Valahogy úgy alakult, hogy a kistelepülés orvosa nem
szimpatizált a pedagógusokkal. Beszélték, hogy állítólag valamikor megbuktatták
a fiát, no meg, azt is, hogy fiatal korában kikosarazta egy tanítónő. Persze, az
igazságot ma már lehetetlen kideríteni.
Hosszú évekig nem torkollott ez az ellenszenv különösebb konfliktusba. Egyfajta
hűvösen mértéktartó viszony alakult ki a doktor úr és a tanárok között, bár
olykor kissé felborzolódtak a kedélyek. Például akkor, amikor egy fiatal
pedagógust több mint harmincnyolc fokos lázzal sem volt hajlandó kiírni
táppénzre, mondván, a tanítás nem fizikai munka, azt lehet csinálni betegen is.
A helyzet akkor mérgesedett el, amikor a doktort polgármesterré választották.
Ettől kezdve ugyanis egyetlen lehetőséget sem halasztott el, hogy
megrendszabályozza a pedagógusokat. Először az szúrt neki szemet, hogy a
tanárok a lyukasórák idején rendre feltűntek a település különböző pontjain,
főleg a vegyesboltban. Márpedig, meg volt győződve arról, hogy a munkahely az
munkahely, és tanítási idő alatt senki sem hagyhatja el az iskolát. Sokáig azt
fontolgatta, hogy e fegyelemsértés okán csökkenti a fizetésüket, és amikor
felvilágosították, hogy ezt a jogszabályok nem teszik lehetővé, mélységesen fel
volt háborodva.
Meg volt győződve arról, hogy kizárólag a tanárt terheli felelősség, ha nem
tanul minden diák ötösre. Történt egyszer, hogy egy túlbuzgó tanárnő
felvetette, jó lenne bontani a nagy létszámú osztályt, merthogy a tehetséges
gyermekekkel nem lehet kiemelten foglalkozni, meg a gyengébbek
felzárkóztatására sem jut idő. Mire ő kijelentette: azért van egy pedagógusnak
diplomája, hogy egy szintre hozza a gyermekeket.
Teltek a hetek, a hónapok, s a faluban lassan megszokták, hogy mindenről a tanárok
tehetnek. Az utca azért volt szemetes, mert nem nevelték meg a gyermekeket, a
gázberuházás azért nem valósult meg, mert nem beszélték rá a lakosságot, segély
meg azért nem jutott mindenkinek, mert az egyik szolgálati lakásba be kellett
vezetni a vizet.
Amikor pedig a harmincöt éves Frivol Mari megszökött az urától egy
adóellenőrrel, a doktor úr csak ennyit mondott: „Ez sem tanult sok jót az
iskolában!” Nem csoda, ha a faluban a rossz gyermeket már azzal riogatta a
szüleje, hogy pedagógust csinál belőle.
Lassan eljött a tél, az első hó. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyerekek
beleszabadultak a fehér örömökbe, melyek gyakran járnak kisebb sérülésekkel.
Így történt ez az iskolában is. Az első napon egy kislány esett el a jégen és
beverte a térdét, a másodikon hasonló eset történt, a harmadikon pedig egy fiú
szemét találta el egy hógolyó.
A harmadik eset után a nagyszünetben beállított az iskolába a
doktor-polgármester úr és összehívta a tanári kart.
-- Szeretném bejelenteni, hogy fel vagyok háborodva – közölte
jelentőségteljesen. – Felteszem a kérdést, mivel foglalkoznak ebben az
iskolában a pedagógusok, hogy ennyi a baleset?
A tanáriban mélységes csönd lett, még a légy zümmögését sem lehetett volna
hallani, már ha ilyenkor, télidőben lennének legyek. Éppen halottnak
harangoztak, aznap már másodszor. Hátul a sarokban szólásra emelkedett egy
pályakezdő, aki még nem ismerte a helyi viszonyokat.
-- Elnézést kérek, polgármester úr, de már régóta szeretném megkérdezni, mivel
foglalkozik ebben a faluban az orvos, hogy ennyi a halott? – mondta ártatlan
mosollyal a szája sarkában.
Azt mondják, azóta a polgármester egyszer sem járt az iskolában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése