Mi lesz még itt?

 

Az öregasszony egy városszéli csöndes utcácskában lakott, mindenki ismerte, bár távolról sem mindenki szerette. Már évekkel ezelőtt is azt pletykálták, hogy csalja az urát, de persze, biztosat nem lehetett tudni. Talán a munkahelyén lépett félre, amiről nem tudhattak a szomszédok, de az is lehet, hogy semmi nem volt igaz az egészből, hiszen benne volt már a korban. Annyi mindent összebeszélnek az emberek!

Amikor aztán nyugdíjba ment, hirtelen megváltozott minden. Egyre gyakrabban látogatták idegen férfiak, sokszor jóval fiatalabbak is. És mindig akkor, amikor nem volt otthon az ura. A szomszédok olykor diplomatikusan rákérdeztek, hogy ki volt ez az ember, ő pedig mindig kitérő válaszokat adott, vagy hazudott.

-- Ó hát csak a mosógépszerelő! – felelte egyszer Balajtiné érdeklődésére. – Tudod, hogy állandóan elromlanak ezek a készülékek.

-- Nagyszerű, az én mosógépem is rossz – csillant fel Balajtiné szeme. – Meg tudnád adni a telefonszámát?

Mire lett nagy hebegés és habogás, aztán sietve becsapta a kaput. Akkor már egészen biztos volt abban az egész utca, hogy az öregasszony félrelépeget. Ám egyszer aztán, nem lehet tudni, hogy magától világosodott meg vagy valaki súgott neki, gyanút fogott a férje is. És a megvilágosodást tett követte, hirtelen, a nap kellős közepén, hazaállított a munkából. Minek folyományaként egy hiányos öltözetű férfiember ugrott ki a házuk ablakán, az egész utca nagy örömére.

A férj hatalmas botrányt csapott, a veszekedést még két utcával odébb is lehetett hallani, ám ennek ellenére az öregasszony nem fogta vissza magát, a férfiak rendszeresen jártak látogatóba, az ember egyre gyakrabban jött haza szokatlan időpontokban, ilyenkor aztán jött a haddelhadd, a környékbeliek meg jól szórakoztak. Azt mondják, Jolánka néni még a tévéjét is eladta, azt mondja, abban soha nincs ilyen jó műsor.

Persze, nem mindenki nézte jó szemmel ezt a dolgot. Leginkább Amálka, a harmadik szomszéd csóválta a fejét rosszallóan, ő gyermekkorától ismerte az öregasszonyt és gusztustalannak tartotta a dolgot. Egyszer aztán meg is állította, amikor találkoztak az utcán.

-- Erzsi, Erzsi, nem szégyelled magad, így viselkedni a te korodban? – kérdezte tőle mérgesen. – Hát milyen példát mutatsz a gyerekeknek?

Az öregasszony egy percre visszahőkölt, nem számított ilyen korholásra, aztán elmosolyodott, sőt még át is ölelte Amálka vállát.

-- Te könnyen beszélsz, mert te még dolgozol! – mondta neki. – No de várj csak, majd ha nyugdíjba mégy! Akkor fog terád is rádjönni.

Azóta az egész utca a napokat számolja. Azt mondják, Amálka nemsokára nyugdíjba megy. Mi lesz még itt? Mi lesz még itt?

 

 

 

 

Mária Terézia egyik díszhintaja az ungvári gör. kath. püspökség tulajdonában

   

(Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1927.07.15.)

Eladóvá tették az értékes műkincset
Az ungvári gör. kath. püspökség majorjának egyik garázsában rejtőzik a múltak egyik becses emléke, Mária Terézia egyik díszhintaja. Nem közönséges benyomást tesz a szemlélőre már első látásnál. Gazdagon díszített, valóban királyi hintó. Az ezernyi ciráda töméntelen aranyozással van ellátva, minden kiemelkedés mesterien megmunkálva rajta. Szívesen megmutatják a csodálkozónak az elébe fogott hat ló szerszámját is, melyek fémverete az ötvös kézimunka remekei s dacára százados koruknak, nem látszik meg rajtuk az idő.
A hintó és a hozzávaló felszerelés minden kétséget kizáróan Mária Terézia királynő tulajdona volt és ajándékozás útján került az ungvári gör. kath. székeskáptalan birtokába. Az ajándékozás mikéntje és annak történelmi előzményei hiteles okmányok tanúsága alapján a következő:
Az 1700-as évek vége felé a munkácsegyházmegyei püspökség székhelye a munkácsi csernekhegyi kolostorból Ungvárra helyeztetett át, ahol a jezsuitáktól elkonfiskált székesegyházat s a mellette épült palotát a püspökség és a Bercsényiek ősi várát, a bécsi udvar a papnevelde céljaira az egyházmegyének adományozta. Az ünnepélyes beiktatás után, Bacsinszky János, az egyházmegye első ungvári püspöke az adományozólevél átvételére személyesen ment föl Bécsbe s azt megkapván, Mária Terézia neki ajándékozott hintáján jött vissza Ungvárra.
Bacsinszky, az egyszerű szerzetesből lett megyéspüspök, kedvelt embere volt a királynőnek, kedveltségét bizonyára személyes jótulajdonságainak köszönhette. Ajánlatos is volt megkülönböztetett szeretettel bánni azzal az emberrel, ki a felvidéket politikailag teljesen kezében tartotta. A vagyont érő hintó ajándékozása tehát egész természetes volt, sőt ez csak egy kis része azoknak az ajándékoknak és kedvezményeknek, amelyekkel a katholikus egyházakat igen kedvelő királynő, az ungvári püspökséget ellátta.
Mint történelmi ereklye nagyszerű és értékre felbecsülhetetlen ez az évszázadok porával belepett batár. Szinte vétkes hanyagság tovább romboltatni a porral és szeméttel telt lomtárban, e múzeumba való értéket.
Mint értesülünk, a püspökség gazdasági vezetői, mivel a püspökség nincs abban a helyzetben, hogy az értékes műtárgyat megfelelően kezeltesse, lépéseket tettek az irányban, hogy a hintót valamely múzeumban eladás útján elhelyezzék.

Az anyanyelv a gondolkodás alapja

 

 "Ha a gyerek a tévében nézi a mesét, akkor készen kapja a képet, következésképpen nincs belső képkészítés. Ám, ha szavakkal mesélek, az agyában belső képek keletkeznek. Minél ritmikusabban mesélek, „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy”, annál erősebb a kép. A belső képkészítés, mondja a pszichológia, elaboráció, feldolgozás. Feldolgozódnak a vágyak, a feszültségek, az indulatok. Miért nyugszik meg este a gyerek, ha mesélek neki? Miért megy le a láza a beteg gyereknek, ha mesélek? Mert a feldolgozás során relaxálódik. Játék során is a belső kép a lényeg: sétálsz át a szobán és rád szól, hogy ne lépj a szőnyegre, mert az a tenger. Vizsgálatok igazolják, hogy miközben tudja, hogy az valójában a szőnyeg, egyúttal látja a tengert is. Belső kép! Drámai, hogy manapság tömegével kerülnek óvodába úgy a gyerekek, hogy nem tudnak mesét hallgatni, ugyanis sose meséltek nekik a szüleik, csak beültették őket a tévé, a laptop, a tablet, az okostelefon elé. Egyre többen játszani sem tudnak, mert mióta eszüket tudják, kütyüznek, képernyőt bámulnak. Magyar vizsgálatok szerint az a gyerek, akinek mindennap meséltek, az iskolába lépéskor anyanyelvi fejlettségben másfél évvel előzheti meg azt, aki csak rendszertelenül hallgatott mesét. Márpedig az anyanyelv a szilárd, szuverén gondolkodás alapja. Mert nem úgy van, hogy először gondolkodik a gyerek, csak még nem tudja elmondani. Nem. Előbb beszél, és abból nő ki a gondolkodás. Minél gazdagabban beszél, annál gazdagabb a gondolkodás." (Vekerdy Tamás)

Züllesztettük a hadsereget

Méghozzá a legnagyobbat és legerősebbet, a szovjet hadsereget. Ezt szakember állapította meg, egy valóságos alezredes és kijelentését vagy száz tanú előtt tette.

Annak idején, a mikor az ungvári egyetemre jártam, még az volt a rend (ami, mint tudjuk, a lelke mindennek), hogy a Szovjetunió bármelyik egyetemén tanuló valamennyi hímnemű egyénnek tartalékos tiszti kiképzésen kellett átesnie. Hetente egy napot ennek szenteltek odafönn, kora reggeltől délután négyig masíroztunk, lőttünk, bemagoltuk a katonai szabályzatot, a támadásvezetést, megismertük az ellenséges imperialista (érts, amerikai, nyugatnémet, stb.) haderő jellegzetességeit.

Ebből minden félévben vizsgázni vagy szigorlatozni kellett. Istenem, mennyire utáltuk!

Ám ez mind nem volt elég, az egyetem elvégzése után elvittek minket úgynevezett katonai táborba, ahol mindent végigjátszottunk a gyakorlatban éleslőszerrel, három hónapon át, a végén pedig államvizsgát kellett tennünk, anélkül nem kaphattuk meg a diplomát.

A miénk volt a második olyan évfolyam, amelyiket már nem Ukrajna belsejébe vittek el gyakorlatozni, hanem a beregszászi laktanyába, aminek mi nagyon örültünk, a tisztjeink kevésbé. Az erkölcsi problémák már a legelején jelentkeztek. Amíg nem tettük le az esküt, addig senkit nem engedtek haza. Amikor ez kiderült, az első hétvégén az összes feleség, menyasszony és barátnő felkerekedett és étellel-itallal felrakodva besorakozott a laktanyába. Előbb csak a kapu melletti, kifejezetten erre a célra kialakított helyiségbe léphettek be, de ez annyira szűknek bizonyult, hogy a hölgyek java kintrekedt és már akadályozták a forgalmat. Ekkor aztán, kénytelen-kelletlen beengedtek mindenkit, lett nagy örömködés, itt is,ott is eltűntek a párok a épületek mögött. A laktanyában szolgálatot teljesítő sorkatonák pedig mindezt sóvárogva nézték az ablakból.

A látogatók elmentek, eljött az esti gyülekező ideje. Egy borvirágos képű, nagydarab alezredes sorakoztatott fel minket, aki már a parancsot is ordítva adta ki. Később a hangerő csak fokozódott, amikor rátért mondanivalójának lényegére.

-- Maguk a Szovjetunió szégyene! Lezüllesztik, erkölcsileg tönkreteszik az egész hadsereget! – ordította. – Nem tudtam ma olyan helyre nézni, ahol nem láttam volna csókolózó párokat! Miféle kupleráj ez!

Aztán közölte, hogy ez így tovább nem mehet, és ő majd tesz a dologról. A problémát, miután letettük az esküt, úgy próbálták orvosolni, hogy a társaság többségét inkább hazaengedték hétvégére.  Ez azonban csak részben jelentett megoldást, mert akik bennmaradtak, azokhoz még mindig eljöttek a hölgyek, másfelől, minél többen mentek haza, annál több piát csempésztek be a laktanyába. Egy-egy vasárnap délután aztán előfordult, hogy alig lehetett józan tisztjelölttel találkozni. A végén már szinte könyörögtek nekünk, hogy legyünk tekintettel szegény sorkatonákra.

Én általában már akkor is csak módjával vettem részt ezekben az ivászatokban, de egyszer mégiscsak sikerült alaposan felöntenem a garatra. Szóltam a többieknek, hogy ha keresnének, akkor hazudjanak valamit, én meg lefeküdtem egy jó árnyékos és félreeső helyre, a laktanyát a szomszédos téglagyártól elválasztó kerítés tövébe. Nem tudom hány órát alhattam, de már sötétedett, amikor arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Felnéztem és kómásan is meghűlt a vér az ereimben, a felderítők parancsnoka, egy elég rosszhírű alezredes hajolt fölém. Már láttam is magamat a fogdában. Ám hirtelen rájöttem, hogy az áporodott piaszag nem belőlem árad, majd azt is felfedeztem, hogy majdnem rám esik.

Egy darabig bámultunk egymásra, aztán így szólt:

-- Berúgtál, mi te disznó! Hogy milyen fösvény vagy! Ha a felét nekem adtad volna, akkor most neked is jó lenne, meg nekem is!

Azzal elsétált.

Én meg, az ország további sorsának ismeretében, néha arra gondolok, tényleg lehet valami abban a züllesztésben.

A fotó illusztráció.

Még nem

Az öreg székely elindul szekérrel a városba. Az erdőszélen utolér egy ismerős fiatalasszonyt, aki felkérezkedik a szekérre.

Mennek, mennek, egyszer csak az öreg megszólal:

-- A héten már te vagy a harmadik állapotos asszony, akit a városba viszek.

-- De hát én nem is vagyok állapotos! – csodálkozik az asszonyka.

-- Hájsze, nem is vagyunk még a városban – pödri meg a bajszát az öreg.

 

„Az asszonyra nem kötelező a hűség” - mondja a törvényszék! —„A szerelmi házasság mindenkor szent“—mondja a tábla!

(Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1927. 01. 9.)

Nagyon érdekes eset foglalkoztatja most a bíróságokat. Úgy jogászi, mint laikus körökben nagy meglepetést keltett. Az eset az alábbi:
Egy ungmegyei, verchovinai zsidóember V. Sándor, még 1907-ben kivándorolt Amerikába. Az otthonhagyott asszony ezalatt szerelmi viszonyt folytatott egy másik falubelivel. A következményeket ők sem kerülhették el és az asszonynak a férj távozta után mintegy három év múlva gyermeke született.
Amikor erről a férj értesült, hajóra ült és visszaevezett az ó-világba és felelősségre vonta az asszonyt. Minden magyarázkodás dacára a viszony teljesen elhidegült a férj és feleség között és elhatározták, hogy elválnak egymástól.
A rituális elválást a turkai rabbi el is végezte, de a polgári elválás elé előre nem látható akadályok gördültek.
Az ungvári törvényszék, amely a válás ügyében I. fokon határozott, a válást nem mondotta ki, mert az asszony magatartásában és más férfivel való szerelmi viszony folytatásában nem látott elég okot a házasság felbontására. A törvényszék ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a férj hosszabb ideig távol él feleségétől, nem kívánhatja tőle azt a kötelező hűséget, mintha mellette, vagy vele együtt élne.
V. Sándor tehát nem tud elválni a feleségétől, aki megcsalta őt. Nem, mert nem előtte csalta meg. V. azonban nem nyugodott bele ebbe az ítéletbe, hanem fellebbezett a kassai táblához, amely most döntött ebben az ügyben és megsemmisítve a törvényszék ítéletét, kimondta, hogy a házasság szentség, amelyben úgy a férjnek, mint az asszonynak erkölcsi kötelességei vannak egymással szemben, amelyeket sem idő, sem távolság nem rombolhat le.
A válást azonban a tábla sem mondotta ki, mert a férj válási keresete elévült. V. Sándor tehát a II. fokú döntés után sem válhatott el feleségétől, bár igazat kapott.

A szerelemről

  

„– Először is szenvedély, tehát irracionális. Az egyetemen a hallgatóim mindig el akarták magyarázni nekem, hogy ők miért szerelmesek. Én meg mindig azt mondtam nekik, hogy gyerekek, ha őszintén akartok válaszolni, akkor a felelet mindössze annyi, hogy csak. Nem azért szeretek valakit, mert olyan szép szőke haja van vagy olyan gyönyörű kék a szeme, hiszen az van másnak is. A hallgatóim ez ellen mindig nagyon berzenkedtek, racionálisan próbálták bebizonyítani, hogy mi egy szerelem oka. Külföldön tanítottam, amikor az egyik csoportban egy lány elmesélte, hogy a fiúja átverte. A többiek felháborodva kérdezték tőle, hogy: „És, ugye kidobtad? Erre ő: „Nem, mert szeretem.” A többiek, megütközve a válaszán, tudakolni kezdték tőlem, hogy mi erről a véleményem. Megdöbbentek, amikor azt mondtam a lánynak, hogy te vagy az egyetlen felnőtt ember a csoportban. Én szerelmes lehetek egy engem tönkretevő emberbe, és olyanba is, akit valamiféle érdek fűz hozzám. Ha igazán szeret valaki valakit, akkor a szeretetét, szerelmét nem köti feltételekhez. Ezért mondtam, hogy a szerelem irracionális szenvedély.” (Popper Péter)