Nyakig a bűnben

                                                                                                                 

„El sem tudom képzelni, mi járt az Úristen fejében, mikor megteremtette az asszonyt. Azt hiszem, úgy vélte, hogy Ádám kezd egy kicsit túl beképzelt és önelégült lenni; a Világegyetem urának képzeli magát, nevet ad az állatoknak, meg ehhez hasonlók... Gondolta, jó lesz letörni a szarvát. Mondjuk, ebben igaza volt. De épp az asszonyt azért mégse kellett volna megteremtenie. Íme, hogy ráfázott, szegény nyomorult! Egyszer csak nyakig benne volt az eredendő bűnben.” (Agatha Christie)

Vasúti katasztrófa

 (Megjelent: Pesti Napló, 1912.05.18.)

Ugocsavármegyén óriási szélvihar vonult át tegnap este, mint Nagyszőlősről jelentik: A szélvihar a borzavölgyi gazdasági vasutat a nyílt pályán fölborította. A mozdony, mely öt vasúti kocsit vitt magával, lezuhant a töltésről és magával rántotta az öt kocsit is, amelyben számos utas foglalt helyet. Az utasok közül Troknya Ferenc főszámvevő, Farkas Ábrahám, Weisz Móric, Kocsis István nagyszőlősi és Részégei Józsefné tiszaújlaki lakosok súlyosan megsérültek. Húsz utas könnyű sérülést szenvedett. A szélvihar a vetésekben és az erdőkben is kárt okozott.

Újabb Jelentés szerint a szerencsétlenséget a tegnap este nyolc és kilenc óra között dühöngő óriást szélvihar okozta. A vihar útban érte a Nagyszőlős és Dolha között közlekedő személyvonatot, melynek 109-es számú motorja öt kocsival nyolc órakor indult el Salánkról Nagyszőlős felé. Alighogy a vonat a salánki állomást elhagyta, óriási szél támadt. A szél hátba kapta a vonatot és vad erővel vitte előre. Minden fékezés hiábavaló volt. A vonat minden része recsegett-ropogott és az emberek fejvesztetten szaladgáltak a kocsikban. Egy kanyarulatnál aztán a szélvihar oldalba kapta a vonatot és mint egy labdát, lesöpörte a töltésről. A motor és az öt kocsi kirepült a sínpárról és zuhant le a mélységbe. A vonat falainak recsegése-ropogása és a szélvihar bömbölése közé az utasok rémes jajveszékelése vegyült. Az eget egészen elborították a felhők és a sötétségben az első percekben egyáltalán nem lehetett tudni, mi történt. A vonat egyik alkalmazottja, akit semmi baleset sem ért, a közel levő Salánk állomásra szaladt és onnan értesítette a nagyszőlősi állomást. Innen gyorsan segélyvonatot küldtek és fáklyavilág mellett hozzáláttak a mentéshez. Ekkor tűnt ki, hogy a vonat utasai közül szerencsére senkit sem ölt meg a rémes zuhanás.
Húsz utast megsebesülve húztak ki a kocsik alól. Nagyobbára nagyszőlősi emberek, akik közül ötnek állapota veszélyes. A legsúlyosabbak Troknya Ferenc nagyszőlősi főszámvevő sebesülései. A főszámvevő bordatörést szenvedett és azon kívül fején is súlyosabban megsértették a vonat összetört üvegablakai.
A sebesülteket a segélyvonat Nagyszőlősre vitte, ahol hordágyakon a kórházba szállították őket Troknya és a másik két utas életben maradásához kevés a remény. A nagyszőlősi állomásfőnök jelentést tett fölöttes hatóságának, mely elrendelte a vizsgálatot, bár bizonyos, hogy a katasztrófát a rettenetes szél okozta.
Máramarosszigetről még a következő részleteket jelentik: A borzavölgyi szerencsétlenség tegnap este 8 órakor a Dolháról Nagyszőlősre robogó személyszállító vonatot történt. Az utasok közül hatan életveszélyesen és negyvenen könnyen meg sebesültek. A sérülteket a nagyszőlősi munkáskórházba vitték. Ezek közül húszai máramarosiak, köztük személyvonatnak négy kocsija és mozdonya valósággal lefordult a vágányról és a kerekekkel ég felé állott. Különben nem annyira a szélvihar okozta a szerencsétlenséget, mint inkább az, hogy a borzavölgyi vasút a leghitványabban meg épített vicinális talán az országban és mióta közlekedik, nap-nap után fordulnak elő szerencsétlenségek és kisiklások. A mostani felborulás oka is az volt, hogy a vonat a szélvihar miatt késett és a késést be akarták hozni, minek következtében a pályán a vonat a gyorsaságtól kisiklott. A hatóság széleskörű vizsgálata indított és valószínűleg szakértőkkel fogja az egész üzemet megvizsgáltatni, mely állandó veszedelmet rejt magában az utasokra nézve.

Mért nem balhézol érte?

                                                                                               

„Huszonhat évesen egy pszichoanalízisben elpanaszoltam az analitikusomnak, hogy az anyai hatalom mennyire képes sérteni, esetleg tönkre tenni a gyerek valódi reakcióit, függetlenségét. Példát is hoztam a saját életemből. Édesanyám meggyőződése volt, hogy nem szabad színes süteményeket enni, mert azokban ételfesték van, az pedig káros az egészségre. Hatéves koromban a nagypapámtól kaptam egy gyönyörű rózsaszín tortát, amit anyám rögtön elajándékozott a házmesteréknek. Szótlanul tűrtem, miközben legbelül gyászoltam a tortámat. A történet felidézése után az analitikusom azt mondta: az anyai hatalom kétségtelenül nagy, de nem végtelen, a gyerek jól meg tudja táncoltatni a szüleit, ha nem hagyja magát. Bevágtam magam egy taxiba, és elmentem az anyámhoz. Szegénykém, épphogy ajtót nyitott, már zúdítottam is rá a sérelmemet: „Elajándékoztad az én gyönyörű rózsaszín tortámat!” Húsz év távlatából pontosan tudta, miről beszélek, és jéghideg hangon válaszolta: „Ha olyan fontos volt neked, miért nem balhéztál érte?” Döbbenetes volt. Egy életre megtanultam, hogy ami számomra igazán fontos, azért azon melegében nekem kell verekedni, senki másnak.” (Popper Péter)

Egyszerű diagnózis

                                                                                                           

Egy   kis faluban nyugdíjba készül az orvos, helyére egy fiatal kolléga érkezik.   Együtt látogatják végig a betegeket, és az idősebb mindenhol bemutatja a   fiatalt. Az egyik asszony panaszkodik:

- Doktor úr, mostanában állandóan   fáj a gyomrom.

Az idős orvos válaszol:

- Nem evett túl sok friss   gyümölcsöt? Szerintem kevesebbet kéne ennie, akkor rendbe fog jönni.

Amikor   a két orvos elhagyja a házat, a fiatal csodálkozva kérdezi:

- Hogy   tudta ilyen gyorsan felállítani a diagnózist, hiszen nem is vizsgálta meg a  hölgyet?

- Egyszerű. Leejtettem a sztetoszkópomat, és amikor lehajoltam,   megláttam, hogy az asztal alatt a szemetes tele van banánhéjjal. Így azonnal   rájöttem, hogy mi a baj.

Mennek tovább egy másik házhoz, ahol egy fiatal asszony fogadja őket. Most a fiatal orvoson van a sor. Az asszony elmondja a   panaszát:

- Doktor úr, mostanában állandóan kimerültnek érzem magam,   egészen legyengültem.

- Nos... asszonyom, talán nem kellene annyi önkéntes   munkát vállalnia az egyháznál, pihenjen többet.

Mikor kimennek a házból, az   idős orvos megdöbbenve kérdezi a kollégájától:

- Hát ezt meg honnan tudta?   Hiszen nem is vizsgálta meg a hölgyet, még csak nem is ismeri őt.

- Egyszerű. Mikor elejtettem a sztetoszkópomat, és lehajoltam érte, megláttam az   ágy alatt a tiszteletes urat...

Csángó magyarok Konstancában

 

A székely hadosztály kálváriája

(Megjelent: Új Nemzedék, 1919.12.21.)

A székely hadosztály viselt dolgait a történelem lesz hivatva megörökíteni. Itt madártávlatból az erdélyi vonatkozásokat akarom röviden elmondani.

A folyó év elején Erdély egyetlen reménysége a székely hadosztály volt, mely Erdély és az anyaország határszélén frontot formált és megállította a román hadak továbbvonulását.
Kolozsvár szívrepesve leste a híreket a csúcsai és zilahi frontról. A Királyhágó alatt a Körös szűk völgyét Csúcsánál a kolozsvári 21-es honvédek tartották elzárva, ágyúlövéseik moraját Kolozsvárig hozta a nyugati szél, melyről már a kuruc-korszaki vers megírta, hogy „Ritkán kellő, hűvös szellő fút téged Kolozsvár”.
A Szamosvölgye bejárását, a régi „Magyar kaput“ Zilah vidékén a háromszéki 24-es honvédek. a szatmári 12-esek és a dési 32-esek őrizték. Köztük és köröttük a Székelyföldről toborzott hős fiak, Szatmárra támaszkodva. Ott székelt a hadosztály parancsnoka Nagy Pál, a hírneves háromszéki 24-es honvédek volt ezredese.
Az egész hadtest mintegy félkörben vette körül Erdélyt, Szinérváraljától Belényesig, mintegy 160 km. fronton. A kolozsvári kerület volt parancsnoka, szentkereszthegyi Kratochwill ezredes volt a vezérük, a valóságban nem voltak többen 10.000-nél.
A román hadak az év első hónapjaiban nagy erőfeszítéseket tettek, hogy áttörjék a frontot, de mindannyiszor véres fejjel verettek vissza. Viszont a székelyeknek legfőbb vágyuk volt: támadni és fölszabadítani Erdélyt. De a Károlyi-kormány honmentő lelkesedésüknek szárnyát szegte, mert ellenforradalmároknak tartotta őket. Attól félt, (amiről volt is szó) hogy a székelyek felvonulnak Budapestre, megdöntik a forradalmi kormányt, elnyomják a korán mutatkozó kommunizmust. Emiatt a székely hadosztályt nem támogatta kellőleg, nem látta el költséggel, élelemmel, fölszereléssel, munícióval, s egy ízben Károlyi maga is elment Szatmárra Ugron Gábor, Pogány, Böhrd, Bokányi és mások kíséretében, hogy a székelyeket, kik támadni s Erdélyt fölszabadítani akarták, lecsillapítsa. Bokányi már akkor úgy beszélt Szatmáron, hogy vérbe kell fojtani a burzsoáziát.
A kommunista apostolok eszméi a katonák egy részét is megmételyezték. A szatmári 12-ik ezred egy része kommunista érzelmű volt, több összeütközés történt ezek s a székelyek közt, kik rendet és fegyelmet tartottak.
Március 22-én a proletárdiktatúra kerülvén kormányra, a munkástanács felszólította Kratochwillt, hogy hagyja el a parancsnokságot, A székelyek szembeszállottak a nemzetellenes irányzattal és ellenforradalomra készülődtek. A vörösek átvették a csúcsai frontot. A székelyek Szatmár körül tömörültek s ott elfogták a kommunista vezetőket, mintegy 309-et, s ki akarták őket végezni, de — amint a hír hozta Erdélybe — telefonüzenetet kaptak Budapestről, hogy ha a kommunistáknak bántódásuk lesz Szatmáron, ők viszont Ugron Gábort akasztják fel Budapesten.
A kétfelé húzás megakasztott minden akcióképességet, s hiába reménykedett Kolozsvár, hogy húsvétra bevonulnak oda a székely hadak. Virágvasárnap jött a hír, hogy a mieink már Bánffy-Hunyadon vannak, a város lángokban áll, a visszavonuló román hadak gyújtották fel. Nem volt igaz, sőt ellenkezőleg, a vörösek föladták a csúcsai frontot s a románok, miután még egy napig lőtték az üres állásokat, nagycsütörtökön bevonultak a kiürített faluba. Az állomáson harminc vagont találtak, tele propaganda-nyomtatványokkal s néhány hordó bort, amihez nem mertek hozzányúlni, nehogy meg legyenek mérgezve. Nagypéntekre már műszaki munkásokat vettek Kolozsvárról, hogy rendbe hozzák a távíró- és telefon-készülékeket. Húsvét napjára aztán bevonultak Váradra és Szatmárra, — mert a csúcsai front feladásával ezt is fel kellett adni, nehogy bekeríttessenek — s nemsokára Debrecenbe.
A kommunisták jóvoltából megértük azt a szégyent és gyalázatot, hogy ezek a nagy magyar városok mint fölszabadítókat fogadta az ellenséget és világi és egyházi előkelőségek hódolattal üdvözölték őket s akadtok, akik fölesküdtek. A gerinces erdélyiek, akik közül akkor már 40.000 tisztviselő hivatal és kenyér nélkül tengődött, szégyenpírral gondoltak a gyászmagyarokra,, akik siettek behódolni. Balázs Elemér nagyváradi törvényszéki elnök neve Blamázs Elemérré változott s midőn Kis Géza debreceni egyetemi rektor azzal jött Kolozsvárra, hogy ő kapacitálja a kolozsvári kollégákat a fölesküvésre, kezet sem fogtak vele és sietve távozásakor a Riport Újság „Búcsú egy kis vigéctől“ cikkel plántálta el.
Nemsokára aztán hallottuk és szemmel láttuk derék székely hadosztályunk kálváriáját, hogy a románok és kommunisták két tüze közé szoríttatván, kénytelenek voltak kapitulálni, s a megkötött szerződés ellenére fogságba hurcoltattak. Május 2-án vonult át az első fogolytranszport Kolozsvárt s utána a többiek.
Hallottuk aztán, hogy Szatmáron április 14-én már fegyverré került az ellentét a vörösök és székelyek között. A vörösök meglőttek egy székely tisztet és két katonát. Erre a székelyek lefegyverezték a vörösőrséget, s visszaállították  a régi rendet. A székelyek frontját a románok hiába, támadták, nem tudták áttörni. Az első romám halottakért Kolozsvárt fizettettek 909.000 korona hadisarcot. Hadadnál tizenegy rohamot vertek vissza, a falusi asszonyok, öregek, gyermekek segítségével. Egy 75 éves öregember és 14 éves gyerek került közülük a tusnádi kórházba. Mégis vissza kellett vonulniuk, miután a csúcsai frontot a vörösök föladták. Harcolva vonultak vissza Szatmáriról.
Mátészalkánál oldalba került a román lovasság és gyalogság, s heves harc fejlődött ki, melyben az aranysarkantyús Vén Zoltán főhadnagy is megsebesült. Kilőtték a lovát s maga is két lőttsebet kapott jobb karján és mellén. Visszaverték a támadást.
A katasztrófát az idézte elő, hogy a vörösök Nyíregyháza és Nagykalló felől előrenyomulván, Demecsernél szembetámadták a visszavonuló székelyeket, s így két tűz közé szorulván, kétfelé kellett harcolniok, előre a vörösökkel, hátul a románokkal. Még így is igyekeztek elérni a Tiszát. De olyan hírt hallottak, hegy a csehek Tokajnál átkelvén, Rakamaznál vannak, s a harmadik oldalról is körülzárás fenyegeti őket, A reménytelen helyzet arra bírta őket, hogy feladják a további harcot és kiegyezzenek a románokkal. A megegyezést írásba foglalták, amely így szól:
Jegyzőkönyv. Felvétetett 1919 április 26-án- a székely különítmény fegyverletétele tárgyában. Jelen voltak a székely különítmény részéről, mint teljhatalmú megbízottak. (Nevek. Hárman). A II. román lovas hadosztály részéről (Név. Egy). A székely hadosztály-parancsnokság  alulírott, teljhatalmú megbízottai elfogadják a következő fegyverszüneti feltételeket: a) Azonnali fegyverletétel, b) A tiszteknek és csapatoknak internálása azon időpontig, amíg a jelenlegi román akció be nincs fejezve, c) Biztosítva van a székely különítmény hozzátartozóinak életük, vagyonuk és teljes szabadságuk, ha a román rendeleteket és törvényeket tiszteletben tartják, d) Azonnal, amint a pillanatnyilag folyamatban levő harcok be lesznek fejezve Nyirbakta, 1919 ápr. 26. d. u. 1 órakor.
(Aláírások').
A megkötött egyezség után Demecseren átadták a fegyvereket és a felszerelést, s Szamárra vitték őket vissza néhány román katona kíséretében. Midőn azonban Váradra értek, ott a vonatot körülfogták az u. n. volontérek (az olasz fogságból hazabocsátott erdélyi, oláh katonák)  kijelentvén, hogy ők nem respektálják a román kir. csapatokkal kötött szerződést, a székely katonákat kifosztották, a tiszteket bántalmazták, s minden kocsiban őrszemeket szállítván fel, mint hadifoglyokat szállították őket Kolozsváron át Brassóba.
Volt köztük kél előkelő erdélyi úrnő is, ti. m.: Bornemisza Adél bárónő (Józsika Samu báró, főrendiházi elnök unokahúga) és Apor Gabriella bárónő, akik mint vöröskeresztes ápolónők osztoztak a székely hadosztály minden viszontagságában, s már élőbb is, az egész háború folyamán, elévülhetetlen érdemeket szereztek e téren önfeláldozásukkal. A kolozsvári állomáson rokonok várták őket könnyes szemeikkel. Román tiszt kísérte le az étterembe, s ott hagyta félórára, hogy szabadon beszélgethessenek.
Midőn Brassóba érkeztek, az első transporttal a fellegvárba vitték és annyi tisztet szállásoltak el egy szobában, hogy leülni is alig tudtak, lefekvésről szó sem tehetett. Ott voltak a sebesültek, betegek is. Két napig nem adtak enniük. A későbbi transzportokat a brassói 2-es kaszárnyába zsúfolták össze. A legénység három napig nem kapott enni, míg fel nem lázadtak és lefegyverezték a román őröket, de a fegyvereket beadták a román parancsnokságnak.
Itt raboskodtak a szerződés ellenére hónapig, mígnem az úrnőket az amerikai vöröskeresztes misszió, a katonákat az antant tiszti-bizottság közbenjárására szabadon bocsátották, erős kötelezvényt íratván alá, melynek lényege a következő:
Kijelentés. Alulírott székely hadosztálybeli hadifogoly szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra kötelezem magam, hogy:
1. állandóan X községben fogok lakni és onnan csakis a legközelebbi román, katonai parancsnokság engedélyével fogok eltávozni;
2. a községbe érkezésem utáni első nap a legközelebbi román parancsnokságnál jelentkezni fogok ellenőrzés céljából, ahányszor az meg- kívántatik;
3. nem fogom az osztrák-magyar egyenruhát viselni, csak egészem átalakítva; sapkát semmiként;
4. „nem fogok viselni, sem pedig elrejteni semmiféle fegyvernemet“ (!);
5. nem fogok a román állam, nemzet, vagy hadsereg ellen sem tettben (!), sem szóval véteni;
6. Ha nem fogom az 1. és 2. pontot betartani, 5 évi börtönre legyek elítélve; ha a 3. pont ellen fogok véteni, egy évi börtönre; ha ezen kijelentés 4. pontjától el fogok térni, 10 évi börtönre és 10.000 lei büntetésre legyek elitélve, Ha pedig az 5. pont ellen fogok véteni, lövés általi halálbüntetésre (!) legyek elítélve. (Aláírások.)
Ilyen erős reverzális mellett szabadultak ki némelyek június közepén, mások tán még most is raboskodnak. Kratochwill állítólag Brassóban van internálva.

Volt köztük falubeli?

                                                                                                   

Pályakezdő újságíróként a 80-as évek közepén Ungváron dolgoztam a megyei lapnál. Nyár végén kerültem oda és hamar megtanultam, hogy a pirosbetűs állami ünnepek alkalmával úgynevezett tematikus oldalakat kell csinálni, melyek megmagyarázzák az olvasónak, mitől ünnep az ünnep. Ilyen ünnep volt a Szovjetunióban a május 9, azaz a Győzelem Napja.

Már vagy két héttel korábban szóltak, hogy nekem ebben feladatom lesz, meg kell keresnem egy nagy iparvállalat főmérnökét, akinek az apja a második világháború idején magyar katonaként, átállt a partizánokhoz, ezért később mindenféle kitüntetésekkel halmozták el. Sajnos, ő akkor már rég nem élt, de a fia biztosan csupa szépet és jót fog róla mondani.

El is mentem hozzá, de már az első pillanatban csalódnom kellett, ugyanis a szép magyar névvel megáldott és mindenki által magyarnak tartott főember nem akart magyarul megszólalni. Én viszont ebben mindig következetes voltam, ha tudtam, hogy az interjúalanyom beszéli a nyelvet, mindig magyarul szólaltam meg, arra hivatkozva, hogy én egy magyar újságtól jöttem. Legtöbbször ezt el is fogadták, vagy legalábbis feladták az ellenállásukat.

Így történt ebben az esetben is, de a beszélgetés a továbbiakban sem ment valami simán. Először közölte, hogy ő az apjára alig emlékszik, aztán azzal mentegetőzött, hogy nem szeret szerepelni, de nekem mindig az járt a fejemben, hogy nem mehetek vissza üres kézzel. A főszerkesztőnk egyik kedvenc mondása az volt: -- A cikk meghiúsulása esetén egyetlen kifogás fogadható el, mégpedig a munkatárs halála.

Mivel ő sem akart nagyon szembe menni a felső pártakarattal, végül megegyeztünk egy kompromisszumos megoldásban, egy csomó közhelyet mondott az apjáról, szinte minden konkrétum nélkül. Én aztán a szerkesztőségben megírtam ebből egy semmitmondó cikket, mellé biggyesztettünk egy fotót, és bár nem voltam rá különösebben büszke, a feladatot teljesítettem.

Nem sokkal később aztán találkoztam egy régi barátommal, aki abban a faluban lakott, ahol riportalanyom édesapja született és élt.  Elmeséltem neki, hogy jártam a főmérnök úrral. Mire ő elmondott nekem egy másik történetet, mely magyarázatot adott az egész húzódozásra és viszolygásra.

Az apuka ugyanis valóban átállt a partizánokhoz, valahol Kelet-Ukrajnában. Ám hősnek legfeljebb a hatalom tekintette. A háború után, amikor hazajött a színmagyar falujába, szinte teljesen kiközösítették. Ő ott nem hős volt, hanem áruló, és minél több kitüntetést kapott az egyik oldalról, annál több gyűlöletet a másikról. Persze, nyíltan, hangosan általában nem merték a szemébe mondani, de olykor, ha valaki felöntött a garatra, gyakran megkérdezték tőle:

-- Aztán hány magyart öltél meg?

Meg azt is:

-- Volt köztük falubeli?

Nem is bírta sokáig. Elköltözött, vagy inkább elmenekült a faluból. De önmaga és a fia elől nem tudott elmenekülni. Mert a fiú, ahogy cseperedett, egyre gyakrabban tette fel neki azokat a kérdéseket, melyeket a faluban hallott. Egy darabig még bírta, aztán megbetegedett, meg is halt.

És ez egy egészen más történet, mint amit én írtam meg róla.

A képen: Hadifogolytábor, magyar katonák szovjet foglyokkal.

Forrás: Fortepan