben gyakran be is ültek a kicsik az ölébe, ami azért lehetett, mert mindig olyan jó illata volt.

-- Az, szívesen megdugnám – sóhajtott fel vágyakozva Kisbice. Ő volt a legidősebb, már szakmunkásképzőbe is járt, de aztán onnan is kimaradt, most éppen nem csinált semmit. Viszont azt állította, hogy ő már nővel is volt.

-- Hagyjátok békén a tanító nénit! Ő nagyon rendes és szeret minket! – ugrott fel erre a legkisebb.

A többiek dermedten néztek rá. Mintha azt keresték volna, honnan jön ez a felháborító és megbotránkoztató hang.

-- Köhög a bolha—szólalt meg Kisbice. – Nézzétek már, ez a kölyök szerelmes a tanár nénibe!

-- És ha szerelmes? Akkor sem beszélhet így velünk egy takonypóc – felelte Kenyeres. – Kérj bocsánatot!

-- Nem kérek bocsánatot, mert szemetek vagytok! – kiáltotta, de mintha nem is ő szólt volna, mert ő ilyet úgysem mert volna mondani.

-- Nem? Na, majd meglátjuk! – ugrott fel Lajosmáté.

A többiek körbeállták, majd Kenyeres akkorád lökött rajta, hogy Kisbicének esett, az meg tovább lökte és így ment körbe. Ekkor megálltak.

-- Mondjad szépen: A tanáár…. néni egy naagy kúúrva! – szólt rá Kisbice határozottan.

-- Nem mondom és szemetek vagytok – felelte kipirultan.

Aztán megint körbedobálták, majd megint.

-- Mondjad szépen! – kiáltott rá Lajosmáté, de ő már kapkodta a levegőt és nem szólt semmit.

Újabb kör jött, majd megint újabb. A második talán még dühödtebb volt, mint az előzőek. A végén megbotlott a saját lábában és elesett.

-- Hagyjátok ezt a kis szerencsétlent, mert még itt öljük meg! – szólt valaki és elmentek.

Nem tudta, meddig feküdt ott, de egyszer csak lépteket hallott. Azt hitte, visszajönnek, de csak Erzsi néni volt, aki nem messze lakott, az utolsó házban.

-- Jól érzed magad? – kérdezte, miközben felsegítette.

Csak bólintott, mert annyi ereje sem volt, hogy válaszoljon.

-- Ember lesz belőled, fiam! Igazi férfi! Most avattak – mondta Erzsi néni és megsimogatta a fejét.

De ő ebből az égvilágon nem értett semmit, csak ólmos fáradságot érzett és haza szeretett volna menni.