"Édesanyám halála után úgy döntöttem,
hogy szeretném őt rendesen elgyászolni. Elővettem a fényképeit, és nézegetni
kezdtem őket. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt
szerepeltünk, és addig-addig forgattam a fényképeket, míg el nem sírtam magam.
Azon a képen, amely a könnyeimet elindította, anyukám kicsi gyerekként volt
látható, és nagyon hasonlított ahhoz, ahogy én néztem ki azonos életkorban. Ez
a kép egyszerre jelenítette meg és tárta föl számomra, hogy őt valóban
elveszítettem, és hogy mennyire közel áll hozzám, és mennyire hasonlítok rá.
Ugyanabban a pillanatban, amikor az érzelmek szintjén is tudatosult bennem,
hogy ő nincs többé, eszméltem rá a fényképet nézve, hogy dehogy nincs! Ezen a
képen mintha én lennék! Akkor mertem csak elbőgni magam, amikor az ebből fakadó
biztonságérzet csírájában ott volt már bennem, hogy mégsem veszítettem el
teljesen, mert bennem valamiképpen megőrződött. Ahogy pedig teltek a hetek,
hónapok, évek, rájöttem, hogy amit édesanyámban szerettem, azt képes vagyok
tovább vinni. Az általam szeretett tulajdonságait a magam tulajdonságaivá is
tehetem. Magamban megpillanthatom őt. Néha, miközben teszek valamit, amit ő
tett, tudatosul bennem, hogy ezt az anyukámtól már sosem kapom meg - miközben
én megadom másoknak. Ilyenkor csodálkozom rá, hogy ennél jobban nem is
őrizhettem volna meg, akit elveszítettem."
(Pál Feri)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése