A sorban állás művészete

                                                                                                       

A nagy Szovjetunióban,  meg néhány más szocialista országban is, katasztrofális volt az áruhiány, mely gyakorlatilag azóta jelen volt Kárpátalján, mióta az oroszok betették ide a lábukat, bár eleinte még meg lehetett magyarázni azzal, hogy háború van.

Nagyapám mesélte, hogy egyszer a háború után a bolt előtti sor végén meglátta egy volt tanítványát.

-- Hát te mit akarsz venni, János? – kérdezte tőle.

-- Csak beálltam már az ocseregybe, tanító úr, hátha nekem is jut valami – felelte a fiatalember.

-- Ejnye, János – fedte meg nagyapám. – Már te sem tudsz magyarul? Ez nem ocseregy, hanem sor.

-- Már ne haragudjon, tanító úr, de magyarul ilyen nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban – mondta nevetve a másik.

A sorban állás nem egyszerűen egy tevékenység volt a sok közül, hanem életforma, melyet egyesek művészi szintre fejlesztettek. Miután a nyolcvanas évek közepén megnősültem és  apósomékhoz költöztem, minden második napom a kora reggeli sorban állással kezdődött. Mert váltottuk egymást apósommal. Tejet és kenyeret ugyanis csak úgy lehetett kapni, ha egy órával a nyitás előtt beálltál a bolt előtti sorba, mert egyébként már nem jutott. A következő szállítmány ebéd után érkezett, olykor még akkor sem. Faluhelyen más volt a helyzet, ott délután a gyerekeket küldték a kenyérért, tejet nem is nagyon lehetett kapni, azt háztól hordták nekünk. Ott nem volt olyan látványos a sorban állás, mindenki ismert mindenkit, ezért, miután mindenki megjegyezte a sorban elfoglalt helyét, akár le is lehetett ülni kártyázni valami árnyékos helyre.

Városon aranyat ért a családban egy jó karban lévő nyugdíjas, aki megengedhette magának, hogy fél napig a boltokat járja. De ne gondoljuk, hogy az emberek ilyenkor valamilyen bevásárlólistával vágtak neki a beszerzésnek, ugyanis nem azt vettek, amit akartak, hanem azt, ami volt. Ha megláttak valahol egy sort, azonnal be is álltak, bár fogalmuk sem volt, hogy éppen mit adnak. Pontosabban, ahogy akkor mondták, mit osztanak. Igazából nem is számított, hogy éppen kolbászt, bontott csirkét vagy sajtot árultak, hiszen ezeket a cikkeket, ha éppen nem volt otthon rájuk szükség (ami a legritkább esetben fordult elő), bármikor el lehetett cserélni.

Mint már említettem, a sorban állást egyesek művészi vagy legalábbis professzionális szintre fejlesztették. Az okosabban kisebb bandákba tömörültek és felosztották egymás között a sorokat. Az egyik beállt a kolbászsorba és bevásárolt a másiknak is (de ez legtöbbször nem volt keresztülvihető, mert korlátozták a megvásárolható mennyiséget, kenyérből például egy ember maximum két veknit vehetett) vagy „fogta” a sort a másiknak, ami azt jelentette, hogy az utána érkezőket felvilágosította, itt még áll valaki. A másik, aki cukorért állt sorba, ott játszotta el ugyanezt.

Aztán megjelentek a profik, a bérsorbanállók is. Ez azt jelentette, hogy ha valaki munkahelyi vagy egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott sorba állni és megfelelő nyugdíjas sem volt a családban, ráérő embereket fogadott fel, akik bevásároltak neki. Ugyanis a dolgozók voltak a legnehezebb helyzetben, munkaidő után háziasszonyok tömegei járták az utcákat és a boltokat, a vásárlás minimális reményével.

Az emberek nagyon sokáig tűrték ezt az életet, meglepő fegyelmezettséggel. Nyilván nagy visszatartó erővel bírt, hogy szinte minden családban élénken élt az elhurcoltak, meggyilkoltak emlékezete, tudták, itt hamar leszámolnak az elégedetlenkedőkkel.  Ám idővel enyhült a szigor, a gorbacsovi időkben már nem hurcolták el az embereket, áruból viszont nem lett több, sőt…. A sorban állók többnyire még így sem a hatalom ellen lázadtak, hanem egymást igyekeztek eltiporni. A sorok egyre gyakrabban bomlottak fel, olykor az emberek összeverekedtek, néha valósággal megostromolták a boltokat.

Igazából számomra is egy ilyen sorban állás volt az utolsó csepp a pohárban, amikor eldöntöttem, eljövök abból az országból. A feleségem a nagyobbik lányomért ment az óvodába, karján a kisebbikkel. Hazafelé jövet beálltak sorba tojásért. A sor egy ideig rendben haladt, de aztán felbomlott, a tömeg meglódult, a lányomat fellökték, csak a szerencsén múlt, hogy nem taposták meg.

Akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt.