A megkerült kerékpár

A községi plébános elmegy a körzeti megbízotthoz.

- Édes fiam, segíts, mert ellopták a kerékpáromat. Mit csináljak?

- Mit, atyám? Vasárnap a prédikációjában tessék elsorolni a tízparancsolatot, és amikor odaér, hogy "ne lopj", nézzen jól körül, mert aki elbújik, az a tolvaj.

A mise után a plébános elmegy a rendőrhöz.

- Az Isten megáldjon, édes fiam, megvan a biciklim.

- Úgy történt, ahogy mondtam?

- Majdnem... Elkezdtem sorolni a parancsolatokat, s amikor odaértem, hogy "ne paráználkodj", azonnal eszembe jutott, hol hagytam a kerékpáromat.

Veszélyes választópolgárok

A Pew Global, a világ egyik legnagyobb kutatócége készített egy talán minden eddiginél nagyobb kutatást a demokrácia állapotáról a világban. A kutatás 38 ország 41953 válaszadóját érte el, a válaszokat 2017 februárjától májusig rögzítették. A kutatásból sok minden kiderül, a többi között az is, hogy a világ messze nem olyan elkötelezett a demokráciával kapcsolatban, mint azt gondolnánk.

Az Amerikai Egyesült Államokban (állítólag a demokrácia hazája) például csak a választópolgárok 44 százaléka elkötelezett a demokrácia mellett, hét százaléka pedig kifejezetten ellenzi azt. Kanadában és Svédországban hasonló a helyzet, Magyarország pedig rosszabbul teljesített az átlagnál, itt válaszadók 18 százaléka volt teljesen elkötelezett a demokráciával szemben, miközben 60 százalék kokettál autoriter rendszerekkel is. 15 százalék pedig teljesen elutasítja a demokráciát, miközben a felmérés igazolta, hogy mindenütt megingott a demokráciába vetett bizalom.

A liberális sajtó persze Magyarországon is megkongatta erre a vészharangot, afféle elmaradott népeknek állítva be az ország lakosságát. Kerner Zsolt a 24.hu-n megjelent írásában már nem kevesebbet állít, mint, hogy a demokráciára a legnagyobb veszélyt maguk a választópolgárok jelentik (http://24.hu/belfold/2017/10/18/a-magyarok-negyede-diktatort-akar-az-orszag-elere/).

Én meg azt mondom, kész csoda, hogy a felmérés ilyen eredményt mutat. Mert mit is tapasztaltak meg a demokráciából eddig a világ népei, különös tekintettel a magyarokra? Ha röviden kellene fogalmazni, akkor azt, hogy demokrácia, mint ilyen nincs, legalábbis olyan formában, ahogy nekünk ezt láttatni szeretnénk. Mert milyen demokrácia az, ahol a szegények és gazdagok közötti szakadék egyre mélyül? Ahol ugyan elvben mindenki beszállhat a javakért folytatott versenybe, de az egyik Ferrarival versenyez, a másik pedig legfeljebb egy rozsdás kerékpárral?

Milyen demokrácia az (maga a szó ugyebár népakaratot jelent), ahol a nép nem dönthet a saját sorsáról? Pontosabban csak akkor dönthet, ha az elit így akarja. Milyen érdekérvényesítési lehetősége van az Amerikai Egyesült Államokban a kisembernek? Milyen demokrácia az, ahol egy ország lakossága nem dönthet arról, hogy kiket enged be az országba? Milyen demokrácia az, ahol egy nép nem dönthet a saját függetlenségéről?

De ne gondoljuk, hogy csak az ilyen sorsdöntő ügyekben nem kérik ki az emberek, sőt, már a kormányok véleményét sem! Amikor Finnországban elszaporodtak a farkasok és a kormány engedélyt adott egy részük kilövéséra, az EU kötelezte őket a döntés visszavonására.

Ám Magyarországon (és ez többé-kevésbé vonatkozik a keleti blokk valamennyi országára), még kevesebb jót hozott a demokrácia. A kisemberek zöme ugyanis épp a demokrácia kikiáltásával egy időben vesztette el a munkahelyét, és azt látja, hogy hol a privatizáció, hol a közbeszerzés, hol egyéb fedőnév alatt lopják szét az állami vagyont. Azt látja, hogy az úgynevezett demokráciában sem védi senki az érdekeit.

Azt látja, hogy miközben az ő gyermeke sokszor csak eladósodás révén, vagy még úgy sem tudja fedezni a továbbtanulás költségeit, az elit csemetéi drága külföldi egyetemeken tanulnak. Azt látja, hogy a munkáltató úgy beszél vele, mit a kutyával. Azt látja, hogy aki meg tudja fizetni a magánrendelőt, az sokkal jobb egészségügyi ellátást kap. És hosszan folytathatnánk. És valóban szabadon lehet választani, de csak a kínálatból. Mintha decemberben bemennénk mezítláb a cipőboltba, de csak félcipő lenne a polcokon. (Megjegyzem az USA-ban már ahhoz is több milliárd dollár kell, hogy egyáltalán elindulj az elnöki székért, az meg egy külön történet, hogy azok a multik, melyek ezt összedobják, mit kapnak érte).

Persze, nyilván vannak ennek a kvázi demokráciának előnyei is. Egyrészt majdnem szabadon lehet beszélni, másrészt szabadon utazhatsz külföldre. De nem jelent ez sok vigaszt azoknak, akik rájöttek, hogy hiába beszélnek, és akiknek legfeljebb annyit jelent, a szabad utazás, hogy elmehetnek dolgozni egy német vágóhídra, ahol aztán vagy kifizetik őket, vagy nem.

Szóval, bármit állít Kerner Zsolt, nem olyan vészes a helyzet. A választópolgárok ugyanis nem a demokráciára mondtak nemet, hanem arra, amit demokráciának mondanak. És azok a politikusok, akik szembe mennek az akaratukkal, egy idő után szedhetik a sátorfájukat. Persze, csak egy igazi demokráciában.

Cérnával a cseresznyefához

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik.

Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen.

Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.

Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött.

Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga.

-- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna.

Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette.

Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben  voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg.

Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál.

-- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között.

-- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam.

Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja.

-- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember.

És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges.

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.

Mindenre van megoldás

Ötvenhrivnyás barátság

Néha ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hazalátogassak szülőföldemre, Kárpátaljára, megnézzem az idős rokonokat, meg az öreg barátokat, már, aki megvan még közülük. Ez még akkor is így van, ha előre tudom, olyan lehangoló viszonyokkal találkozom majd, melyek egy időre ismét elveszik kedvemet az utazástól.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ilyen utamon csaknem egy autós üldözés résztvevője, mondhatni, áldozata lettem, bár én nem menekültem senkitől. Éppen Kisdobronyon haladtam keresztül, amikor észrevettem, hogy az út szélén, a házak előtt az élelmes gazdák ciroksöprőt árulnak, merthogy ennek errefelé nagy hagyománya van. Gondoltam, veszek egyet, legalább nem térek haza üres kézzel. Annál is inkább, mert aki nem visz semmit, az igencsak felkelti a határon vámosok gyanúját, szent meggyőződésük, hogy aki nem vásárolt be, az legalább három géppisztolyt, négy aknavetőt, vagy öt kiló marihuánát rejteget a kocsijában. Nehezen tudják elképzelni, hogy valaki látogatóba megy, csak úgy.

Gyorsan le is bonyolítottam a vásárlást, a már említett takarítóeszköz tényleg nagyon olcsó volt, ám alig indultam el, talán még harminccal sem haladtam, amikor a hátam mögött egy rendőrautó kezdett ijesztő vijjogásba. Én szépen lehúzódtam, gondoltam, menjen csak, fogja meg a rosszfiúkat, ám nyomban kiderült, hogy ebben az esetben a rosszfiú én lennék. A rendőrautó úgy keresztbe fordult előttem, ahogyan ezt az amerikai akciófilmekből tanultuk, és kiugrott belőle két közeg. 

-- Dokument – lépett hozzám az egyik, és a nyomaték kedvéért a pisztolytáskára tette a kezét.

Ekkor elég súlyos választás elé kerültem, ha nem adom át az okmányaimat, még képes lelőni, ha viszont a zsebem felé nyúlok, és félreérti a mozdulatomat, akkor talán azért lő le. Elvégre, ilyeneket is láttunk az amerikai filmekben. Végül mégis átadtam a papírjaimat.

-- Ön kilencven kilométeres sebességgel haladt lakott területen belül – szólalt meg ukránul. – Ez súlyos szabálysértés, ezért ötven hrivnya bírságot kell fizetnie.

-- Hát ezt mivel mérték meg? – kérdeztem tőle, mert nem láttam traffipaxot, illetve meg voltam győződve arról, hogy ez szemenszedett hazugság.

Kissé meghökkent a felismeréstől, hogy beszélem a nyelvet, sőt, mintha a magabiztossága is megroggyant volna.

-- Nem mértük semmivel. Mi szabad szemmel is láttuk – válaszolta.

Ekkor kezdte vizsgálgatni az útlevelemet. Azonnal feltűnt neki, hogy Munkácson születtem.

-- Magának mi a foglalkozása? – firtatta.

-- Újságíró vagyok – mondtam neki, ami szemmel láthatóan egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Olyannyira, hogy visszasomfordált a társához, és hosszas sugdolózásba kezdtek.

-- Úgy gondoljuk, hogy -- tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra --, csökkenteni tudnánk a büntetését. Kiegyezhetnénk, mondjuk, harminc hrivnyában – mondta némi kérleléssel a hangjában. – Gondoljon bele, mi ketten tanúsítjuk, hogy gyorsan ment, maga meg csak egyedül van!

-- Én önöket teljes mértékben megértem – válaszoltam neki megadóan. – Csak az a baj, hogy nekem nagyon szigorú a feleségem, minden pénzzel el kell számolnom. Ezért csak úgy tudok fizetni, ha számlát adnak róla.

Ezután újabb visszavonulás és hosszas tanácskozás következett, mely számomra olykor már-már veszekedésnek tűnt. Végül a biztos úr meglehetősen feldúltan tért vissza hozzám.

-- Na, jó, tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra, most az egyszer még elengedjük. Aztán meg ne lássam itt még egyszer száguldozni! Lehet, hogy Magyarországon elnézik, de ebben az országban rend van. Vagy csak itt nyomja tövig a gázpedált, mert azt hiszi, nálunk mindent szabad?

Aztán beugrottak az autóba, és eltűntek. Én pedig egy életre megtanultam, milyen drága dolog a barátság. Legalább ötven hrivnyát ér.