Petőfit megvezették

 

Tudom, hogy sokan nem fognak ettől a keblükre ölelni, de meggyőződésem, hogy Petőfi Sándor, a mi Sándorunk, rosszul ismerte János vitéz (lánykori nevén: Kukorica János) történetét. Ami nem is csoda, hiszen miután megcsodálta Iluska két szép térdecskéjét és gömbölyű keblét (Istenem, micsoda alpári szexizmus!) és veszni hagyta a juhnyájat, azonnal elbujdosott és elvesztette minden kapcsolatát a szülőföldjével. Persze, azt hitte, hogy majd Iluska hűségesen hazavárja őt és minden úgy folytatódhat, mintha mi sem történt volna.

A helyzet azonban egészen más. Nem sokkal később ugyanis megjelent a faluban egy civil szervezet, hogy mindenkinek megvédje a jogait, akár akarja, akár nem. Mivel hallottak Iluska mostoha sorsáról, elsők között keresték fel. Először, persze, alaposan kifaggatták.

-- Mért tűrsz a gonosz mostohádnak? – kérdezték tőle.

-- Azért…, azért, mert én egy szegény leány vagyok és mégiscsak ő nevelt fel. Hová is mehetnék? – kérdezte félénken Iluska. – Meg aztán Jancsi, a szerelmem is itt fog majd keresni.

-- Biztos vagy abban, hogy leány vagy? – szegezték neki a kérdést. – Mért vagy erről ennyire meggyőződve?

-- Hát…, hát… teljesen úgy nézek ki. Meg aztán… mindenki ezt mondja – válaszolta ijedten a lány.

-- Az nem jelent semmit! – kiáltottak rá ingerülten. – Nem érzed magadat fiúnak? Legalább néha!

-- Neem… neem! – felelte ijedten. – Pontosabban, nem tudom, milyen fiúnak lenni.

-- Aha, szóval nem is olyan biztos – csaptak le rá. – Pedig jobban járnál, ha fiúnak éreznéd magad.

-- Mért járnék jobban?

-- Mert akkor kiderülne, hogy a szüleid egyszerűen homofóbok. Akkor pedig sokkal hatékonyabban tudnánk védeni a jogaidat.

Iluska egy darabig gondolkodott.

-- Nem, ez nem fog menni – rázta a fejét. – Hiszen mit szólna majd ehhez Jancsi?

-- Jancsi? Ki az a Jancsi? – kérdezték tőle.

-- Hát a szerelmem -- felelte büszkén Iluska.

-- És biztos, hogy férfi? – kérdezték tőle.

-- Biztos – felelte a lány. – De még mennyire biztos. Én csak tudom.

-- Ha igazán szeret, akkor elfogad téged férfiként is – mondták neki.

-- Hát… azt nem hiszem – felelte.

-- Akkor viszont egy homofób gazember! – rivallottak rá. – Ez soha nem becsülne meg téged!

Aztán nagy nehezen rábeszélték Iluskát, hogy menjen el velük érzékenyítésre, ahol azt is megtanítják neki, hogyan kell bánni az ilyen fráterekkel. Persze, a faluban ezt nem lehetett elmondani, a szülei az terjesztették róla, hogy meghalt. Ezért hitte ezt Petőfi is. Még őt is megvezették.

Telt-múlt az idő. Egy napon Kukorica Jancsi visszatért, sajgó szívvel vette tudomásul, hogy szerelme meghalt. Elbujdosott hát a nagyvilágba. Aztán nyalka huszárokkal találkozott, akik a francia királyt indultak megvédeni, mert a török szultán megtámadta az országát. Már éppen rá akartak rontani a törökökre, amikor megjelentek az egyik civil szervezet képviselői. Döbbenten fedezte fel közöttük Jancsi Iluskát, férfiruhában.

-- Le az idegengyűlölettel! – kiáltozták. – A multikulturális társadalomé a jövő! Csak azt veszik vissza, amit a gonosz európaiak elvettek tőlük!

Ebben a pillanatban a török császár fia odaugratott a lovával, az ölébe kapta Iluskát és elvágtatott vele.

Ekkor Jancsi elnyomott egy könnycseppet a szeme sarkában és csak ennyit mondott: -- Pedig milyen szép térdecskéje volt!