MEGSZÁLLOTT VÁROSOK

 (Megjelent: Városok Lapja, 1934.06.01.)

A Ruténföld négy városának új népszámlálási adatai

A Kárpátalja három városa közül 1910-ben Beregszász csaknem százszázalékosan, Ungvár négyötödrészben, Munkács háromnegyedrészben volt magyar jellegű. A csehek újabban Nagyszőlőst is városi jelleggel ruházták fel, bár lakossága ma is jóval elmarad az előző városoké mögött. Nagyszőlős szintén háromnegyedrészben volt magyar az utolsó magyar népszámlálás eredményei szerint. A cseh népszámlálás ezeknek a városoknak a magyarságában mindjárt az első ízben éppen olyan rombolást vitt véghez, mint a többi felvidéki városokéban. 1921-ben szerintük Beregszász magyar lakossága kétharmadnál is kevesebbre hanyatlott, Ungváré négytized alá süllyedt, Munkácsé pedig alighogy meg tudta tartani az egynegyedrészes arányt. Nagyszőlősön meg a magyarság az 1919. évi háromnegyedrészről alig egyötödrészre zuhant le — ha mindaz igaz, amit a csehek állítanak. De az 1921. évi eredmény, bármilyen elképesztő volt is, még mindig nem felelt meg a csehek céljainak. Ezért 1930-ra a magyarok arányszámát még alacsonyabbra nyomták le. Az új adatok szerint Beregszászon már csak 52,2 százalék, Nagyszőlősön 24,8 százalék, Munkácson 22,5 százalék a magyarok arányszáma. Ungvárt pedig 17,8 százalékra hanyatlott és ezzel Ungvár magyarsága elvesztette a magyar nyelvhez való közigazgatási jogát. A cseh adatok szerint 1921 és 1930 között a három előbbi városban a magyarság lélekszáma abszolút számban gyarapodott, de arányszámuk mégis hanyatlott, mert a többi népelemek számának emelkedése gyorsabb ütemű volt. Beregszászon a magyarság lélekszáma e tíz év alatt 9,7 százalékkal, Munkácson 12,9 százalékkal, Nagyszőlősön 24,8 százalékkal növekedett, Ungvárt ellenben 41,6 százalékos csökkenést mutatnak ki. A cseh adatok megbízhatatlanságát már az is elárulja, hogy szerintük a városokban ezen a ruténvidéken nem a rutén elem uralkodik, Nagyszőlősön 41,7 százalék a rutén lakosság aránya és csak 4,9 százalék a cseheké, valamint a tótoké, Ungvárt ellenben a rutének csak 24,7 százalékot, a csehek és tótok 31,7 százalékot tesznek. Munkácson a rutének szintén meghaladják a negyedrészt, a csehek és tótok pedig együtt 10,8 százalékot tesznek, Beregszászon egyfelől rutének, másfelől a csehek-tótok egyforma arányban vannak. A ruténföldi városokban a zsidóság szerepe igen nagy. Munkácson 36 százalék, Nagyszőlősön 27,8 százalék, Ungvárt 23,3 százalék, Beregszászon 21,3 százalék a nemzetiségnek elismert zsidóság számaránya ; Munkácson eszerint az övék a viszonylagos többség is, mert az utánuk következő ruténság is csak 26 százalékkal szerepel. A zsidó vallásúak száma természetesen még nagyobb; a csehek ezekben a városokban sem tiltják azt, hogy a zsidók az uralkodó fajhoz tartozóknak vallják magukat, csak a magyarságról igyekeznek őket minél teljesebb mértékben leoperálni. Munkácson 11 313 zsidó vallású lakos szerepel, akik közül 8869 lakost vettek zsidó nemzetiségűnek. A hiányzó 2444 fő a rutének és a csehek, valamint tótok 8740 főnyi számában keresendő és csaknem 40 százalékkal emeli azok számarányát, ami valóban nem megvetendő nyereség az uralkodó faj szempontjából. Ungvárt ugyanezen az alapon 1460 fővel sikerült az uralkodó nép fejszámát növelni, ami itt körülbelül egy tizedrésznyi eltolódást jelent javukra. Az el nem ismert állampolgárok száma, mint a Felvidéken általában, a rutén városokban is igen nagy és 1921 óta mind a négy városban legalább is megkétszereződött, Beregszászban és Nagyszőlősön ellenben csaknem a négyszeresére emelkedett. Hogy ezek egyáltalában nem új bevándorlókat jelentenek — hiszen ezekbe a városokba is csak csehek vándoroltak be — az éppen úgy nem titok, mint az, hogy ez a tömeg csaknem teljes egészében azoknak a magyaroknak ezreit foglalja magában, akiktől a csehek az állampolgári jelleget és jogot megtagadták.

Fotó: A munkácsi Latorca-part 1935-ben.

Forrás: Fortepan

Megérkezés a kommunizmusba

                                                                                                             

Megy a vonat a kommunizmus felé, amelyen Lenin elvtárs a masiniszta. Viszonylag rövid út megtétele után előrerohannak az utasok a vezérlőállásba.

- Lenin elvtárs, elfogyott a fűtőanyag, hogy jutunk így el a kommunizmusba?

- Elvtársak, a gőzös kazánjába dobálják be ruháikat, az is éghető, így is tovább tudunk haladni.

Az utasok leszórják ruháikat, elégetik, ám ez kevésnek bizonyul.

- Lenin elvtárs, már megint leálltunk. Mit tegyünk? Hogy jutunk így el a kommunizmusba?

- Elvtársak, az önöknél lévő élelmiszer is éghető anyag, dobálják be a kazánba!

Kis idő múlva újra mennek:

- Lenin elvtárs, az élelem is elfogyott és megint leálltunk!

- Na, elvtársak - mondja Lenin -, akkor nincs más hátra, mint a mögöttünk lévő talpfákat is fel kell szedni.

Ám a talpfák gyorsabban fogynak, mint amennyit a gőzös kazánja eszik. Kisvártatva megint lefulladnak. Az utasok megint mennek:

- Lenin elvtárs, nincs élelmünk, éhezünk. Nincs ruhánk, fázunk. Előre jutni nem tudunk, de vissza se tudunk menni, mert felszedtük a mögöttünk lévő talpfákat. Mit csináljunk, hogy eljussunk a kommunizmusba?

- Most már semmit. Megérkeztünk.

 

Robika karrierje

                                                                                                      

Mostanában gyakran eszembe jut Robika. Vajon mi lehet vele? Egyáltalán nem lepne meg, ha sokra vitte volna, mert ugyan jelentős hiányosságai voltak, minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, melyek bizonyos karrierhez elengedhetetlenül szükségesek.

Bár legalább tíz évvel idősebb volt nálam, jól emlékszem rá, valaha egy utcában laktunk. Amolyan elkényeztetett egyke gyerek volt, bár szorgos szülei, mint jóravaló, szorgos parasztemberek mindent elkövettek, hogy ő semmiben sem szenvedjen hiányt. Amikor néha rá akarták venni, hogy segítsen valamit a kertben, mindig azzal hárította el, hogy ő nem erre született, neki tanulnia kell. És hát a szülő, a drága elfogult szülő ezt olyan szívesen hallotta, hiszen minden vágya az volt, hogy gyermeke többre, lehetőleg jóval többre vigye.

-- Te csak tanulj, kisfiam, ne törődj semmivel! – mondta neki az édesanyja fájós, görbe hátát ropogtatva, aztán vette a kapát, és húzta az igát napestig.

Az sohasem derült ki, hogy Robika mennyit tanult, de az biztos, hogy az eredményein egyáltalán nem látszott meg a nagy igyekezet. Az általános iskola minden osztályát bukdácsolva, mondjuk ki, nagy jóindulattal végezte el, amire persze mindig tudott indokot. Hol a tanárok voltak túl szigorúak, hol a magyarázat volt érthetetlen, hol meg egyszerűen az időjárási frontok tehettek mindenről, mert olyan mérhetetlen fejfájást okoztak, hogy képtelen volt koncentrálni.

Mire elvégezte az általános iskolát, kiderült, hogy ebből nem lesz diploma. Mivel azonban a kapanyelet továbbra is kerülte, a szülei beadták a szakmunkásképzőbe, legyen belőle traktoros. Jó, hát ott is dolgozni kell, de mégis jobb, mint a kapa. Ettől aztán Robika úgy megtáltosodott, hogy néhány év alatt le is érettségizett az esti tagozaton.

Annak rendje, s módja szerint felvették a helyi tsz-be, de akadt egy kis probléma, pontosabban kettő. Az egyik, hogy Robika nem akart traktort vezetni, a tsz vezetői pedig, mivel ismerték, nem is mertek rábízni egy drága gépet. Ekkor támadt valakinek az a zseniális ötlete, hogy legyen mindjárt főnök, csináljanak belőle brigádvezetőt. Elvégre, ott nem tesz nagy kárt, azt a kis papírmunkát meg csak el tudja végezni.

Az első hónap végén azonban kiderült, hogy talán még sem volt ez olyan jó ötlet. Már rég ki kellett volna számolni a traktorosok teljesítményét, ám ezt hiába várta a könyvelés, így nem tudtak fizetést adni az embereknek.

-- Én ezt nem tudom kiszámolni! – csattant fel Robika, amikor az elnök magához rendelte. – Itt mindenféle osztások, meg szorzások vannak, én meg matematikát tanultam, igazi matematikát!

-- Matematikát? – kérdezte meglepetten az elnök. – Hát az meg milyen?

-- Hát amiben olyan ixek, meg ipszilonokok vannak. Az az igazi matematika!

Aztán évtizedekig nem láttam. Legutóbb egy választási kampánygyűlésen találkoztam vele, az egyik párt aktivistájaként intézkedett ellentmondást nem tűrő hangon. Természetesen, nem ismert meg.

 

Beregi-Tiszahát 2.

 

Nagyszőlősre csempészték ki Nagybánya aranyát

(Megjelent: Erdélyi Futár, 1927.04.09.)

( Egy csehszlovákiai bank finanszírozta a romániai csempészek üzleteit megtalálták a hamis ezer lejesek kliséjét — Nagybánya, Szatmár, Halmi a csempészek országútja — Sok magasállású úr letartóztatása várható

(Satu-Maré, ápr. 7.) A Brassóban felfedezett hamis bélyegek nyomozása közben a rendőrségi közegek szenzációs bűncselekmények nyomaira bukkantak. A Halmi—Szatmár—Várad között Iefolytatott nyomozás során már is megállapították, hogy 1919. óta rengeteg aranypénzt és több kocsira rugó nyersaranyat vittek ki csempészúton Nagybányáról.
A nagybányai állami és magán-aranybányákból rendszeresen lopkodták a nyersaranyat, amely a megszervezett csempészhad kezén keresztül átvándorolt a román határon Csehszlovákiába. A Romániából kifelé megszervezett csempészet főállomása Nagyszőlős, ide irányították a nagybányai nyersaranyat is az összeszedett ezüst- és aranypénzeket. A szekérszámra érkező csempészárut itt értékesítették az ügyes emberek, akiknek eladási, kölcsön és egyéb pénzműveleteit egy csehszlovákiai bank, a Nagyszölősi Hitelintézet Rt. bonyolította le. A nyomozás már azt is megállapította, hogy ez a kisvárosi törpebank a Szőlős felé irányuló csempészet következtében az 1927. év első három hónapjában30 millió forgalmat bonyolított le cseh koronában.
Hogy a bank milyen más összeköttetésben állott még az aranycsempészekkel, azt a további vizsgálat lesz hívatva tisztázni. A bank igazgatója, Farkas úr, természetesen tiltakozik az ellen, mintha ő tudott volna a romániai csempészek machinációiról. Azt azonban nem lehet letagadni, hogy a banknak nagy raktára van, de hogy abban van-e és mennyi a csempészáru, hogy hány mázsa a Nagybányáról átvándorolt arany, azt csak a vizsgálat befejezése után hozzák nyilvánosságra.
A nagy eréllyel és körültekintéssel folyó nyomozás annyit már is konstatált, hogy a román és cseh oldal között rendszeres, évek óta tartó csempészet folyt. Az arany- ezüsttárgyakon és nyersaranyon kívül francia frankokat, besszarábiai orosz eredetű aranypénzeket vittek át Romániából. Nagy meglepetéssel látták a román nyomozó közegek, hogy Besszarábia aranya is Nagyszőlősre vándorolt át.
A kicsi ruszinszkói városban adtak az aranypénzek találkozót egymásnak és szépen megfértek a hitelintézet trezorjaiban egymás mellett. A nemes valuták mellett nem vetették meg az állatcsempészést sem. Virágzó ipar volt éveken keresztül
a román ló, ökör kicsempészése a cseh határon keresztül. Néhány „hivatásos“ csempészt már le is kapcsoltak, de a többiekre csak ezután kerül rá a sor.
Nagyon érdekes, hogy az aranycsempészetbe nagyon sok úr is bele van keveredve.
Nagybányán, Szigeten és Halmiban, a túloldalon pedig Nagyszőlősön szenzációs letartóztatások várhatók pár napon belül.
A felvidéki csempészek vezetője Jeremiás Herman halmi kereskedő, becéző nevén „Hersli“. Mikor szagot kapott a nyomozásról, átszökött Csehszlovákiába. Most is ott bújdosik. Tarpai Mihály szintén megszökött, Weisz Jenő halmi és Stark Ignác szatmári lakosok sem kerültek még rendőrkézre. Rajtuk kívül még vagy ötven személy van kompromittálva a bűncselekményekben.
Az egész északnyugati vidéken folyó nyomozás egyéb becses adatokat is hozott az eljáró a hatóságok részére. Annyit már tudnak, hogy az arany- és állatcsempészetet kocsikon bonyolították le. A speciális bizottságnak másik feladata a pénzhamisítók kézrekerítése volt. Az utóbbi hónapokban több 1000 lejes bankjegy került forgalomba, de jól sikerült utánzat akadt az 500 lejesekből is. A hét 50 lejes hamis bélyegeket pedig Brassóban fedezték fel.
A detektívek az ezer lejes bankjegyek nyomására használt klisét megtalálták.
Tarpai Mihály, szilágysomlyói illetőségű, Amerikából hazatért mechanikus készítette a klisét és Horváth József váradi rendőrigazgató Tarpai holmija között találta meg. Tarpai régen foglalkozik pénzhamisítással, Amerikában is azért ítélték el. A híres Sing-sing fegyházban töltötte ki büntetését.
A felvidéki csempészek vezetője Jeremiás Herman halmi kereskedő, becéző nevén „Hersli“. Mikor szagot kapott a nyomozásról, átszökött Csehszlovákiába. Most is ott bújdosik. Tarpai Mihály szintén megszökött, Weisz Jenő halmi és Stark Ignác szatmári lakosok sem kerültek még rendőrkézre. Rajtuk kívül még vagy ötven személy van kompromittálva a bűncselekményekben.
Az egész északnyugati vidéken folyó nyomozás egyéb becses adatokat is hozott az eljáró a hatóságok részére. Annyit már tudnak, hogy az arany- és állatcsempészetet kocsikon bonyolították le. A speciális bizottságnak másik feladata a pénzhamisítók kézrekerítése volt. Az utóbbi hónapokban több 1000 lejes bankjegy került forgalomba, de jól sikerült utánzat akadt az 500 lejesekből is. A 7 ötvenlejes hamis bélyegeket pedig Brassóban fedezték fel.
A román hatóságok részéről Szatmáron és Nagyszőlősön járt Horváth József váradi rendőrigazgató Boródy György komiszárral, míg a cseh nyomozó közegeket Petrics Lajos beregszászi inspektor vezette a szőlősi kutatásoknál. Úgy a cseh, mint a román hatóságok folytatják a csempészek és pénzhamisítók elleni nyomozást, egy-két hét múlva az egész anyagot átadják a bíróságnak.

 

Egy szemtanú visszaemlékezései VI.

                                                                                                    

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Kulturális rendezvényeink legkiemelkedőbb eseménye volt az 1937-ben rendezett Mécs-est, amikor Mécs László papköltő saját verseit szavalta. A zsúfolásig megtelt városi színház falai keveset láttak olyan tapsorkánt, mint amilyennel Munkács magyarsága Mécs László költőt jutalmazta.

Munkácson az egyedüli magyar középiskola a kereskedelmi akadémia magyar tagozata volt. 1937-ben olyan sokan kérték felvételüket, hogy a magyarellenes igazgatóság helyhiány miatt örömmel tudta több, mint a felét elutasítani. Interpellációt készítettem és Hokky képviselő elvitte Prágába. Rövidesen megjött a rendelkezés, mely szerint engedélyezték a magyar tagozat párhuzamos osztályát. Így felvették az összes jelentkezőt, aki letette a felvételi vizsgát.

1937-ben még egy emlékezetes megmozdulásunk volt, amikor a katolikus leányklubbal karöltve gyűjtéseket rendeztünk. A befolyt összegből megrendeztük az első katolikus ifjúsági táborozást Zánykán.

1937. év őszén már nagyon éreztük az idők szelét. Nemcsak mi, nemzeti kisebbségek, de az uralkodó cseh nemzethez tartozók is tudták, hogy belátható időn belül kell valaminek történnie. Ilyen légkörben ült össze Munkács város képviselőtestülete, hogy az 1938. évi költségvetést megtárgyalja. A költségvetési javaslat kulturális fejezetében cseh egyesületek támogatása volt feltüntetve. Beszédemben kijelentettem, hogy mi, magyarok hajlandók vagyunk a költségvetés eme pontjait is megszavazni, ha a csehek hajlandók a magyar intézményeknek, név szerint a zárdaiskola, a református otthon és a katolikus kör támogatását biztosítani. Ők erre nem voltak hajlandók, mire mi kivonultunk a teremből. Így a képviselőtestület nem volt határozatképes, mert nem volt benn a költségvetés tárgyalásához szükséges 2/3.

A másnapra összehívott ülésre elmentünk, de csak a szomszédos irodában tartózkodtunk. Popovics polgármester, attól való félelmében, hogy ha a költségvetést letárgyaltatni nem tudja, akkor menesztik, minden erejének latba vetésével tárgyalásokat folytatott. Amikor közölte velünk, hogy a cseh pártok elfogadják javaslatainkat, bevonultunk a terembe.

Akkor egy másik, az akkori hangulatot jellemző esemény történt. A költségvetésben fel volt tüntetve egy összeg a város ingatlanjainak rendezésére. A polgármester megindokolta a kiadás szükségességét és a város földterületeire gondolva, többek között, ezt mondta: „Mi azt akarjuk, hogy a határ olyan legyen, mint régen volt.” Erre mi, magyarok nagy kacagás és zaj közepette szinte kórusban kiáltottuk: „Igen, mi is azt akarjuk, hogy a határ olyan legyen, mint régen volt.”

Egy alkalommal egy küldöttséggel elmentünk Prágába. Több városi ügy elintézése volt a feladatunk. Így kerültünk Neumann igazságügyi miniszterhez is. Arra kértük, hogy a nagy munkanélküliség csökkentése érdekében állítsanak fel Munkácson valami megfelelő iparvállalatot.  Ő azt válaszolta, hogy a kormány nem tud erre a célra ez idő szerint nagyobb összeget engedélyezni. Kérdésemre, hogy miért nem, azt a választ kaptuk: „Kdy by nieco byko.” Ami magyarul annyit jelent, hogy hátha valami történne.

Most következett a csehszlovák rezsim legeseményteljesebb esztendeje. Én már 1938. elején megkezdtem a május hónapra kitűzött Budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra utazni szándékozó magyarság megszervezését. Felhívásaim a kárpátaljai magyarság körében oly visszhangra találtak, hogy különvonat vitt bennünket Budapestre. A kongresszuson eltöltött napok élményeinek emléke, úgy hiszem, megmaradt nemcsak bennem, de mindannyiunkban, akik ott voltunk a városligeti magasztos események színhelyén. Ezen feltevésemet bizonyítja, hogy még most is előfordulnak esetek, amikor uccai járókelők fölemlítik az eucharisztikus világkongresszust és a jól megrendezett „különvonat-utazást”.

Az 1938-as őszi nagy események előjátékainál nékem igen csekély szerep jutott. Ezeknek a színhelye a tőlünk távol eső Prága volt. Amikor a prágai kormány a magyar, német és lengyel kisebbségekkel a kisebbségi jogok elismerése ügyében megkezdte tárgyalásait, kétszer is összegyűltünk dr. Korláth szenátor ungvári lakásán  és memorandumokba foglaltuk kívánságainkat. Ezek a tárgyalások eredményre nem vezettek.

Mivel a német kormány határozottan kijelentette, hogy nem tűri tovább a szudétanémet kérdés halogatását és egyes cseh lapok fegyveres ellenállásra ösztökélték Beneséket, a cseh kormány 1938. szeptember 22-én este elrendelte az általános mozgósítást. Éjjel két órakor kopogtatásra ébredtem. Amikor kinyitottam az ablakot, egy rendőrségi autó állt az utcán. A rendőrtiszt a következőket kiáltotta felém: „Ha nem akarja, hogy bemenjünk a lakásába, öltözködjék és azonnal jöjjön velünk, mert le van tartóztatva!” Felöltöztem, elbúcsúztam a családomtól és beszálltam a kocsiba.

A rendőrkapitányságra vittek, ahol én szám szerint az ötödik letartóztatott voltam. Amikor letartóztatásunk ellen tiltakoztam, a rendőrfőnök kijelentette, hogy ez nem letartóztatás, a prágai kormány rádió útján kiadott parancsa alapján „biztonsági őrizetbe” vesznek, mégpedig azért, hogy ne dolgozhassunk a mozgósítás ellen. Amikor a rendőrségi fogdába kísértek, út közben felkerestük az egyik rabtársunk feleségét és megkértük, közölje asszonyainkkal tartózkodási helyünket. feleségeink már reggel hat órakor nálunk voltak és ezentúl minden délután egy órát nálunk töltöttek.

Mind az öten egy cellában voltunk. Első éjszaka a poloskák százai nem engedtek aludni. Másnap más cellába költöztünk. Ekkor már megérkeztek az őrzésünkre kijelölt rendőrök. Az egyik egy kimondottan magyarfaló cseh volt, aki mindig arra törekedett, hogy kellemetlenkedhessen nekünk. Az asszonyaink által behozott ételeket vizsgálgatta, kavargatta. Talán attól félt, hogy a levesem alján „bombát” talál. Első nap sem cigarettát, sem újságot nem engedett behozni. Másnap, követelésemre, elvezetett a telefonhoz, s én a rendőrfőnöknél tiltakoztam, hogy nekünk a politikai foglyok részére biztosított kedvezményeket nem engedélyezik. Ő azonnal intézkedett. S azóta trafik, újság, könyv, bor, pálinka, stb. minden volt bőven. Minden este 9-kor megjelent a fogházőr felesége, aki elment a megadott címekre és elhozta a kívánt italokat. A másik rendőr egy magyar érzelmű ruszin volt. Ennek mi adtuk ki a parancsot, hogy minden reggel 6 órakor jelentkezzék egy kupica pálinkáért és cigarettáért. Mondani sem kell, hogy ezt a parancsot pontosan teljesítette. Így teltek a napjaink. Ettünk, ittunk, szívtunk és olvastunk. Ez volt a mindennapi programunk.

A képen: Munkács központja a cseh időkben.

Forrás: Fortepan.