Kocsmai nyelvoktatás

                                                                                                         

-- Tök a tromf! – kurjant nagyot az öreg Kukri a falusi kocsma hátsó sarkában eldugott asztalnál valahol Kárpátalján, mintegy jelezve minden élő és kevésbé élő halandónak, elkezdődött a kártyaparti, itt most komoly koncentrációt igénylő szellemi tevékenység folyik, senki ne merje megzavarni.

Pedig fölösleges az aggodalom. Kora délutánra jár, s ilyenkor még télen is csak kevesen múlatják itt az időt, azok is inkább munkában, korban megfáradt emberek, akik jobb szeretik a csöndet, mint az esti dajdajozást.

Meg aztán, Terka néni, a kocsmáros mellett amúgy sem nagyon lehet helytelenkedni. Mert Terka nénit az jó isten is kocsmárosnak teremtette, ha volt ilyen szándéka. Márpedig, minden bizonnyal volt, mert ilyen tökéletes alkotásra, csak úgy, véletlenül, még ő sem lenne képes.

Először is, Terka néni úgy bírta a piát, hogy bármelyik férfit képes volt az asztal alá inni. Bírta, de nem szerette, így nyugodtan rá lehetett bízni az árukészletet. Emellett, nagyobb rendet tudott tartani, mint egy szakasz rendőr. Hírlik, hogy fiatalabb korában rendszeresen helyre tette a férjét. Ami igaz lehet, mert ha valami lovagias összekülönbözés akarta kezdetét venni a kocsmában, úgy kipenderítette a szereplőket, hogy azok még a másvilágon is megemlítették. Aztán, persze, kialakult a megfelelő tekintély, csak megmutatta hatalmas lapáttenyerét, és nyomban lehiggadtak a kedélyek.

Az ő közelében még az öreg Kendereczki sem mer nyúlkálni, aki mindig az ajtó mellett ül, és még az utcán sem tud úgy elmenni, hogy meg ne ölelgesse a fehérszemélyeket. Egyszer, akkor is jó homályos volt már a tekintete, tévedésből Tarka néni felé markolászott, de az akkorát csapott a kezére, hogy eltörött az ujja.

Szóval, hátul verik a blattot, elől fújják a füstöt, ahogy mindennap, talán ezer éve már, amikor nyílik az ajtó, előbb egy kis fény szökken be rajta a téli, szürke külvilágból, s nyomában egy kipirult arcú, szép kis szőke lány, csillogó szemmel, fülig érő szájjal.

-- Terka néném, Terka néném! – kiáltja izgatottan, s már szalad is a pult mögé, mert hírei bizalmasak. – Terka néném, hazajött!

-- Ki jött haza? – kérdezi értetlenül.

-- Hát, a Jóska! Hazaengedték szabadságra! Ma hajnalban érkezett.

Most már az asszonynak is virul a tekintete.

-- Hála a jó istennek! Egy éve vitték el abba a büdös nagy szovjet hadseregbe, azóta nem láttuk!

-- Terka néném, gondolja, hogy be fog jönni a kocsmába?

-- Hogy bejön-e? Hiszen a keresztfiam! Meg aztán, hová is mehetne máshová itt a faluban?

Megint csönd lesz, de ez már nem az a csönd. Feszültséggel terhes dohányfüst lengi be a falakat, megül a vállakon, az arcokon, még a kártyalapokon is.

Egyszer csak felpattan az ajtó. Előbb meg sem ismerik a katonaruhás, szép szál legényt, aki hetykén áll meg a kocsma közepén, a nyitva maradt ajtón beszökő szürke téli fényben. Aztán felemelkednek, ugrana mindenki kezet fogni, megölelni.

-- Zdrávsztvujtye! – veti oda foghegyről a fiú, s az örvendők egy pillanatra megtorpannak, az ölelésre emelt karok megállnak a levegőben.

-- Isten hozott! – mondja kicsit kényszeredett mosollyal Terka néni.

Amaz nem ért a szóból.

-- Zdrávsztvujtye! – köszön még egyszer oroszul, önérzetesen kihúzva magát, jelezve, ő már kiemelkedett, kikupálódott, csak oroszul tud, csupán félig-meddig tartozik ide.

-- Mit adhatok? – kérdezi Terka néni, de a hangja úgy kong, mintha mélységes mély kútból jönne.

-- Dájtye pozsálosztá  -- kezdené amaz megint oroszul, de itt már elszakad a cérna.

-- Hát te mit képzelsz! Oroszul akarsz velem beszélni? Nekem játszod itt az eszed, aki a térdemen lovagoltattalak! Hogy nem sül ki a szemed! – kiált fel az asszony elszürkült arccal, aztán kiugrik a pult mögül, hatalmas markával megragadja a katonazubbony gallérját és Jóska már repül is kifelé a nyitott ajtón, nagyot huppan a térdig érő hóban.

--Terka néném! Ne bántson! Hiszen tudok én magyarul! – fogja könyörgőre, miután kiköp némi sáros havat, mely a landolás során került a szájába.

-- No, mindjárt gondoltam! – vigyorog elégedetten Terka néni. – Mindig is sejtettem, hogy én vagyok a legjobb nyelvtanár, hiszen egy szempillantás alatt megtanítottalak beszélni.

Jóska egy darabig még üldögél, aztán besomfordál a kocsmába.

-- Gyere, igyál valamit erre a nagy ijedtségre! A vendégem vagy – mondja neki Terka néni.

Újra csönd van, a vendégek a pohár fölött emésztik a történteket.

-- Ha megnyerte, hadd vigye! – kiált fel valaki a hátsó sarokban.

 

Az édesanya nevelése

                                                                                                  

"Végül sok év alatt, hosszú, szívós munkával sikerül elérni a nevelés örök és legfontosabb célját. Azt, hogy édesanyánk önálló, szabad akaratú és határozott személyiségnek érezze magát, aki mindig azt csinálhat, azt tehet, amit mi akarunk. Két dologról azonban sohasem tudjuk leszoktatni az édesanyánkat. Az egyik az, hogy minden pedagógiai erőfeszítésünk dacára szeressen bennünket. A másik pedig, hogy ne mossa ki a kedvenc zokninkat, amit csak hat napja hordunk."

(Nógrádi Gábor)

Egy szemtanú visszaemlékezései VII.

                                                                                                            

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Október 10-én reggel valahogy szokatlan jókedvvel ébredtünk. Bár mondhatom, jó kedélyünk sohasem hagyott el, de e nap reggelén rendkívüli hangulatban voltunk. Odaálltunk a rácsos ablak mellé és teli torokkal énekeltünk: „Rácsos kapu, rácsos ablak, nemsokára én elhagylak.”

Alighogy megreggeliztünk, belépett cellánkba egy detektív, s felszólított, hogy csomagoljuk össze a holminkat, mert hazamegyünk. Erre mi kijelentettük, hogy jólérezzük magunkat és csak abban az esetben megyünk haza, ha a rendőrkapitány személyesen jön el. Abban a pillanatban belépett a rendőrfőnök és ezeket mondotta: „Prágából telefonálni, ti szabadok lenni.” S ekkor történt az a talán páratlannak mondható eset, hogy távozásunk előtt, rabtársaim kívánságára, megköszöntem a szép bánásmódot.

Szabadok voltunk. Családjaink körében lehettünk, de most következtek e lehető legmozgalmasabb napok. A politikai események gyorsvonati sebességgel követték egymást. Október 11-én Kárpátalja kormányzója a munkácsi járás területére elrendelte a statáriumot. Ez volt az utolsó ténykedése, mert 12-én kinevezték Kárpátalja első autonóm kormányát. Bródy Endre Prágából már mint miniszterelnök tért vissza Ungvárra. 

Ugyanaz nap délután egy postatiszt értesített, hogy kihallgatott egy telefonbeszélgetést, mellyel az ukrán irányítású Volosin-párt Ungváron székelő központja munkácsi szervezeteinek kiadta az utasítást, hogy az éj folyamán Munkácson el kell hurcolni negyven közéleti személyt. S felsorolt nevek között az én nevem is szerepelt. Késő este vak sötétségben szekérre ültettem feleségemet és párnák közzé rejtettük három kisgyermekünket, így menekültünk egy szőlő borházába. Másnap reggel, mikor bejöttem a városba, megtudtam, hogy nem történt semmi, mert közben az új kormány vette át a hatalmat.

Bár az 1938. október 9-én Komáromban megkezdett ötnapos magyar-csehszlovák tárgyalások eredménytelenül végződtek, a politikai légkör szinte pattanásig kiéleződött. A csehek nap nap után törekedtek kellemetlenkedni, az őslakosság apró-cseprő megnyilatkozásait megtorolni. A magyar ifjak csaknem minden éjszaka újabb és újabb módszerű tüntetéseket rendeztek. Saját készítésű röplapokat osztottak. A kerítéseket és járdákat különféle csehellenes feliratokkal látták el. A házak falaira piros-fehér-zöld színeket festettek. Ezen és más hasonló cselekedetek másnapi letartóztatásokkal végződtek. A rendőrségen csaknem minden nap voltam, mert a letartóztatott ifjak kiszabadítása érdekében kellett eljárni.

Egy napon R. Vozáry képviselő neje magához kéretett, s közölte velem, hogy a tiszti étkezdéből kiszivárgott hírek szerint férjét a délután folyamán letartóztatják. Az erre vonatkozó parancsot Kárpátalja hadseregparancsnoka adta ki. Én azonnal elmentem Ungvárra, ahol Bródy miniszterelnök azonnal intézkedett, s búcsúzáskor kijelentette: „Amíg én a miniszterelnöki székben ülök, ne féljetek, senkinek nem lesz bántódása!”

Csakhogy Bródy csak két hétig ült a miniszterelnöki székben, mert abba beleült a szerepelni vágyó Volosin. Első ténykedése volt az összes politikai pártot beszüntetni, a pártirodákban házkutatást elrendelni és R. Vozáry képviselőt letartóztatni.

Október 26. reggelén értesítettek, hogy éjjel letartóztatták az öreg Korláth fornosi református lelkészt. Azzal vádolták, hogy összeköttetést tartott fenn a dercenvidéki szabadcsapatokkal. Azonnal keresésére indultam, s a járásbíróság fogdájában megtaláltam. Arra hivatkoztam, hogy nincs értelme az öregembert fogva tartani, amikor már mindenki érzi, hogy néhány napon belül amúgy is megváltozik minden. Tíz percen belül a sógornőjéhez kísértem. Október 28-án felkeresett gróf Eszterházy János és Hokky Károly és a lakásomon tárgyaltunk Munkács jövőjéről.

Október 30-án az Ukrán Nemzeti Tanács gyűlést és felvonulást tartott. Révay miniszter kijelentette, hogy ők a csehek, szlovákok és kárpátaljai ukránok közös államát akarják. Fencik miniszter pedig azt hangoztatta, hogy ez a föld Poprádtól Kamcsatkáig orosz föld.

Amikor elterjedt a hír, hogy német-olasz döntőbíróság fogja a magyar-csehszlovák kérdést elintézni, a csehek annyira felbőszültek, hogy egymást érték a házkutatások, letartóztatások. Sok közéleti személyiség elhagyta városunkat és a szőlők borházaiban, pincéiben bujdostak. Megfélemlítésünkre utcáinkon ágyuk és tankok robogtak végig és sűrű rajokban repülőgépek keringtek fölöttünk. A katonai őrszemek és rendőrök féltükben átlövöldözték az egész éjszakát. Én, családomat féltve, jónak láttam bedeszkázni hálószobánk ablakait.

Mi saját szemeinkkel láttuk a cseh hadsereg bomlását, a hírhedt cseh adóprés megállását, a szőrszálhasogató hivatalok nemtörődömségét és megszűnését, az egyre lázasabb csomagolást és szállítást. Ezen jelenségek mind arra vallottak, hogy már a csehek is tudatában vannak a reájuk váró sorsnak.

Mindezek láttán belőlünk is kitört a nemzeti érzés, a hazafias elkeseredés húsz éven keresztül féken tartott lángja. Hol itt, hol ott hangzott fel a halálos bűnnek számító Himnusz. Éjjelenként készítettük a piros-fehér-zöld zászlót. Magyar ifjaink e földindulásos, égszakadásos napokban, nem riadva vissza ütlegelésektől, börtöntől, golyótól, ott voltak minden csehellenes tüntetésen.

Idegeink már szétpattanóban voltak, amikor 1938. november 2-án végre megjött a bécsi döntés napja és Imrédy miniszterelnök a könnyes megindultságtól el-elcsukló hangon este pont 9 órakor bejelentette, hogy Munkács is visszatér. Ez az este minden percével és minden érzésével mint életünk legnagyobb élménye sírig fog lobogni lelkünkben. Az örömtől kiugrani készülő szívünkkel nem igen mehettünk az utcára, ahol még cseh rendőrök cirkáltak és mégis találtattak, akik vállalták a kockázatot, mert késő este énekszóval felzörgettek otthonomban.

Másnap reggel elmentem a rendőrségre. Ölelő karok és örömsugallta csókok kísérték utamat.  A katolikus templom és a városháza közötti útvonalon magyarok ezrei tolongtak. A rendőrök és a csendőrök lépten-nyomon elkobozták a piros-fehér-zöld kokárdákat.

Fotó: Az 1937-es munkácsi katolikus karácsonyi ünnepség szervezői és szereplői. Az első sorban középen nagyapám.

Forrás: Magánarchívum.

 

 

Hogyan veszekedjünk kevesebbet?

 

Csehek embertelen vérengzése Ungvárt

  (Megjelent: Friss Újság, 1919. 04.09.) 

Az olaszok felháborodásukban eltávoztak

Ungvári sajtóelőadónk jelenti Csapról, ahol ez idő szerint tartózkodik: A csehek afölötti bosszújukban, hogy Smuts tábornok a szovjet Magyarországgal állandó tárgyalást folytat, dühükben Ungvár városa ellen a leggyalázatosabb támadást intézték. A vörös katonák és csehek között véres harc keletkezett.

 A vöröskatonák részéről 90 halott, a csehek restéről pedig 180 halott a veszteség. A csehek szombati támadása óta rettegésben él Ungvár lakossága. Még ma délelőtt is behallatszott a városba az ágyúdörgés és a gépfegyverkattogás. A szombati kudarc miatt a csehek a város lakosságán töltik ki bosszújukat. Ártatlan gyermekeket és asszonyokat is legyilkoltak, belőttek a házak ablakain és az utcán járókelőket sem kímélték. Az áldozatok számát eddig pontosan nem lehetett megállapítani. A lakosság elkeseredésének következménye, hogy Mihalko zsupáni titkárt egy polgárember az utcán lelőtte. Nyomban meghalt. Revolverlövéssel súlyosan megsebesítették Báleso rendőrkapitányt is. A csehek erre még bőszültebben támadták a lakosságra.

A véres események láttára Cinci olasz ezredes és tisztikara megbotránkozásának adott kifejezést és részvétét fejezte ki Ungvár városának. Az ezredes felháborodva jelentette ki, hogy tisztjeivel együtt elhagyja a várost, mert a történtek után nem akar többé Ungváron maradni. Ma reggel el is utazták Ungvárról. A cseh katonák újabb harmincnégy emberi fogtak el, akiket túszokul visznek magukkal. Letartóztatták a katolikus plébánost és a harangozót is. Semleges zóna megállapítására parlamenter jött tárgyalni, azonban a vérengzés után alig lehet a magyar csapatok támadó kedvét lecsillapítani. A szombati támadásnál kétszáznál több cseh esett el és több százan megsebesültek. A város lakói közül eddig hat áldozatot találták és ötvennél több súlyosan sebesültet.

Fotó: ungvári képeslap (1915)

Forrás: Hungaricana

 

A székely gazda

                                                                                                                       

A székely bácsi kiváló gazda: 3 méteres a kukoricája, banán, narancs, minden megterem a kertjében. Az elvtársak igen figyelgetik, hogy ni, az öreg mi mindenre képes a zord időjárás mellett ezen a sziklás talajon. Jelentik is azonnal Moszkvába, hogy né, van egy ilyen ügyes gazda, nem-e kell az oda a tundrára, hogy ott is termővé tegye a talajt. El is viszik az öreget Moszkvába, ahol elmagyarázzák neki, repülővel közelítik majd meg a helyszínt, majd ott ahol már van út, ledobják ejtőernyővel. A gépen elmondják, hogy meg kell húzni a piros zsinórt, s akkor nyílik az ejtőernyő, ha mégsem, akkor a fehéret kell meghúzni, aztán odalent majd várni fogja egy mikrobusz. Száll az öreg lefelé, ráncigálja a piros zsinórt, leszakad. Megrántja a fehéret, leszakad.

- No - monda az öreg, – ezek után már csak a' b…k bé, ha a mikrobusz se fog várni.

Mélyebb értelmű mondatok

                                                                                                      

Talán nem mondok vele újat, esetleg csak a nagyon fiataloknak, hogy a 60-as, 70-es években az egykori szocialista országokban nem lehetett büntetlenül szidni a rendszert. Különösen így volt ez a nagy Szovjetunióban, hiszen a politikai munkatáborokat csak 1960-ban számolták fel, de a fenyegetés a KGB jelenlétében tovább élt.

Egy idő után azonban az emberek többsége, ha lázadni nem is mert, rafináltan, szépen becsomagolva mégis kimondta a véleményét. Persze, úgy, hogy még véletlenül se ejtsen ki a száján negatív összefüggésben olyan szavakat, mint például a „párt”, a „szovjet” és a „rendszer”. Úgy tűnhetett, hogy a rendszerrel teljes egészében elégedettek, csak bizonyos visszás jelenségeket tesznek szóvá, melyeket az elvtársak nyilván ki fognak javítani.

A megfogalmazás annyira burkolt volt, hogy még azok sem érezték benne a politikát, akik hallották, csak utólag belegondolva derült ki, hogy miről van szó. Egyik legendás ungvári egyetemi tanárunk, Zékány Imre bácsi, aki falusi gyerek volt és meglehetősen nehezen viselte a belvárosi létet, egyszer ezzel állított be az egyetemre:

-- Emberek, tudják mi történt? Földbirtokos lettem!

Majd, miután látta, hogy egy szót sem értünk az egészből, így folytatta:

-- És tudják, mennyi földem van? Egy egész virágcseréppel!

Aki nem figyelte a hanghordozását, szentül hihette, most nem panaszkodik, hanem dicsekszik.

Szintén hozzá fűződik egy másik hasonló eset. A hetvenes évek közepén nagyon feszültté vált a szovjet-kínai viszony, több összecsapás is történt a határ mentén. Egy napon találkoztunk Imre bácsival a városban, hóna alatt hatalmas könyvet cipelt. Kérdeztük tőle, hogy mi az.

-- Ez egy kínai szótár, fiúkák. Már tanulok kínaiul. Ajánlom maguknak is, holnapra itt lesznek – szólt nevetve. És csak később esett le, hogy most tulajdonképpen gyengének nevezte a Szovjetuniót.

Felnőtt fejjel aztán az ember rádöbbent, hogy már jóval korábban, az általános iskolában is halott a nagyoktól, főleg a tanáraitól ilyen szépen becsomagolt, mélyebb értelmű mondatokat. Esetleg többször is. Demjén Jóska bácsi, az általános iskolai igazgatóm például ezt mondogatta:

-- A szovjet pedagógus élete három szakaszból áll: húsz évig tanul, húsz évig építkezik, húsz évig betegeskedik, aztán meghal.

Mi ez, ha nem a rendszer kritikája?

De mondott ő ennél merészebbet is. Egyszer állítólag a pártgyűlésen a városból jött fejtágító ember arról beszélt, hogy vannak még problémák, de most már minden jó lesz, a következő ötéves tervben a szovjet emberek úgy fognak élni, mint régen az urak. Mire Jóska bácsi félhangosan megjegyezte:

-- Aki húszéves koráig nem okos, negyvenig nem egészséges és hatvanig nem gazdag, az már sosem lesz az.

Az előadó meg nem értette, hogy miről beszél. Vagy csak nem akarta érteni.

Szóval a szeg mindig kibújt a zsákból, az emberek még azokban az időkben is kimondták a véleményüket, még ha becsomagolva is. Csak figyelni kellett a mélyebb értelmű mondatokra.