Rablógazdálkodás folyt a szlatinai sóbányákban

  

(Megjelent: Magyar Nemzet, 1939.04.13.)

Miért támogatták hivatalosan a csempészetet —Aláaknáztak egy falut — Fegyver a nép ellen, egy kis sóhulladékért

(A „Magyar Nemzet" tudósító­itól.) A trianoni szerződés igazság­talanságának kevés helyen akadt olyan áttekinthető képe, mint Szlatinán, a „fehérgyémánt" hazájában.
Voltaképpen nem is egy, hanem három Szlatina van. Egyik a Tisza- hídnál kezdődik, ez Faluszlatina, itt bonyolódik le a kereskedelem. A másik Aknaszlatina,  ahol a sóbá­nyák vannak és végül Újszlatina, amelyet jellemző módon létesítettek a csehek.
A „békeszerződés” a magyarországi ruszinok metropolisát, Máramarosszigetet Romániának aján­dékozta és ezzel Szlatina, amelyet Máramarosszigettől csak a Tisza hídja választ el, a csempészek főfészke lett. Ebben a gettószerű vá­roskában üzlet üzlet után nyílt. A szobákat, kamrákat, istállókat üz­letté alakították át. Szeszt, zsírt csempésztek Szigetről ide, innen szövetet, cipőt és más ipari cikke­ket. Faluszlatina az illegális keres­kedelem Kánaánja lett, ahol a „kereskedők“ vagyonokat szereztek. A csehek mindent megengedlek, tombolt a jólét, azután adott pilla­natban egyszerre minden megsem­misült.
A csehek meglepetésszerűen vizs­gálatokat rendeztek, a paragrafusok végtelen hínárjába kergették a szla­tinai boltosokat, akik későn vették észre, milyen rafinált módon hagy­ták őket keresni, csak azért, hogy mindent elszedjenek tőlük Hivata­losan támogatták az illegális keres­kedelmet, majd lecsaptak reá. A ke­reskedőknek nemcsak „üzleti" hasz­nuk ment rá, de legtöbbnek háza, lakásberendezése, betevő falatja is. A kamrák, istállók ismét üresek lettek, a cégek megszűntek. A cse­hek ravaszsága kelepcébe csalta a könnyű keresetre könnyen kapható embereket és a cseh kereskedők csak akkor jelentkeztek, amikor az árverésen majdnem ingyen megkap­ták a csődbe jutottak egész árukész­letét. Az új kereskedők aztán to­vább űzték a csempészést, természe­tesen most már teljes biztonságban mintegy állami felügyelet mellett.
Faluszlatinánák a felszabadulás visszahozta a jogállapotot és azt, hogy lakosai becsületes munkával, nyugodt megélhetést biztosíthatnak maguknak.

 

Újszlatina
Látszólag elismerésre méltó tény volt egy falut úgy felépíteni és be­rendezni, amint azt itt csinálták. A falualapítás mögött azonban egy szomorú gazdálkodás tragédiája hú­zódik meg, A szlatinai sóbányák ki­használása óriási tempóban, min­den szakértelem nélkül indult meg. A régi vezetőket, akik e harácsoló gazdálkodás ellen tiltakoztak, elbo­csátották, politikailag megbízhatat­lannak nyilvánították. Csak minél gyorsabban, minél többet kitermelni — ez volt a jelszó.
Ennék első következményeként Aknaszlatinát robbantási módszer­rel csaknem alábányászták, a házak süllyedni, omladozni kezdtek, a ve­szélybe került zónát gyorsan ki kel­lett üríteni, az őslakosoknak régi családi házaikat ott kellett hagyniok így alapították Újszlatinát.
Itt volt a magyar elemi iskola is, amely félig összedőlt, helyébe azon­ban nem építettek újat. A tanítás életveszélyessé vált. Ellenben építet­tek egy óriási cseh elemi iskolát, amelyet azoknak a szlatinai őslako­soknak adójából, könnyéből, életerejéből hozlak létre, akiknek gyer­mekei nem járhattak az omladozó magyar iskolába.

Aknaszlatina
Cseh-Szlovákia sóellátását a szla­tinai bányák biztosították. A két és fél kilométer hosszú, másfél kilométer széles és még mindig megállapíthatatlan mély sótelepen hosszú időkkel ezelőtt a bányák egész sorát nyitották meg, de utóbb csupán a Kunigunda-, Fe­renc- és Lajos-tárnák maradtak üzemben. A Kunigundát 1903-ban elöntötte a víz, így a csehek csak a két megnyitott tárna kiaknázásá­hoz láttak, ehhez aztán alaposan.
Évente mintegy kétmillió méter­mázsa sót szállítottak el. Ez a mennyiség nem volt nagy a bánya kapacitásához mérten, azonban a módszer, ahogy a kibányászás tör­tént, rengeteg veszélyt rejtett ma­gában.
A régi rendszerű csákányozás he­lyett robbantottak. És ezt a súlyos következményekkel járó műveletet nem szakemberek vezették, mert a régi, kipróbált szakembereket — mint megbízhatatlanokat — elbo­csátották. Ez a módszer vezetett a falu aláaknázásához és meglazította a talajt. A Tisza erecskéi a robban­tások okozta hézagokon hol itt, hol olt hatoltak be és ha a felsza­badítás nem kellő időben történik, a végveszélyt nem lehetett volna elkerülni.
Néhány jellemző adat a csehek gazdálkodására:
A vízzel elöntött Kunigunda-tárna helyén sódombok maradtak, me­lyeket az idők folyamán ellepett a szenny és piszok. A szerencsétlen leszegényedett lakosság, innen akarta a sószükségletét megszerezni, mert nem volt bolti sóra sem pénze. Ezekből a piszkos sótömbökből igyekeztek legalább egy darabkát szakítani, azonban a csehek fegy­veres fináncokat állítottak fel, éj­jel-nappal őriztették a bánya ma­radványait és bizony nem egyszer folyt az őslakosok vére egy kis darabnyi sóért. Ezen a vidéken több sóforrás van. Szegény ruszinok Nagy- Magyarország idejében hordókba töltötték itt a sóvizet, amelyet ropának neveznek és az elhagyott, forgalomtól távol álló falucskák la­kosságát ők látták el vele. Min­denki annyit szállított el, amennyit akart és nem egy szegény em­bernek kenyeret adott ez a foglal­kozás. A csehek minden sókúthoz fegyveres fináncokat állítottak és hektoliterenként árulták a sóvizet. A sóforrások őriztetése többe ke­rült, mint amennyi bevétel volt, azonban ez nem számított, az volt a lényeg, hogy több cseh könnyű állásba elhelyezkedhessen és az őslakosságnak még a sóvizet is meg kelljen fizetnie.
A szlatinai bányákból zsákmá­nyolt sót nem helyben dolgozták fel, hanem csehországi sóőrlő ma­lomba szállították. Egyszerűbb lett volna a sómalmot itt felállítani, azonban ez hasznot jelentett volna az őslakosságnak, így a szlatinai sót a szlatinaiaknak Csehországból kellett rendelniük.
A húszéves rablógazdálkodásnak vége Szlatinán és a magyar gondo­zásba visszavett sóbányában alapos magyar munka indult.

 

A képen: Az aknaszlatinai sóbánya egyik tárnája 1939-ben.

Forrás: Fortepan.