Bűnök és árulások

 

A köd sejtelmesen gomolyog a roppant éjszakában. A vasútállomás fénykörén kívül egy másik világ kezdődik. Csak a szemközti, lepusztult kocsmából szűrődik ki a bambán kurjantgató élet. Itt ül, már egy fél órája a sínek mellett, a restinek hazudott vendéglátóipari egység zajait hallgatja, no meg, a saját szívverését. Nem tudja eldönteni, hogy a hidegtől vacok, vagy ez a szív akar kiugrani a helyéről.

Jöhetne már a vonat. Pontosabban, egy vonat, egy bármilyen, hogy alá lehetne feküdni, és vége lenne ennek az egésznek. Furcsa, hogy most, pont ebben a ködben és sötétben látja először tisztán az életét, az apró örömökkel, a bűnökkel és árulásokkal együtt. Csak most látja, hogy semmi sem olyan egyszerű, hogy mindig felelni kell, ha nem máshol, hát magunk előtt. Valakinek előbb, valakinek később, de felelni kell.

Annak idején, amikor meglátogatta az a télisapkás ember, nem ezt ígérte.

-- Kovács elvtárs, maga egy tehetséges, feltörekvő, fiatal pedagógus. Egy-két éven belül igazgatót csinálunk magából, de felkerülhet akár a minisztériumba is. Csak egy kis segítséget kérünk, együttműködést. Meglátja, milyen egyszerű!

Előbb, persze, hallani sem akart az egészről, aztán belement. Hiszen, mi baj lehet belőle! Írta szorgalmasan a jelentéseket, általában bugyuta, semmitmondó dolgokról, de aztán már konkrétumokat vártak. És itt volt ez a Faragó. Szidta a rendszert. Szűk körben, de szidta, még csak hazudnia sem kellett róla. Meg aztán, állandóan Verának csapta a szelet. Valahogy el kellett takarítani.

Egy nap aztán Faragó tanár úr eltűnt, állítólag a lakásásról vitték el. Azt mondják, hét évet kapott. Hamarosan meglett az igazgatói kinevezés. Csak Vera vált teljesen elutasítóvá, kemény lett, hideg, mint a kő.

Istenem, de régen volt! Azt hitte, ezt már mindenki elfelejtette. Aztán tegnap csörgött a telefon.

-- Te disznó! – szólt bele egy fáradt férfihang. – Tudom, hogy te tetted tönkre az életem, elmentem a levéltárba!

Akkor ő megsemmisült. Faragó mondott még valamit, de  ezt már nem értette. Látta magát az újságok címlapján, majd az utcán, ahogy jönnek szembe a volt tanítványai és sorban leköpdösik. Melléről, mint olvadt vasdarabok hullottak a kitüntetései.

És most itt ül, várja a vonatot, nincs tovább. Ebben a pillanatban nyílik a kocsma ajtaja, fény és zajszilánkok hullik az utcára, majd egy vékony nőalak lép ki, egy pillanatra megáll, otromba férfikezet ver le a fenekéről. Ácsorog egy kicsit a ködben, szemét szoktatja a sötétséghez. Autó közeledik, s ő a lopkodó fényben megpillantja a sínek mellett gubbasztó alakot.

-- Szervusz, szépfiú! Nincs kedved feljönni hozzám? Olcsó megszámítom, és jó meleg van – szólal meg rekedtre cigarettázott hangon.

Az autó megfordul, betolat a kocsma elé. Ő a nő arcát fürkészi, mert a smink és az elhasználódás ráncai alatt ismerős, bájos, már-már romlatlan vonások derengenek fel.

-- Julcsi, te vagy az? – kérdezi döbbenten. – Julcsi, a második padból, az ablak mellett?

A lány visszahőköl. Csak most ismeri fel.

-- Ne haragudjon, tanár úr!... Mindenki árul valamit. … És vannak nálam rosszabbak is – szólal meg szégyenkezve.

-- Igen, vannak nálad rosszabbak is – helyesel önkéntelenül, s hangjában annyi a kétségbeesés, hogy a lány kinyújtja a kezét, s vigasztalóan megsimogatja a fejét, mint egy szerencsétlen remegő állatot. Aztán, szinte ugyanezzel a mozdulattal búcsút int, és eltűnik a sötétben.

Ő meg csak most veszi észre, hogy itt dübörög mellette a vonat. Meg sem mozdul, összegömbölyödik, mint egy nyüszítő kutya. Már tudja, hogy nem csak élni, meghalni sincs bátorsága. Hogy ez már így lesz, örökké. Imbolygó léptekkel indul el. Körülötte reszket a sötétség.

Már szabadulna

 

Az asszony felébred éjszaka és észreveszi, hogy a férje nincs mellette az ágyban. Felkel, felveszi a köntösét és keresni kezdi. Végül megtalálja a konyhában, ott ül, bámulja a falat, szürcsölgeti a kávéját és potyognak a könnyei.

-- Mi történt, drágám? – kérdezi ijedten az asszony.

-- Emlékszel, húsz évvel ezelőtt, amikor járni kezdtünk, még csak 16 évesek voltunk? – kérdezi a férfi.

-- Emlékszem.

-- És arra emlékszel, amikor szeretkeztünk a kocsi hátsó ülésén és apád rajtakapott minket?

-- Hát persze, hogy emlékszem, drágám.

-- És arra is emlékszel, hogy apád a fejemhez tartotta a pisztolyát és azt mondta, hogy vagy elveszlek feleségül, vagy börtönbe megyek húsz évre?

-- Emlékszem, hogyne emlékeznék.

A férj sóhajt egy nagyot, letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából és ezt mondja:

-- Éppen ma szabadulnék….

 

Magyar színészet Huszton 1935-ben

 

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.02.11)

(Szinte hihetetlen, hogy ebben a városban, ahol ma már alig találunk magyart, valaha magyar színház működött – A szerkesztő.)
Ma, amikor az utódállamokban, és mindenütt a magyar művészet a legkatasztrófálisabb válsággal küzd, amikor a Ieggarasosabb gondok miatt napról- napra kénytelen a színész magát megalázni, egészen hihetetlen a huszti magyar színház felől érkező hír, amely arról értesít, hogy a társulat működésének első percétől kezdve aktív, ami azt jelenti, hogy a mindennapos zsúfolt házak miatt mindenki rendesen kapja a gázsiját és nem hogy alig bírják a szezont kihúzni, hanem a változatlan érdeklődés folytán mindig meg kell hosszabbítani azt.
Nem tudjuk, kinek van oroszlánrésze a sikerben? A társulat vezetőjéé, Somogyi Károlyé az érdem, vagy Érckövy László, a biztoskezű rendező és színész, vagy az egész jól megválogatott társulat részes benne, hogy ma ilyen érdeklődést nemcsak kelteni, hanem ébren tartani is tudnak. Azt hisszük, itt mindenki egyformán részese a sikernek. A nap-nap mellett friss műsort adó társulatot minden este zsúfolt ház tapsolja. Huszton divat ma színházba járni, szükséglet a színházat fenntartani. Hogy ez a magyar kultúrának milyen óriási szolgálatot tesz, azt fölösleges hangsúlyoznunk.
A huszti kis társulat a kassai magyar színház fiókja. Ezúttal a fiók túlszárnyalta az anyaintézetet és olyan lelkes és eredményes munkát végez, amelyért nem lehet eléggé magasztalni őket. Fegyelmezettségükkel, jó előadásaikkal olyan kontaktust hoztak létre színész és közönség között, amely rányomja bélyegét egész működésükre. A huszti társulat megtalálta azt az utat, amelyen haladva a közönséget sikerült fölrázni a közönyből. Minden dicséret az övék.
A husztiak különösen elismeréssel nyilatkoztak a primadonnáról, Szency Máriáról, és különösen kiemelték Reicher Edithet. Dicsérték Ferenczy Irént és azt mondják, hogy olyan bonviván, mint Putnik Bálint, még nem volt Huszton.

Fotó: Fortepan

 

Borkóstoló

 

Azt mondják, a bor összehozza az embereket, elmélyíti a barátságokat, hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Ez általában igaz is, de nagyon résen kell lenni, mert olykor egészen ellentétes hatása lehet. Főleg, ha nem vagyunk elég diplomatikusak.

Történt egyszer, hogy egy jó ismerősöm felajánlotta, géppel megkapálja az uborkám sorközeit, ne kelljen vele annyit kínlódni. Meg is csinálta, de hiába kérdeztem, mivel tartozom, nem vett el semmit. Egy darabig kissé feszengve alkudoztunk, de ő sem engedett, meg én sem. Végül támadt egy mentőötlete.

-- Tudod mit? Majd eljössz és segítesz nekem szőlőt kötözni – mondta. – Azt úgyis utálom.

Ebben maradtunk. Egyszer aztán szólt, hogy itt az idő, kötöztük a szőlőt egész délután.

-- Ez férfimunka volt – mondta a végén. – Télen pedig majd megkóstoljuk a levét is.

Eljött az ősz, majd leesett az első hó, én már el is felejtettem az egészet. Egyszer aztán beállított, kivett a táskájából egy kétliteres flakont és közölte, hogy ideje megkóstolni az ő borát. Látszott rajta, meg mondta is, hogy ő erre nagyon büszke, csak ezért csinálja, mert egyébként valahogy nem fogy. Nem is érti.

Hoztam is mindjárt két poharat, ő meg kitöltötte a bort. Már a színe sem volt valami bizalomgerjesztő, de az ízében azért még reménykedtem. Persze, nem számítottam, valami aszúra, de ha már annyira büszke rá…

Belekortyoltam, aztán kissé megforgattam a számban a nedűt, ahogy ez már kóstolásnál szokás. Valami leírhatatlan, szinte maróan savanyú ízt éreztem, az enyhén felvizezett ecet kategóriájában. Egy pillanatig még levegőt sem kaptam, de aztán, egy hirtelen elhatározással, lenyeltem az egészet. Egy pillantást vetettem a vendégemre, ő is akkor birkózott meg az első korttyal, de alig húzta el a száját. Hiába, ennyit jelent a gyakorlat.

-- Na, mit szólsz? Milyen a borom? – tette fel a kérdést, melytől leginkább tartottam.

Föl volt nekem adva a lecke. Ha most őszintén elmondom a véleményemet, egy életre elveszítem ennek az embernek a barátságát. Sőt… A féldecis pohárra néztem, mely még jó félig volt. Eszembe jutott, hogy apósom nemrég hozott nekem egy demizsonnal a háziborából.

-- Tudod mit? – kérdeztem. – Ezt megisszuk, aztán megkóstoljuk az enyémet és majd megbeszéljük egyszerre a kettőt. Legalább össze tudjuk hasonlítani.

Arra már nem emlékszem, hogy nyomtam le a torkomon a maradék boromat. De arra igen, hogy amikor az én boromba belekóstolt, jóideig forgatta a szájában. Amikor lenyelte, gyorsan megitta a maradékot is, aztán felpattant, fogta a flakonját, rácsavarta a tetejét és visszatette a táskába.

-- Elviszem, mert te ebből úgysem fogsz inni – mondta lesütött szemmel.

Azt mondják, a bor összehozza az embereket, elmélyíti a barátságokat, hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Ez általában igaz is, de nagyon résen kell lenni, mert olykor egészen ellentétes hatása lehet. Főleg, ha nem vagyunk elég diplomatikusak.

 

 

Gasztroangyal 32. rész -- Kárpátalja