Akkor most kik a mieink?

 

A kisebbségben élő magyaroknál (gondolom, így van ez más nemzetiségeknél is), ha már félig-meddig asszimilálódtak és olykor keresniük kell anyanyelvük szavait, gyakran felvetődik, hogy magyarok-e még egyáltalán és ha igen, meddig tekinthetők annak. Magyarnak érzik-e még magukat? Pedig a kérdésre nagyon gyorsan választ kaphatunk, ha beültetjük őket egy olyan focimeccsre, ahol a kisebbségi és a többségi nemzet csapata egymás ellen játszik. Mert az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

Őszintén szólva én nem emlékszem olyan kárpátaljai magyarra, aki egy magyar-szovjet válogatott meccsen az utóbbinak szurkolt volna, még akkor sem, ha ezt gyakran titkolni kellett.

Annak idején, a 70-es évek második felében az ungvári egyetemi kollégiumban laktam, melynek csak néhány szobájában volt televízió. Páran, a tehetősebbek vagy talpraesettebbek, otthonról hoztak egy készüléket, és az ilyen szobákba sokszor úgy jártunk, mint a moziba. Főleg meccset nézni.

Az egyik szovjet-magyar vagy magyar-szovjet válogatott meccs előtt viszont súlyos problémával találtuk magunkat szembe, egyetlen magyar ismerősünknél, aki készülékkel rendelkezett, elromlott a televízió. Márpedig, ezt a meccset valahogy meg kellett nézni! Hosszas fejtörés után úgy döntöttünk, hogy bekérezkedünk az egyik orosz évfolyamtársunkhoz, bár sejtettük, hogy a közeg nem lesz igazán barátságos.

Még el sem kezdődött, már teltház volt a négyágyas szobában, vagy tizenöten szorongtunk a székeken, a padlón, vagy éppen valamelyik ágyon. Az egész társaságban csak mi, ketten voltunk magyarok. Már ekkor kaptunk néhány bosszantó megjegyzést, melyek lényege az volt, hogy fognak most minket lemosni a pályáról, de fel sem vettük, úgy gondoltuk, ezzel a helyzettel ez vele jár. Később, ahogy mondani szokták, a helyzet fokozódott, ahányszor felrúgtak egy szovjet játékost, azonnal a magyarokat szidták, ha pedig a bíró nem úgy fújt, ahogy nekik tetszett, azonnal kijelentették, hogy ezt is lefizették a magyarok. És közben folyton ránk néztek.

Nem csoda, ha ilyen helyzetben mindenképpen próbáltuk magunkat visszafogni, de amikor rúgtunk egy gólt, akkor, társaság ide, társaság oda, egy halk ujjongás csak elhagyta a szánkat.

-- Ti most kinek szurkoltok? – kérdezte a mellettem ülő fiú, akiről már régóta rebesgették, hogy bedolgozik bizonyos szerveknek (később eszembe jutott, hogy biztosan nem véletlenül ült éppen mellénk). Elég fogas kérdés volt, jól meg kellett gondolni a választ.

-- Hogyhogy kinek? – feleltem. – Hát a mieinknek.

-- A mieinknek? – kérdezett vissza. – De hát kik a mieink?

Ekkor már éreztem, hogy nyerésben vagyunk.

-- Nem tudod, kik a mieink? – kérdeztem vissza. – Hát milyen szovjet hazafi vagy te? Hogy vettek fel téged a Komszomolba?

Ekkor elhallgatott. Az eredményre már nem emlékszem, de többé nem mentünk hozzájuk meccset nézni. Úgy gondoltuk, mindenkinek jobb így.

 

 

Ha megjön az almásember

 

Állok a nagyhatalmú szolgáltató ügyfélszolgálatán az ablak előtt, és kezdek erősen bizakodni, mert már csak egyetlen sorstársam vár előttem. A másik ablak előtt másik sor, türelmes, polgárokkal. A két ügyintéző ráérősen, a családanyai sors minden megpróbáltatásával az arcán iktat és pecsétel, de mi valamennyien megértőek vagyunk.
Már éppen én kerülnék sorra, amikor valami enyhe, de egyre erősödő fuvallat, egy láthatatlan kéz varázsütése libben át a termen, a hölgyek megélénkülnek, élet költözik a rideg falak közzé, sejtelmes suttogások szüremlenek ki az ablakok mögül. Aztán az egyik ügyintéző felugrik, a kívül állókra fittyet hányva becsukja az ablakot és elkiáltja magát: Megjött az almásember!
És már fut is a főbejárat felé, csapot-papot, ügyfelet és okiratot magára hagyva. De nem csupán ő, a hivatal rejtett bugyraiból most már tömegesen áramlanak a hölgyek és urak, sosem hittem volna, hogy ennyien dolgoznak itt. Kellő tisztelettel állják körül a lépcsőfeljárón álló úriembert, aki néhány láda gyönyörű almával barikádozza el magát, miközben rövid előadást tart a fajtákról, az érési időről, no és persze az árakról.
Előbb egy kicsit megrémülök, hogy talán valamilyen készülő terrortámadás miatt evakuálják a dolgozókat, minket pedig ittfelejtettek, de aztán örömmel konstatálom, hogy a szerencse fia vagyok: egyrészt mert az én ügyintézőm még mindig a helyén van, másrészt, mert éppen én következem.
Nyújtanám is be az ablakon a papíromat, ám ő szelíden félretolja a kezemet, kidugja a fejét mellettem az ablakon.
-- Pirike, jonatán van? Jonatán…, azt kérdezd meg! – kiált oda az egyik kolléganőnek.
Aztán várunk.
-- Nincs, jonatán az nincs – kiált vissza kisvártatva Pirike.
A hölgy visszahúzza a fejét, ismét visszasüllyed a már megszokott letargiába, én meg kihasználom az alkalmat és újra a kezébe szeretném nyomni a papíromat. Ebben a pillanatban felugrik, feltépi a hátsó ajtót.
-- Nincs jonatán, nincs – panaszolja valakinek.
Én meg ott állok, kezemben a papírral és arra gondolok, hogy inkább almásember szeretnék lenni.

Hol rontottuk-rontották el?

  

„Kinevet, ha azt mondom, hogy Mohácsnál kezdődtek a bajok? Évszázadokon át gyarmata voltunk más hatalmaknak. És a gyarmatokon nem nő, nem nőhet föl önálló, felelősségteljes döntéseket hozó polgárság és politikai osztály. Annyi rossz döntésbe, felelőtlenségbe, mohó önzésbe, ami az elmúlt évek politikáját jellemezte, abba a nálunk sokkal gazdagabb Hollandia is belerokkant volna….Valamiféleképpen minden ország megosztott. Nem is a megosztottsággal, hanem az együttműködési készség hiányával van nálunk baj.... Az emberek viszonylag békében élnének egymással, ha hagynák őket.” (Hankiss Elemér, 2009.)

Hogy lehet a gyereket boldoggá tenni?

 

 

Az iskola szégyene voltam

 

Az egykori Szovjetunióban, mint minden magára valamit is adó diktatúrában, különös fontosságot tulajdonítottak az egyenember megteremtésének. Soha, semmilyen tekintetben nem nézték el, ha valaki kilógott a sorból, akár külsőségekben is. Így aztán meg nem alkuvó küzdelmet folytattak a hetvenes években a Nyugat-Európából beszivárgó, elsősorban az akkor divatos beategyüttesek rajongói között terjedő hosszú haj ellen is.

Én akkoriban Munkácson jártam a magyar iskolába, és kilencedik után, a nyári szünetben alaposan kirúgtam a hámból, vállig érő hajat eresztettem és beszereztem életem első trapéznadrágját, ami a vágyak netovábbját jelentette egy akkori kamasz számára. Szeptemberben aztán, amikor megkezdődött a tanév, kiderült, hogy az osztályban többen is végigjárták ezt az utat.

Persze, a retorzió nem maradt el. Előbb csak az osztályfőnökünk szólt, finoman, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán néhány nap múlva, az egyik szünetben néhai Barta Jani barátommal szokás szerint a lányokat gusztáltuk az udvaron, amikor az igazgató-helyettes finoman lekiáltott nekünk emeleti irodájának ablakából:

-- Fiúk, ti ketten, hozzám!

Az iskola vezetése három tagból állt, akik remekül kiegészítették egymást, még csak véletlenül sem lehetett közöttük szemernyi hasonlóságot sem felfedezni. Az igazgató valamilyen isteni magasságokban lebegett fölöttünk, ritkán láttuk, leginkább az ünnepségeken, nem nagyon foglalkozott a diákok apró-cseprő ügyeivel. Az egyik helyettese alacsony, köpcös, végtelenül jó ember volt, mindent elnézett és megértett, sokszor próbált minket megvédeni még más tanárokkal szemben is. A másik igazgató-helyettes magas, fekete alak, szúrós tekintettel, aki előző életében őrmester lehetett, mert a legapróbb vétséget is számon kérte. Na, ő hívott fel minket az irodájába és már sejtettük, sok jóra nem számíthatunk.

-- Hogy néztek ti ki? Mi ez a frizura? – kiáltott ránk, amint beléptünk az ajtón. – Ti nemcsak a magyar iskolára hoztok szégyent, hanem a szovjet iskolára is!

Aztán megparancsolta, hogy most, azonnal menjünk el nyiratkozni. Hiába mondtuk, hogy óránk lesz, nem érdekelte, azt mondta, ő majd ezt a tanárral elintézi. Tanácstalanul néztünk egymásra.

-- De…, de nincs is pénzünk – jutott eszembe egy mentőötlet, de ő nem tágított. Benyúlt a zsebébe, elővette a pénztárcáját.

-- Itt van egy rubel – mondta. – Ennyi elég lesz. De nem ajánlom, hogy lógjatok, délig tessék visszaérni! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Lógó orral álltunk meg a fodrászat előtt. Semmi kedvünk nem volt az egészhez. Alig győztük kivárni, hogy megnőjön, most meg vágassuk le? Mi igazán nem tehettünk róla, de a fodrászat a mozi mellett volt. Mint a plakátról megtudtuk, épp kezdődött az előadás.

-- Nem ülünk be, -- kérdezte Jani barátom. – Pénzünk is van, időnk is van…

A mozi után azzal a halált megvető elszántsággal mentünk vissza az iskolába, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Még tíz percet sem voltunk az osztályban, már üzent értünk. Kinyitottuk az iroda ajtaját, de épp csak beléptünk a küszöbön, hagytunk egy menekülési útvonalat. És milyen jól tettük.

-- Mi van a fejeteken? Hát így mentetek fodrászhoz! Na, majd én csinálok nektek frizurát!– üvöltött elkékült arccal, azzal előkapott a fiókjából egy hatalmas szabóollót és megindult felénk.

Mi kiszaladtunk a folyosóra, ő meg futott utánunk, kezében az ollóval és ezt kiabálta:

-- Az iskola szégyene! Az iskola szégyene!

Másnap behívatták a szüleinket, hatalmas fejmosást kaptunk otthon is, az iskolában is. Végül kompromisszumos megoldás született, le kellett vágni a hajunkat, de a fülünket takarhatta, ami számunkra felért a teljes vereséggel, hiszen ebben már nem volt semmi menő. De legalább elmondhatom, hogy egyszer én voltam az iskola, sőt, az egész szovjet közoktatás szégyene.

 

 

( A fotó illusztráció.)