A 80-as években Ungváron dolgoztam a megyei lapnál és volt a szerkesztőségben néhány igazi egyéniség. Olyan emberek voltak ők, akiket lehetett szeretni vagy utálni, de nem lehet őket elfelejteni.
Az egyik legkülönösebb figura egy apró termetű, mindig választékosan öltöző bácsika volt, aki mindig úgy járt közöttünk, mintha minden tekintetben, de főleg szakmailag legalább egy fejjel emelkedne ki a környezetéből. És ennek hangot is adott, többször elmondta, milyen mostoha a sors, hogy neki, ezekkel a képességekkel egy megyei lapnál kell tengődnie, és mekkora igazságtalanság, hogy még nem invitálták meg valamelyik országos orgánumhoz.
Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon jól tudott kapcsolatokat építeni, mindenütt ismerték, mindent el tudott intézni, és mivel elsősorban sportújságíró volt, bár ritkán mozdult ki Ungvárról, több híres szovjet sportolóval, szövetségi kapitánnyal is tegeződött.
Egy idő után persze elég fárasztó volt ez a lekezelő stílus, elhatároztuk hát, hogy megtréfáljuk. Vagy, ahogy manapság mondják, megszívatjuk. Az egyik, ma már sajnos néhai, kollégánk jó viszonyban volt az orosz újság valamelyik munkatársával, őt vontuk be az átverésbe.
Abban az időben ketten-hárman ültünk egy szerkesztőségi irodában, de valamilyen ürüggyel úgy intéztem, hogy a megadott időben én is ott legyek. Csörgött a telefon, ott álltam az öreg mellett, amikor felvette és szinte haptákba vágta magát, amikor egy férfi a vonal másik végén úgy mutatkozott be, hogy ő az Izvesztyija ukrajnai irodájának vezetője Kijevből.
Aztán elmondta, hogy nagy szükségük lenne egy kárpátaljai tudósítóra, márpedig idős kollégám híre Kijevbe is eljutott, tisztában vannak szerteágazó kapcsolatrendszerével és szakmai kiválóságával, ezért rá gondoltak. Aztán mondott egy összeget, ami legalább háromszor akkora volt, mint a mi ungvári fizetésünk, és megkérdezte, hogy elfogadná-e.
-- Hát persze, már hogyne fogadnám el – hebegte a kagylóba az öreg, bár egy kicsit kapkodta a levegőt.
Aztán letette a telefont, kihúzta magát, mind a százhatvan centimétert és megvetően végignézett rajtunk.
-- Elmegyek, leszarom ezt az egészet! – viharzott ki az ajtón, de néhány perc múlva visszajött.
-- A fenébe! Nincs bent Balla! – mérgelődött. – De nem baj, felmondhatok holnap is, ezen az egy napon már semmi nem múlik.
Ekkor aztán nagyon megijedtünk. A fene gondolta, hogy az öreg ezt ennyire komolyan fogja venni. Még képes felmondani. Akkor meg mi lesz vele? A szomszédos irodában dugtuk össze a fejünket. Néhány perc múlva ment a küldönc az orosz újság szerkesztőségébe, gyorsan le kell állítani az egészet, míg nem történik valami végzetes lépés.
Az öreg épp a személyes holmiját rakosgatta egy dobozba, amikor újra csörgött a telefon. Mint később elmesélte, ugyanaz a férfi volt, aki az imént. Sűrűn elnézést kért, amiért mégsem tudják alkalmazni, de Moszkvából most telefonáltak, hogy egyelőre nem lehet betölteni az állást, mert nincs rá keret. De, természetesen, ha lehetőség nyílik rá, ő lesz az első, sőt, az egyetlen jelöltjük.
Napokig bele volt betegedve. Mint mondta, ő nem veszi be ezt a mesét, biztos abban, hogy valaki megfúrta. De egyszer még úgyis kinyomozza, hogy ki volt az.
Mi pedig megbántuk az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése