Bűnbakok a katedrán

Valahogy úgy alakult, hogy a kistelepülés orvosa nem szimpatizált a pedagógusokkal. Beszélték, hogy állítólag valamikor megbuktatták a fiát, no meg, azt is, hogy fiatal korában kikosarazta egy tanítónő. Persze, az igazságot ma már lehetetlen kideríteni.
Hosszú évekig nem torkollott ez az ellenszenv különösebb konfliktusba. Egyfajta hűvösen mértéktartó viszony alakult ki a doktor úr és a tanárok között, bár olykor kissé felborzolódtak a kedélyek. Például akkor, amikor egy fiatal pedagógust több mint harmincnyolc fokos lázzal sem volt hajlandó kiírni táppénzre, mondván, a tanítás nem fizikai munka, azt lehet csinálni betegen is.
A helyzet akkor mérgesedett el, amikor a doktort polgármesterré választották. Ettől kezdve ugyanis egyetlen lehetőséget sem halasztott el, hogy megrendszabályozza a pedagógusokat. Először az szúrt neki szemet, hogy a tanárok a lyukasórák idején rendre feltűntek a település különböző pontjain, főleg a vegyesboltban. Márpedig, meg volt győződve arról, hogy a munkahely az munkahely, és tanítási idő alatt senki sem hagyhatja el az iskolát. Sokáig azt fontolgatta, hogy e fegyelemsértés okán csökkenti a fizetésüket, és amikor felvilágosították, hogy ezt a jogszabályok nem teszik lehetővé, mélységesen fel volt háborodva.
Meg volt győződve arról, hogy kizárólag a tanárt terheli felelősség, ha nem tanul minden diák ötösre. Történt egyszer, hogy egy túlbuzgó tanárnő felvetette, jó lenne bontani a nagy létszámú osztályt, merthogy a tehetséges gyermekekkel nem lehet kiemelten foglalkozni, meg a gyengébbek felzárkóztatására sem jut idő. Mire ő kijelentette: azért van egy pedagógusnak diplomája, hogy egy szintre hozza a gyermekeket.
Teltek a hetek, a hónapok, s a faluban lassan megszokták, hogy mindenről a tanárok tehetnek. Az utca azért volt szemetes, mert nem nevelték meg a gyermekeket, a gázberuházás azért nem valósult meg, mert nem beszélték rá a lakosságot, segély meg azért nem jutott mindenkinek, mert az egyik szolgálati lakásba be kellett vezetni a vizet.
Amikor pedig a harmincöt éves Frivol Mari megszökött az urától egy adóellenőrrel, a doktor úr csak ennyit mondott: „Ez sem tanult sok jót az iskolában!” Nem csoda, ha a faluban a rossz gyermeket már azzal riogatta a szüleje, hogy pedagógust csinál belőle.
Lassan eljött a tél, az első hó. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyerekek beleszabadultak a fehér örömökbe, melyek gyakran járnak kisebb sérülésekkel. Így történt ez az iskolában is. Az első napon egy kislány esett el a jégen és beverte a térdét, a másodikon hasonló eset történt, a harmadikon pedig egy fiú szemét találta el egy hógolyó.
A harmadik eset után a nagyszünetben beállított az iskolába a doktor-polgármester úr és összehívta a tanári kart.
-- Szeretném bejelenteni, hogy fel vagyok háborodva – közölte jelentőségteljesen. – Felteszem a kérdést, mivel foglalkoznak ebben az iskolában a pedagógusok, hogy ennyi a baleset?
A tanáriban mélységes csönd lett, még a légy zümmögését sem lehetett volna hallani, már ha ilyenkor, télidőben lennének legyek. Éppen halottnak harangoztak, aznap már másodszor. Hátul a sarokban szólásra emelkedett egy pályakezdő, aki még nem ismerte a helyi viszonyokat.
-- Elnézést kérek, polgármester úr, de már régóta szeretném megkérdezni, mivel foglalkozik ebben a faluban az orvos, hogy ennyi a halott? – mondta ártatlan mosollyal a szája sarkában.
Azt mondják, azóta a polgármester egyszer sem járt az iskolában.

 

A legnagyobb önbecsapás

"Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek” kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk

meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesőben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.” „Majd ezután kezdődik az igazi életem!”

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene érezni, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk." (Popper Péter: A belső utak könyve)

Honnan tudja?

Idős székely házaspár ül kint a teraszon békességben, mikor a néni megfogja a seprűnyelet s olyan irgalmatlan nagyot vág az öreg orrnyergére, hogy az felbukik székestül. Felordít:
- Asszony, megőrültél? Miért kaptam ezt?
Mire a néni:
- Azon gondolkoztam, hogy 40 éve együtt élünk, és miattad nem volt még egyszer sem egy jó szexünk!
Szép csendben üldögélnek vagy 5 percig, mikor az öreg feláll, és kegyetlenül hátba rúgja a nénit, hogy az legurul a teraszról.
A néni felül a muskátlik között és rábődül az öregre:
- Hát ezt most miért kaptam?
Mire az öreg:
- A teringettét, hát te meg honnan tudod, hogy milyen a jó szex??!

Nincs magyarázat

A lány egyáltalán nem volt szép. Sőt, még csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Korábban focizott is.

Már a megismerkedésük is elég botrányosra sikerült. A lány szólította meg őt a kollégium sötét folyosóján, néhány héttel azután, hogy beköltözött.

-- Ugye, te elsős vagy? – kérdezte tőle.

-- Hát persze – bólintott kissé csodálkozva.

A másik elég szigorúan nézett rá.

-- A jövő héten lesz az irodalmi önképzőkör első ülése. Neked is ott kell lenned, sőt egy kis ismertetőt is kell készítened valamelyik folyóirat legfrissebb számáról – mondta ellentmondást nem tűrően.

-- Eszem ágában sincs – vágott vissza a fiú. – Egyáltalán, ki a fene vagy te?

-- Negyedikes vagyok és én vezetem az önképzőkört – felelte a lány mérgesen. És mondta a nevét is, de azt már nem értette.

-- Negyedikes? Na és? Ugyanolyan diák vagy, mint én! Mit parancsolgatsz itt nekem?– vágott vissza a fiú. Ezen aztán jól összevesztek.

A balhét az egész folyosó hallotta. A többiek korholták, mondván, mégsem kellett volna így beszélni egy negyedikessel. Maga is érezte, hogy kissé túllőtt a célon. De olyan idegesítő volt a lekezelő stílusával!

Valakinek azután eszébe jutott, hogy a lány imádja a focit, holnap meccs lesz a tévében, viszont az ő szobájában nincs készülék, ezért majd meghívják mindkettőjüket és közben kibékülnek. Így is történt, leültették őket egy ágy szélére, eleinte bizalmatlanul méregették egymást, sőt fizikailag is távolságot tartottak, ám aztán egyre többen jöttek be, igencsak szűkös lett a hely, a második félidőre már teljesen összeszorultak és, talán a meccs izgalmai tették, át is ölelték egymást. Másnap pedig elcsattant az első csók.

A lány a 256-os szobában lakott és ettől kezdve minden szabadidejét nála töltötte, szerencsére a csaj két lakótársa gyakorlaton volt valahol, nagyon ritkán bukkantak fel a kollégiumban. Általában éjfél körül vagy azután ment vissza a saját szobájába, a fiúk szemmel láthatóan irigykedtek.

-- Mit akarsz egy ilyen csajtól, ez ki fog téged zsigerelni? – mondogatták, meg még cifrábbakat is.

Ennél azonban sokkal rosszabbak voltak a lány még mindig egyedülálló évfolyamtársnői.

-- Nem szégyelli magát! Megfogni egy ilyen taknyos kölyköt! Ezért még szinte büntetnek! – suttogták egymás között, mert abban az időben már az is felháborítónak számított, ha egy nőnek fiatalabb pasija volt.

Teltek a hetek, hónapok és őt mágnesként vonzotta a 256-os szoba. A lány okos volt és humoros, nagyokat nevettek együtt és szinte észrevétlenül beszivárgott a bőre alá. Sokszor együtt tanult vele, a tanárok később nem is értették, honnan tudja már az előadás előtt a negyedikes tananyagot.

De kapcsolatuk nem volt felhőtlen. A fiú észrevette, a lány soha nem mondja neki, hogy szereti. Ha ez felvetődött, mindig tréfával ütötte el, mondván, biztosan csak az anyai ösztönök tengenek túl benne. A srác tudta, hogy volt egy fiúja, akit elvittek katonának, de a lány megnyugtatta, hogy ez már nem jelent semmit. Aztán egyszer rajtakapta, hogy levelet ír a neki. A megszólítást is látta: „Egyetlen Szerelmem!”.

Akkor sarkon fordult és otthagyta, úgy döntött, véget vet az egésznek, de másnap már elfelejtett minden fájdalmat és büszkeséget és ott állt a 256-os szoba ajtaja előtt.

Aztán jött a vizsgaidőszak, a lány hazautazott. Amikor megjelent, csak levizsgázott és elment megint.

-- Hagyjuk ezt a fenébe! Nincs semmi jövője– mondta, amikor legközelebb találkoztak. – Az az igazság, hogy találkoztam a gyermekkori szerelmemmel. Nyáron el is akar venni.

Akkor három napig gyászolta a világot, a szerelmet és magát. A fiúk állandóan itatták volna, mert mi mást tehet ilyenkor egy férfiember, a lányok állandóan etették.

Sokszor megállt még a 256-os szoba előtt és ilyenkor elszorult a szíve, de erre nem talált semmilyen magyarázatot. Hiszen a lány nem volt szép, sőt csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Erre nincs is magyarázat.