Már szabadulna

 

Az asszony felébred éjszaka és észreveszi, hogy a férje nincs mellette az ágyban. Felkel, felveszi a köntösét és keresni kezdi. Végül megtalálja a konyhában, ott ül, bámulja a falat, szürcsölgeti a kávéját és potyognak a könnyei.

-- Mi történt, drágám? – kérdezi ijedten az asszony.

-- Emlékszel, húsz évvel ezelőtt, amikor járni kezdtünk, még csak 16 évesek voltunk? – kérdezi a férfi.

-- Emlékszem.

-- És arra emlékszel, amikor szeretkeztünk a kocsi hátsó ülésén és apád rajtakapott minket?

-- Hát persze, hogy emlékszem, drágám.

-- És arra is emlékszel, hogy apád a fejemhez tartotta a pisztolyát és azt mondta, hogy vagy elveszlek feleségül, vagy börtönbe megyek húsz évre?

-- Emlékszem, hogyne emlékeznék.

A férj sóhajt egy nagyot, letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából és ezt mondja:

-- Éppen ma szabadulnék….

 

Magyar színészet Huszton 1935-ben

 

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.02.11)

(Szinte hihetetlen, hogy ebben a városban, ahol ma már alig találunk magyart, valaha magyar színház működött – A szerkesztő.)
Ma, amikor az utódállamokban, és mindenütt a magyar művészet a legkatasztrófálisabb válsággal küzd, amikor a Ieggarasosabb gondok miatt napról- napra kénytelen a színész magát megalázni, egészen hihetetlen a huszti magyar színház felől érkező hír, amely arról értesít, hogy a társulat működésének első percétől kezdve aktív, ami azt jelenti, hogy a mindennapos zsúfolt házak miatt mindenki rendesen kapja a gázsiját és nem hogy alig bírják a szezont kihúzni, hanem a változatlan érdeklődés folytán mindig meg kell hosszabbítani azt.
Nem tudjuk, kinek van oroszlánrésze a sikerben? A társulat vezetőjéé, Somogyi Károlyé az érdem, vagy Érckövy László, a biztoskezű rendező és színész, vagy az egész jól megválogatott társulat részes benne, hogy ma ilyen érdeklődést nemcsak kelteni, hanem ébren tartani is tudnak. Azt hisszük, itt mindenki egyformán részese a sikernek. A nap-nap mellett friss műsort adó társulatot minden este zsúfolt ház tapsolja. Huszton divat ma színházba járni, szükséglet a színházat fenntartani. Hogy ez a magyar kultúrának milyen óriási szolgálatot tesz, azt fölösleges hangsúlyoznunk.
A huszti kis társulat a kassai magyar színház fiókja. Ezúttal a fiók túlszárnyalta az anyaintézetet és olyan lelkes és eredményes munkát végez, amelyért nem lehet eléggé magasztalni őket. Fegyelmezettségükkel, jó előadásaikkal olyan kontaktust hoztak létre színész és közönség között, amely rányomja bélyegét egész működésükre. A huszti társulat megtalálta azt az utat, amelyen haladva a közönséget sikerült fölrázni a közönyből. Minden dicséret az övék.
A husztiak különösen elismeréssel nyilatkoztak a primadonnáról, Szency Máriáról, és különösen kiemelték Reicher Edithet. Dicsérték Ferenczy Irént és azt mondják, hogy olyan bonviván, mint Putnik Bálint, még nem volt Huszton.

Fotó: Fortepan

 

Borkóstoló

 

Azt mondják, a bor összehozza az embereket, elmélyíti a barátságokat, hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Ez általában igaz is, de nagyon résen kell lenni, mert olykor egészen ellentétes hatása lehet. Főleg, ha nem vagyunk elég diplomatikusak.

Történt egyszer, hogy egy jó ismerősöm felajánlotta, géppel megkapálja az uborkám sorközeit, ne kelljen vele annyit kínlódni. Meg is csinálta, de hiába kérdeztem, mivel tartozom, nem vett el semmit. Egy darabig kissé feszengve alkudoztunk, de ő sem engedett, meg én sem. Végül támadt egy mentőötlete.

-- Tudod mit? Majd eljössz és segítesz nekem szőlőt kötözni – mondta. – Azt úgyis utálom.

Ebben maradtunk. Egyszer aztán szólt, hogy itt az idő, kötöztük a szőlőt egész délután.

-- Ez férfimunka volt – mondta a végén. – Télen pedig majd megkóstoljuk a levét is.

Eljött az ősz, majd leesett az első hó, én már el is felejtettem az egészet. Egyszer aztán beállított, kivett a táskájából egy kétliteres flakont és közölte, hogy ideje megkóstolni az ő borát. Látszott rajta, meg mondta is, hogy ő erre nagyon büszke, csak ezért csinálja, mert egyébként valahogy nem fogy. Nem is érti.

Hoztam is mindjárt két poharat, ő meg kitöltötte a bort. Már a színe sem volt valami bizalomgerjesztő, de az ízében azért még reménykedtem. Persze, nem számítottam, valami aszúra, de ha már annyira büszke rá…

Belekortyoltam, aztán kissé megforgattam a számban a nedűt, ahogy ez már kóstolásnál szokás. Valami leírhatatlan, szinte maróan savanyú ízt éreztem, az enyhén felvizezett ecet kategóriájában. Egy pillanatig még levegőt sem kaptam, de aztán, egy hirtelen elhatározással, lenyeltem az egészet. Egy pillantást vetettem a vendégemre, ő is akkor birkózott meg az első korttyal, de alig húzta el a száját. Hiába, ennyit jelent a gyakorlat.

-- Na, mit szólsz? Milyen a borom? – tette fel a kérdést, melytől leginkább tartottam.

Föl volt nekem adva a lecke. Ha most őszintén elmondom a véleményemet, egy életre elveszítem ennek az embernek a barátságát. Sőt… A féldecis pohárra néztem, mely még jó félig volt. Eszembe jutott, hogy apósom nemrég hozott nekem egy demizsonnal a háziborából.

-- Tudod mit? – kérdeztem. – Ezt megisszuk, aztán megkóstoljuk az enyémet és majd megbeszéljük egyszerre a kettőt. Legalább össze tudjuk hasonlítani.

Arra már nem emlékszem, hogy nyomtam le a torkomon a maradék boromat. De arra igen, hogy amikor az én boromba belekóstolt, jóideig forgatta a szájában. Amikor lenyelte, gyorsan megitta a maradékot is, aztán felpattant, fogta a flakonját, rácsavarta a tetejét és visszatette a táskába.

-- Elviszem, mert te ebből úgysem fogsz inni – mondta lesütött szemmel.

Azt mondják, a bor összehozza az embereket, elmélyíti a barátságokat, hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Ez általában igaz is, de nagyon résen kell lenni, mert olykor egészen ellentétes hatása lehet. Főleg, ha nem vagyunk elég diplomatikusak.

 

 

Gasztroangyal 32. rész -- Kárpátalja

 

Hétköznapi halhatatlanság

 

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket emeltek, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága.

Persze, az úgynevezett kisemberek neve elenyészik az időben és arcukat is elfelejtjük, de bennünk élnek és utódainkban, miközben ezt észre sem vesszük. Abban élnek tovább, amilyenek lettünk.

Amikor az anyuka főzni tanítja a cseperedő lányát és azt mondja neki: „Ezt a receptet még a nagymamámtól tanultam”, biztosítja a nagymama számára a halhatatlanságot. Amikor valaki egy népdalt kezd dúdolgatni, azt a több száz évvel ezelőtt élt embert teszi halhatatlanná, aki ezt valamikor megformálta. Volt egy barátom, aki, ha valami nagyon fontosat akart mondani, mindig ezzel fejezte be: -- A teringettét!

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mért mondja mindig ezt. Kicsit gondolkodott, aztán felderült az arca. Kiderült, hogy egy nagyon kedves, idős tanárnője használta hasonló esetekben mindig ezt a kifejezést. Aztán évekkel később összefutottunk ezzel a barátommal.

-- Emlékszel, egyszer beszélgettünk arról a tanárnőről, aki mindig azt mondta: „A teringettét”?

-- Hát persze, hogy emlékszem – mondtam.

-- Képzeld, nem sokkal később találkoztam a fiával. Elmondtam neki, hogy még mindig úgy beszélek, ahogy tőle tanultam. Mire azt mondta, az anyukája meg a nagypapától örökölte ezt a szóhasználatot, de ez náluk családi hagyomány, ő is rendszeresen így fejezi ki magát. A teringettét!

Nagyapám, majd később édesapám, csak úgy, kedvtelésből hegedülni tanították annak idején egyik kedves tanítványukat, mert zeneiskola nem volt a közelben. A gyerekből később zenetanár, sőt, zeneiskolai igazgató lett és amikor interjút csináltak vele egy helyi újságban, nagyon szépen emlékezett meg a felmenőimről. Néhány éve aztán ő is eltávozott. Nemrég találkoztam egy fiatalemberrel, aki egy hegedűt vitt a hóna alatt. Elmondta, hogy Kárpátaljáról származik, mire én azt feleltem, hogy akkor földiek vagyunk. Pillanatok alatt kiderült, hogy az a bizonyos zenetanár adott a kezébe hegedűt.

-- És tudja, melyik dalt tanította meg nekem elsőnek? – újságolta felcsillanó arccal. –Amelyiket még a maga nagyapja tanított neki. És én is tanítom a tanítványaimnak.

A 80-as években Ungváron összeismerkedtem egy öregúrral, aki, még a 30-as években, a mai megyeháza építkezésén dolgozott. Sok érdekes dolgot mesélt, de talán az ragadott meg a legjobban, hogy az unokái milyen büszkék erre, ahányszor elmentek az épület mellett, mindig elmesélték az osztálytársaiknak.

-- A fiaim annak idején hallani sem akartak arról, hogy az én szakmámat folytassák, a két fiúunokámból mégis építész lesz – mondta és kihúzta magát.

Biztos vagyok abban, hogy bárki tudna magában találni olyan gesztusokat, szófordulatokat, lelki építőköveket, melyeket meghatározó, rég elhalt emberektől kapott, s amelyek nélkül kevesebb lenne. A mai egoista világban, amikor mindenünnen az önmegvalósítás jelszava harsog, nem árt ezeket számba venni, mert ezek mutatják, hogy nem önmagunkban létezünk, apró részecskék vagyunk a létezés nagy folyamában. Részei vagyunk egy kultúrának, s ezzel együtt egy közösségnek is.

 Hogy is írta József Attila? „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt -ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.”

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága. És kívánhatunk-e ennél többet?

 

 

A két pokol

 

 

Egy ember meghal, és lekerül a pokolba. Két bejárat van, az egyikre ki van írva, hogy szocialista pokol, a másikra meg hogy kapitalista pokol. A szocialista pokol előtt rettenetesen nagy sor áll, még a kapitalista pokol előtt senki. Kovács odamegy a kapitalista pokol kapujába és megkérdezi:
– Itt mit csinálnak az idekerült emberrel?
– Szögeket vernek a testébe, tüzes vassal sütögetik, és forró olajban főzik.
Erre Kovács átmegy a szocialista pokol kapujába és megkérdezi:
– És itt mit csinálnak az ide került emberrel?
– Szögeket vernek a testébe, tüzes vassal sütögetik, és forró olajban főzik.
– Akkor miért állnak itt ennyien sorban?
– Mert itt vagy szög nincs, vagy tüzes vas nincs, vagy olaj nincs, vagy egyik sincs.

Az erős karaktereket kicsinálják

 

"Emlékszem, a kilencvenes évek elején egyszer eltévedtem egy lakossági fórumra, amin az egyik Andrássy gróf volt a meghívott vendég. Kérdezgették is a helyi bácsik, hogy akkor most mit csináljanak. Vége az úri kornak régen, most már a szocializmusnak is, mihez kezdjenek ezzel a nagy szabadságukkal. Az öreg meg azt mondta nekik, hogy hát igen, most nehéz időszak jön, mert senki sem fogja megmondani maguknak, hogy mikor és mit kell vetni a földbe, hogy oda búzát vagy inkább lucernát, ezentúl maguknak kell dönteniük. A baj az, hogy az emberek azóta sem tanultak meg dönteni, még mindig várják, hogy valaki megmondja nekik, mi legyen.

Ráadásul azokat, akik egy közösségben – mondjuk egy ilyen falusi közösségben – elég erős karakterek lennének ahhoz, hogy irányt mutassanak, mindig kicsinálják. Jó esetben odáig jutnak, hogy a családjukat el tudják tartani, de nem tudják magukhoz húzni, felemelni ezeket a mostanra már sok esetben zsellérsorba jutott, közmunkásfizetésen tengődő embereket."

(Lovasi András zenész, énekes, dalszerző)