Szülőfalum, Rát (ukránul Rativci )
község Ukrajnában van, Kárpátalján az Ungvári járásban, Ungvártól 12 km-re
délre. Igazából a munkácsi kórházban születtem, ezt követően pedig Munkácson, a
nagyszüleimnél töltöttem életem első hónapját, azon egyszerű oknál fogva, hogy
épp azon a napon bontották le a régi házunkat, amikor én a világra jöttem.
Ennek
ellenére én Rátot tartom a szülőfalumnak, hiszen itt éltem le életem első tizenöt
évét, itt formálódtam azzá, aki lettem, egy olyan közösségben, melynek tagjai,
vagy legalábbis a többségük, egyszerű parasztember volt, mégis rengeteget
tanultam tőlük, ha nem mást, hát emberséget. Ezért aztán, bár egyre ritkábban
járok vissza, folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mai napig tartom a
kapcsolatot néhány egykori földimmel.
Így aztán,
szinte a szemem előtt játszódott le az a szomorú, bár valószínűleg
elkerülhetetlen folyamat, melynek során egy színmagyar településből, vegyes
lakosságú, bár magyar többségét még megőrző faluvá vált, melynek ma már a
vezetője sem magyar.
Rát
tulajdonképpen két falu, Kisrát és Nagyrát összeolvadásából, összeépüléséből
jött létre. 1910-ben Kisrátnak 599 lakosa volt, melyből magyar 597, ebből 155
római katolikus, 81 görög katolikus, 353 református, Nagyrát 606 lakosából
pedig 592 magyar, 8 pedig német, amiből 282 római katolikus, 256 görög
katolikus és 37 református. Mint látható, a faluban egyetlen ukrán, de még
ruszin sem élt és ezek az arányok nagyjából meg is maradtak a második
világháború végéig.
A háború
után lassú, de visszafordíthatatlan változások történtek. Nagyapám elmondása
szerint, a szovjet katonaság elvonulása után érkező szovjet hivatalnokok,
pártmunkások, NKDV-sek még csak átutazóban tértek be a faluba. Jöttek kolhozt
szervezni, a férfiak nagy részét elhurcolták a lágerbe, politikai előadásokat
tartottak. A falu megrettenve, de bizonyos passzív ellenállással tekintett
rájuk. Ők egy idő után elmentek, de néhány szavuk már az elején itt maradt
(például ocseregy-sor, bánká-befőttes üveg, bulocska-zsömle).
(Szintén nagyapám mesélte, akik
1928-ban református kántortanítóként került a faluba, hogy közvetlenül a háború
után egyszer látta, amint nagy sor áll a községháza előtt.
-- Hát te mit csinálsz itt, János? –
szólította meg egykori tanítványát, aki a sor végén állt.
-- Nem látja, tanító úr? Itt állok,
az ocseregyben – felelte az.
-- Ej, ej – csóválta rosszallóan a
fejét nagyapám –, elfelejtettél magyarul? Nem ocseregy, hanem sor.
-- Tanító úr, ilyen magyarul nincs,
mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban!)
Persze, az
az igazság, hogy a hatalom eleinte megpróbálta a helyi, többé-kevésbé
megbízható régi kommunistákkal elvégeztetni a szovjetizálás népszerűtlen
feladatát. Így lett például az ungvári járás első párttitkára egy Varga nevű, nagygejőci származású öreg
kommunista, akinek az volta baja, hogy túl komolyan vette az elveit. Így aztán
az első túlkapások után be is vitte a pártkönyvét a pártbizottságra, mondván, ő
nem ilyen rendszert akart. Hogy aztán mi lett a sorsa, azt nem tudom. Az
iskolaigazgató is egy olyan ember lett az első időkben, akinek szláv neve volt
és a háború után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen szlovák.
A negyvenes
évek végén, az ötvenes évek első felében egymást váltották a hatalom által a
falu szemmel tartása és a kommunista eszmék terjesztése végett kinevezett
komisszárok, párttitkárok. Akkor már létezett a szovhoz (állami gazdaság), s
mivel ezt többnyire magyarok vezették, mindenképpen kellett melléjük egy megbízható
orosz vagy ukrán. Ők azonban nem telepedtek le a faluban.
Az egyikre még jól emlékszem. Egy
hatalmas termetű, pocakos ember volt, nyugdíjas orosz katonatiszt, a felesége
meg oroszt tanított az iskolában, mindketten Ungvárról jártak ki. persze, egy
sót sem tudtak magyarul. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nyár folyamán
két-három alkalommal a falu apraja-nagyja kivonult (ebben többnyire a gazdaság
teherautói voltak segítségére) a nyolc kilométerre lévő Latorca partjára, akkor
ez volt a strandolás. Egyszer csak hatalmas visítozásra lettünk figyelmesek, a
ráti lányok és asszonyok szemüket eltakarva, sikítozva futottak el a partról.
Amikor közelebb mentünk, döbbenten láttuk, hogy a párttitkár elvtárt anyaszűlt
meztelenül áll a combközépig érő vízben, becses jószága a a hullámokba lóg és
hangosan méltatlankodik. Szerinte ugyanis a magyarok nagyon szégyenlősek, az
teljesen természetes, hogy egy orosz férfi így fürdőzik.
Aztán ők is
eltűntek az áthelyezések útvesztőiben. A falu első állandó ukrán, illetve
ruszin lakosai nem is a faluban laktak. A ráti vasútállomás mellé telepítettek
be két azzal a szokásos jelszóval, hogy helyben nincsenek szakemberek, ám az
állomás és környéke közigazgatásilag Szürte községhez tartozik, bár ez a falu
még legalább egy kilométerre fekszik. Ezek az emberek aztán letelepedtek, de
szinte egyáltalán nem kapcsolódtak be a falu életébe.
Meg kell még
itt említenem a Males nevű felcsert,
aki egy nagyon népszerű ember volt a faluban, ma is előttem van, amint ócska
biciklijén az utcákat járja. Mondjuk, mindent el is követtet, hogy befogadják,
megtanult magyarul, mindenkin megpróbált
segíteni, mindenkivel barátságos volt, bár az állandó lakása neki sem a faluban
volt egy ideig.
Én még jól
emlékszem az első ukránra, pontosabban ruszinra, aki Ráton családostól, állandó
jelleggel letelepedett. Ez valamikor a hatvanas évek közepén történt. Úgy
hívták az illetőt, hogy Vaszil Zsgánics.
Abban időben Illár Ambrus volt a helyi gazdaság vezetője és „odafönn” már
igencsak szúrta az illetékesek szemét, hogy itt mindenki magyar. Szigorú
tervgazdálkodás folyt, márpedig a légből kapott, hasraütős terveket elég nehéz
volt teljesíteni a közösben.
Akkor azt
találták ki, hogy ide kell küldeni egy kiváló szakembert, egy élmunkást, aki
majd átadja a tapasztalatait a helyi, „elmaradott” kádereknek. Nem tudom,
mennyire kellett őt győzködni, de a faluba költözött és munkába állt a helyi
gazgazdaságban, mint traktoros. A falu hamar befogadta, hamarosan az egész
családja megtanult magyarul ellentétben azoknak a többségével, akik most
költöznek be, a gyerekeivel szinte naponta játszottunk együtt.
Hogy mi volt
a kiváló munkahelyi teljesítményének a titka? Természetesen, a papír, mely
mindent elbír. Édesapám nyaranta számvivő volt az aratóknál, már előre kiadták
a parancsot, hogy a munkaversenyt Vaszilnak kell megnyernie. Nem sokkal később
egy Sztegura nevű sofőrt helyeztek a
gazdaságba, hasonló indoklással.
Ettől kezdve
aztán megindult a beáramlás, a két beköltöző család jól érezte magát, jöttek a
rokonok, ismerősök előbb csak látogatóba, aztán már másként is. Valamikor 70-es években a gejőci út mellett új utcát
nyitottak a kertek mögött, telkeket alakítottak ki, ott már zömmel a
betelepültek építkeztek. A kisráti temetővel szemben lévő kacsaúsztatót,
melynek jegén gyermekkoromba annyit játszottunk betemették, egy többemeletes
házat építettek rá szolgálati lakásokkal a betelepülő szakembereknek.
Ma a
hivatalos adatok szerint a község 1470 lakosának még mindig 80 százaléka
magyar. Ha végigmegyünk a falunk és megnézzük, hogy kik laknak az egyes
házakban erős kétely ébred az emberben.