Ő volt a legkisebb fiú a bandában. A banda az
utcában lakó fiúkból állt, akik együtt csavarogtak, fociztak, a többiek mind
kamaszok már, ő az egyetlen kisiskolás. Talán azért fogadták be, mert olyan
okos volt, miközben gyakran ki is gúnyolták ugyanezért, főleg, ha könyvet
láttak a kezében.
Szokás szerint ezen a nyári estén is ott gyülekeztek
az utca végében, a senkiföldjén. A nagyobbak azonnal rá is gyújtottak,
elégedetten fújták maguk elé a füstöt, annak a biztos tudatában, hogy ők már
felnőttek. Közben el-elsütöttek egy-egy disznó viccet, s olyankor akkorát
röhögtek, hogy a szomszédban megriadtak a tyúkok.
-- Mit szóltok ehhez az új tanító nénihez? Jó
csaj, mi? – szólalt meg Kenyeres Bandi.
Az új tanító néni tavaly került ide és minden
gyerek szerette. Szünetben gyakran be is ültek a kicsik az ölébe, ami azért
lehetett, mert mindig olyan jó illata volt.
-- Az, szívesen megdugnám – sóhajtott fel
vágyakozva Kisbice. Ő volt a legidősebb, már szakmunkásképzőbe is járt, de
aztán onnan is kimaradt, most éppen nem csinált semmit. Viszont azt állította,
hogy ő már nővel is volt.
-- Hagyjátok békén a tanító nénit! Ő nagyon
rendes és szeret minket! – ugrott fel erre a legkisebb.
A többiek dermedten néztek rá. Mintha azt
keresték volna, honnan jön ez a felháborító és megbotránkoztató hang.
-- Köhög a bolha—szólalt meg Kisbice. –
Nézzétek már, ez a kölyök szerelmes a tanár nénibe!
-- És ha szerelmes? Akkor sem beszélhet így
velünk egy takonypóc – felelte Kenyeres. – Kérj bocsánatot!
-- Nem kérek bocsánatot, mert szemetek vagytok!
– kiáltotta, de mintha nem is ő szólt volna, mert ő ilyet úgysem mert volna
mondani.
-- Nem? Na, majd meglátjuk! – ugrott fel
Lajosmáté.
A többiek körbeállták, majd Kenyeres akkorád
lökött rajta, hogy Kisbicének esett, az meg tovább lökte és így ment körbe.
Ekkor megálltak.
-- Mondjad szépen: A tanáár…. néni egy naagy
kúúrva! – szólt rá Kisbice határozottan.
-- Nem mondom és szemetek vagytok – felelte kipirultan.
Aztán megint körbedobálták, majd megint.
-- Mondjad szépen! – kiáltott rá Lajosmáté, de
ő már kapkodta a levegőt és nem szólt semmit.
Újabb kör jött, majd megint újabb. A második
talán még dühödtebb volt, mint az előzőek. A végén megbotlott a saját lábában
és elesett.
-- Hagyjátok ezt a kis szerencsétlent, mert még
itt öljük meg! – szólt valaki és elmentek.
Nem tudta, meddig feküdt ott, de egyszer csak
lépteket hallott. Azt hitte, visszajönnek, de csak Erzsi néni volt, aki nem
messze lakott, az utolsó házban.
-- Jól érzed magad? – kérdezte, miközben
felsegítette.
Csak bólintott, mert annyi ereje sem volt, hogy
válaszoljon.
-- Ember lesz belőled, fiam! Igazi férfi! Most
avattak – mondta Erzsi néni és megsimogatta a fejét.
De ő ebből az égvilágon nem értett semmit, csak
ólmos fáradságot érzett és haza szeretett volna menni.
