A főnök nem maradt magára

                                                                                                         

A 80-as évek vége felé, az úgynevezett gorbacsovi enyhülés időszakában a nagy Szovjetunióban már sokkal bátrabban mertek beszélni az emberek, írni az újságírók. Persze, a rendszert szidni, a párt mindenhatóságát kétségbe vonni még akkor sem lehetett, de kétségtelen, hogy sokkal szabadabbá vált a légkör.

Én akkoriban Ungváron a megyei lap gazdaságpolitikai rovatát vezettem. Egy napon bejött hozzám egy, szalonképesnek semmi szín alatt nem nevezhető, delegáció. Öten-hatan lehettek, mocskos munkásruhában, borvirágos orral, némelyik szemmel láthatóan már aznap is bevett egy kis bátorítót. Mint később kiderült, egyikük-másikuk a börtönt is megjárta.

Elmondták, hogy a helyi temetkezési vállalatnál dolgoznak és már nem bírják tovább az igazgató önkényét, sőt a helyettese sem bírja, csak az nem mert eljönni. Mint kiderült, az igazgató a saját házát is velük építtette fel, a kertjét velük művelteti, hol munkaidőben, hol meg azon kívül, persze, teljesen ingyen kell dolgozniuk. Emellett az anyagok nagy részét is a vállalattól lopja el és mindezt nyugodtan teheti, mert a vezető beosztásokba a saját családtagjait helyezi el.

Állításaik igazolására több dokumentumot is hoztak, és amikor kimentünk szétnézni, a házának az udvarán akkor is ott állt a cég egyik gépe. Ennek ellenére, amikor felkerestem az igazgatót, mindent tagadott, sőt fenyegetőzni kezdett, mint később kiderült, nem alaptalanul bízott a védelmezőiben.

Főszerkesztőmmel, a néhai Behun Jánossal egyeztetve, „ A főnök magára maradt” címmel, megírtam a cikket. A cikk leadása előtti napon a lépcsőházban megállított az orosz lap egyik munkatársa, akivel én életemben nem beszéltem, sőt a nevét sem tudtam, aztán „barátilag” azt javasolta, hogy ne írjak az ügyről semmit, mert még megüthetem a bokámat. Mire azt mondtam neki, roppant jólesik, hogy ennyire aggódik értem, de teszem a dolgomat. Amikor felértem az emeletre, megtudtam, hogy már a főszerkesztőnk is kapott „aggódó” telefonokat. Az is kiderült, hogy az illető igazgató a megyei tanács egyik vezetőjének az unokaöccse.

Ennek ellenére a cikk megjelent és elég nagy port vert fel, már csak a szokatlan hangvétele miatt is. Vártuk, hogy lesz-e valamilyen következménye. Néhány nap múlva kaptunk egy semmitmondó levelet, olyanok voltak benne, hogy „vizsgálatot indítottunk”, „megtesszük a szükséges lépéseket”, stb.

Nem hagytuk annyiban a dolgot, de ezt odafönn is megsejtették. Nekem a fent említett orosz újságíróval üzengettek, most már keményebben. Egy reggel aztán behivatott a főnököm, nagyon feldúlt volt, szinte forrt benne az indulat.

-- A folytatást ketten írjuk meg – mondta ellentmondást nem tűrően. – Ha harc, legyen harc! Egyedül neked ez már túl veszélyes lenne!

Mint megtudtam, előző nap többször is felhívták, a családját fenyegették, megkérdezték, szeretné-e még látni a gyerekeit.

Ennek ellenére a második részt is megírtuk „ A főnök mégsem maradt magára” címmel. Leírtuk benne, hogy az illetőnek a haja szála sem görbült, hogy valakik védelmezik és említést tettünk a fenyegetésekről is. Aztán vártuk a következményeket.

A fenyegetések megszűntek, az igazgatót leváltották. Legalábbis úgy tűnt. Később derült ki, hogy csak áthelyezték, máshol ültették vezetői székbe. De hát így működött ez akkoriban. A főnök nem maradt magára.