Egy pesti igazgató

Fekszünk a vidéki kórház sebészeti osztályának unalmas kórtermében. Pontosabban, már nem is olyan unalmas, mint a műtétem után, egyrészt, mert sokkal jobban érzem magam, mint az első napon, amikor minden porcikám fájt, másrészt beköltöztettek egy jópofa fiatalembert, akivel vicceket mesélünk egymásnak és jókat röhögünk.

Vasárnap délután van, ilyenkor még a szokásosnál is kevesebb az élet, csak néha sóhajt fel valahol egy beteg vagy néz be az ajtón a nővérke. Egyszer aztán zajt hallunk a kietlen folyosóról, szapora lépések közelednek, majd feltűnik az ajtóban egy harmincas, görnyedt és sápadt fiatalember, akit egy idősebb hölgy és úr támogat, szemlátomást a szülei.

A srác ledől az első ágyra, a mama pedig szigorúan néz ránk, mint osztályfőnök az engedetlen diákra, majd így szól: -- Legyenek csöndben, a fiam igazgató Pesten és nyugalomra van szüksége! Elég kellemetlen, hogy épp itthon lett beteg!

Néhány perc múlva megjelenik a nővérke és az ügyeletes orvos, utóbbi közli, hogy a gyanú beigazolódott, a fiatalembernek vakbélgyulladása van, azonnal meg kell műteni.

-- Szó sem lehet róla! – mondja ellentmondást nem tűrően az asszonyság. – Az én fiam igazgató Pesten, akárki nem műtheti meg! Azonnal kerítsék elő K. főorvos urat, ő régi ismerősünk.

Némi tanakodás után fel is hívnak valakit és, csodák csodája, fél óra múlva megjelenik K. főorvos úr. Hatalmas termetű, lapáttenyerű ember, aki udvariasan mentegetőzik, amiért csak most ért ide, de látszik rajta, egyáltalán nem örül, hogy megzavarták a vasárnap délutáni sziesztáját.

Teljes mértékben egyetért a kollégája diagnózisával, közli, hogy ezt azonnal műteni kell, és már indulna is, hogy előkészítse az operációt, amikor újra megszólal a mama.

-- És ki fogja műteni a fiamat? – kérdezi számonkérően.

-- Hogyhogy ki, hát én? Vagy nem azért hívtak be? – csodálkozik a főorvos.

-- Persze, persze, főorvos úr, csak tudja, az én fiam igazgató Pesten – magyarázza az anyuka. – És arra gondolta, hogy talán össze kellene hívni egy konzíliumot, tudja, hogy van ez, több szem, többet lát.

A marha nagy embernek elvörösödik a feje, felugrik és csak úgy süvítenek ki fogai közül a szavak: -- Azt, konzíliumot, hát persze! Mert én hülye vagyok! Nem tudok megműteni egy kúrva vakbelet! Tudják mit, akkor műtsék meg maguk!

Ezzel kiviharzik az ajtón.

-- Szerintem szaladjanak utána, mert mindjárt perforál az a vakbél! – töri meg a csöndet az ügyeletes orvos.

A szülők futnak is, hogy visszakönyörögjék a főorvost, az igazgató pedig ott marad összegörnyedve, falfehéren az ágyon. Most teljesen úgy néz ki, mint egy beteg ember.

Orémus Kálmán

Neveket szeretnék hallani

Mit szólnának hozzá, ha úgy vennék fel önöket egy munkahelyre betanított munkásnak, ha ugyanazért a pénzért, el kellene végezni a könyvelést is? Vagy, ha az iskolai menzán, azt az ételt is kifizettetnék a gyermekükkel, melyet nem hogy nem fogyasztottak el, de rajta sem volt az étlapon? Fel lennének háborodva? De miért, hiszen a közoktatásban ősidők óta ez folyik.

Olvasom, hogy sok nyolcadikos diák, egyébként kitűnő tanulók, sírva jöttek ki a gimnáziumi matematika-felvételiről, mert nagyon nehéznek találták. Persze, a tájékozatlan olvasó mondhatja, hogy azért volt nehéz, mert nem tanulták meg. Csakhogy, ők azért nem tanulták meg, mert nem tanították meg nekik. Nem is nagyon taníthatták meg. Mint ahogy az egyik miskolci matematikatanár nyilatkozta a megyei lapnak: „ Három olyan szöveges feladat szerepelt a feladatlapon a problémamegoldó gondolkodás témakörében, amelyeknél nem lehetett alkalmazni az egyszerű egyenlet felírását. A gyerekek meg tudták volna ezeket oldani, ha több idő van rá. A próbálgatás és a lebontás módszere ugyanis nem a tananyag része. Ilyen feladatokkal azok a diákok találkozhattak, akik matematikaversenyekre járnak.”

Tehát a felvételinél olyasvalamit vártak el a diákoktól, amire meg sem tanították őket, mert nem része a tananyagnak. Ami minimum etikátlan és gyermekellenes. Sőt, miközben „a próbálgatás és a lebontás módszere nem a tananyag része” a vizsgalapra odaírták, a rossz megoldás pluszlevonással jár. Tehát, nehogy már a gyerek megpróbáljon gondolkodni és esetleg tévedni. És még azt mondják, a matematika-tanítás legfontosabb célja, hogy megtanítsa a gyerekeket gondolkodni! Arról már nem is szólva, hogy a gimnázium nem matematikusokat képez, attól még lehet valakiből kiváló orvos, történész, biológus, hogy nem tudja a matek versenyfeladatokat megoldani. Csak ahhoz előbb be kellene jutni a gimnáziumba.

Évek óta arról beszél mindenki, hogy a diákok túlterheltek, rengeteg fölösleges dolgot tanítanak meg nekik. Állítólag évek óta egy száz fős szakembergárda dolgozik az új tanterv összeállításán, mely valahogy sehogy nem akar megszületni. Természetesen, ebben a politikának is megvan a maga sara, de ez az eset is azt sejteti, hogy van egy pedagógus-lobbi, egy afféle kemény mag, amelyik minden követ megmozgat ennek ellenében.

Hosszú ideje megy ez már, szinte évente vannak ilyen botrányok és soha nem derül ki, hogy kik állították össze, illetve ki engedélyezték ezeket a feladatokat. Soha nincs felelős, mindenki megbújik az anonimitás homályában. Most már nagyon szeretnék neveket hallani. És ezzel nem állok egyedül. Meg nagyon kíváncsi lennék az állampolgári jogok biztosának véleményére, vajon elvárhat-e olyat az állami iskolarendszer, amit nem tanított meg.

Orémus Kálmán

Kerítés mögött

Most, hogy ennyi év után haza készült, a szülővárosába, megpróbálta felidézni a régi emlékeket. Kapaszkodókat keresett, világítótornyok múltból felcsillanó fényét, hiszen alig ismert már ott valakit. Magának sem merte bevallani, hogy fél. Fél, hogy a világ, melyet elhagyott, már csak az emlékeiben él. Fél az elmúlástól.

Ahogy nézegette a régi fényképeket, az egyiknél hosszan elidőzött. Ócska léckerítés fölött fiatal lány bámulta az utcát, mögötte apró, ütött-kopott házak. Emlékezett erre a lányra, bár csak egyszer beszéltek egymással. Mindig ott állt a léckerítés mögött, sóvárogva leste a való világot. Neki mindig úgy tűnt, hogy a lányt rabságban tartják, pedig tárva-nyitva állt mellette a kapu.

Amikor egyszer, kicsit félszegen, ráköszönt, az hálás mosollyal viszonozta. Mintha szeretne beszélgetni valakivel. Így aztán összeszedte a bátorságát és legközelebb megszólította. Ám alig váltottak néhány mondatot, egy fogatlan vénasszony lépett ki a házból.

-- Nem megmondtam neked, hogy ne beszélgess idegenekkel! Pláne meg fiúkkal! Úgy akarsz járni, mint anyád?

A lány zavarba jött, szabadkozni kezdett. Ő meg gyorsan elköszönt, de még csinált egy képet a nála lévő géppel.

Hosszan elgondolkozott ezen a régi, mellékes történeten.

-- Vajon mi lehet a lánnyal? Már biztosan nagymama.  -- próbálta megfejteni a történet folytatását.

Amikor a városba ért, szállodában szállt meg. Nem akart a terhére lenni senkinek, de még aznap megkereste Fricit, aki mellette ült az iskolapadban, akinek mindig súgott az órán és aki mindig megvédte, amikor meg akarták verni.

Frici fölött is eljárt az idő, kicsit már biceg, de azért egy kiadós ebéd után felajánlotta, elkíséri a régi iskolához.

Aztán, ahogy bekanyarodtak a sarkon, szembetalálta magát a régi fényképpel. Ott látta maga előtt a léckerítést, bár egy kicsit jobb állapotban, mögötte az apró házak viszont talán még jobban lepukkantak.

És a kerítés mögött ott állt egy fiatal lány.  Nem a régi lány volt, de határozottan hasonlított. Sőt, megdöbbentő volt a hasonlóság és az egész helyzet.

A meglepett Fricit hátrahagyva odalépett a kerítéshez és ráköszönt a lányra. Az kedvesen mosolyogva köszönt vissza.

-- Te itt laksz? – kérdezte tőle.

-- Igen, itt lakom. A nagymamámmal – felelte. – Ismerem minket a bácsi?

Ebben a pillanatban egy fogatlan vénasszony lépett ki az ajtón.

-- Mondtam neked, hogy ne állj szóba idegen férfiakkal! Úgy akarsz járni, mint anyád?