Amálka és Teodóra, a két kis töpörödött öregasszony egy apró, ócska, udvari lakásban élt, a város közepén. Amálka férje, a nyalka huszártiszt, valahol az orosz fronton tűnt el. Felesége nagyon sokáig várta, aztán beletörődött a megmásíthatatlanba. Gyermekük nem született. Teodóra sohasem ment férjhez, korán megözvegyült édesapját ápolta, vezette a háztartást. Aztán a papa is elment, állítólag a sok szivar vitte el.
Itt éltek a kis házban, gyönyörűen hímeztek, varrogattak ezzel egészítették ki nagyon szerény jövedelmüket. Mindig örültek, ha jött valaki, de kivált a férfiaknak. Ha tudták, hogy dohányzik, nyomatékosan megkérték, gyújtson rá. Sőt, meg is kínálták. Mert bár ők nem hódoltak ezen élvezetnek, mindig tartottak otthon valami jobb fajta füstölnivalót. Örök titok marad, honnan tudták kikeríteni, még a legnehezebb időkben is.
Amikor aztán elment a vendég, még hosszasan ültek az asztalnál és nagyokat szippantottak a füstös levegőből.
-- Ilyet szívott apánk is – sóhajtott fel ilyenkor Teodóra. – Meg a te Károlyod.
-- Dehogy ilyeneket! – fortyant fel Amálka. – Olyan szivarok meg cigaretták ma már nincsenek is.
-- Igaz, nincsenek – bólintott lemondóan a húga. – De azért mégiscsak férfiszag.
-- Hát… férfiszagnak férfiszag – szólt elégedetten Amálka.
És aznap már ki sem szellőztettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése