Mi mennyi?

  Az őrmester kiáll az újoncok elé:               

- Na, ide figyeljenek! Van maguk között érettségizett?

- Jelen, őrmester elvtárs! - szól valaki.
- Na, ha maga olyan okos, akkor mondja meg, hogy hány fokon forr a víz!
- Jelentem, száz fokon!
- Maga marha! Kilencven!
- De jelentem őrmester elvtárs, hogy száz fokon!
- Ne pofázzon! Azt mondtam, hogy kilencven!
- Értettem, őrmester elvtárs!
Másnap ismét eligazítás folyik. Az őrmester így szól:
- Na, hol van az az érettségizett?
- Jelen, őrmester elvtárs!
- Na, ide figyeljen, magának volt igaza. A kilencven fok az a derékszög.

A főnök nem maradt magára

                                                                                                         

A 80-as évek vége felé, az úgynevezett gorbacsovi enyhülés időszakában a nagy Szovjetunióban már sokkal bátrabban mertek beszélni az emberek, írni az újságírók. Persze, a rendszert szidni, a párt mindenhatóságát kétségbe vonni még akkor sem lehetett, de kétségtelen, hogy sokkal szabadabbá vált a légkör.

Én akkoriban Ungváron a megyei lap gazdaságpolitikai rovatát vezettem. Egy napon bejött hozzám egy, szalonképesnek semmi szín alatt nem nevezhető, delegáció. Öten-hatan lehettek, mocskos munkásruhában, borvirágos orral, némelyik szemmel láthatóan már aznap is bevett egy kis bátorítót. Mint később kiderült, egyikük-másikuk a börtönt is megjárta.

Elmondták, hogy a helyi temetkezési vállalatnál dolgoznak és már nem bírják tovább az igazgató önkényét, sőt a helyettese sem bírja, csak az nem mert eljönni. Mint kiderült, az igazgató a saját házát is velük építtette fel, a kertjét velük művelteti, hol munkaidőben, hol meg azon kívül, persze, teljesen ingyen kell dolgozniuk. Emellett az anyagok nagy részét is a vállalattól lopja el és mindezt nyugodtan teheti, mert a vezető beosztásokba a saját családtagjait helyezi el.

Állításaik igazolására több dokumentumot is hoztak, és amikor kimentünk szétnézni, a házának az udvarán akkor is ott állt a cég egyik gépe. Ennek ellenére, amikor felkerestem az igazgatót, mindent tagadott, sőt fenyegetőzni kezdett, mint később kiderült, nem alaptalanul bízott a védelmezőiben.

Főszerkesztőmmel, a néhai Behun Jánossal egyeztetve, „ A főnök magára maradt” címmel, megírtam a cikket. A cikk leadása előtti napon a lépcsőházban megállított az orosz lap egyik munkatársa, akivel én életemben nem beszéltem, sőt a nevét sem tudtam, aztán „barátilag” azt javasolta, hogy ne írjak az ügyről semmit, mert még megüthetem a bokámat. Mire azt mondtam neki, roppant jólesik, hogy ennyire aggódik értem, de teszem a dolgomat. Amikor felértem az emeletre, megtudtam, hogy már a főszerkesztőnk is kapott „aggódó” telefonokat. Az is kiderült, hogy az illető igazgató a megyei tanács egyik vezetőjének az unokaöccse.

Ennek ellenére a cikk megjelent és elég nagy port vert fel, már csak a szokatlan hangvétele miatt is. Vártuk, hogy lesz-e valamilyen következménye. Néhány nap múlva kaptunk egy semmitmondó levelet, olyanok voltak benne, hogy „vizsgálatot indítottunk”, „megtesszük a szükséges lépéseket”, stb.

Nem hagytuk annyiban a dolgot, de ezt odafönn is megsejtették. Nekem a fent említett orosz újságíróval üzengettek, most már keményebben. Egy reggel aztán behivatott a főnököm, nagyon feldúlt volt, szinte forrt benne az indulat.

-- A folytatást ketten írjuk meg – mondta ellentmondást nem tűrően. – Ha harc, legyen harc! Egyedül neked ez már túl veszélyes lenne!

Mint megtudtam, előző nap többször is felhívták, a családját fenyegették, megkérdezték, szeretné-e még látni a gyerekeit.

Ennek ellenére a második részt is megírtuk „ A főnök mégsem maradt magára” címmel. Leírtuk benne, hogy az illetőnek a haja szála sem görbült, hogy valakik védelmezik és említést tettünk a fenyegetésekről is. Aztán vártuk a következményeket.

A fenyegetések megszűntek, az igazgatót leváltották. Legalábbis úgy tűnt. Később derült ki, hogy csak áthelyezték, máshol ültették vezetői székbe. De hát így működött ez akkoriban. A főnök nem maradt magára.

 

 

 

 

Kun Béla szobalányának szenzációs vallomása

  (Megjelent: Egyetértés, 1919.október 1.)

Titokzatos láda tele pénzzel. — A nagy „pakkolás“ napja.

Budapestről jelentik: Az elmúlt napokban letartóztatta a budapesti rendőrség Kun Béla szobalányát, aki nagy mennyiségű értéktárgyakat, melyet Kun Béla menekülése előtt rábízott, elrejtett. A nyomozás folyama alatt megállapította a rendőrség, hogy az eldugott értéktárgyaknak egy része Péterffy Istvánnál, az Eötvös- utca 7. sz. ház házgondnokánál vannak elrejtve. Péterffyék még Kolozsvárról ismeretségben voltak Kun Bélával. Péterffyné a rendőrség előtt elmondotta, hogy július 31-én Kun Béla megjelent nála a feleségével és megkérte, hogy nála elrejthessenek néhány koffert.
Kun Béla elutazása után megjelent Péterffyéknél Kun Béla szobalánya és magával hozott három hatalmas csomagot, melyet ott is hagyott. A fővárosi rendőrség megvizsgálta a csomagokat és azokban Kun Béláék fehérneműit találta. De
számtalan fehérnemű volt a csomagban idegen monogrammal ellátva.
Természetesen kihallgatta a rendőrség a szobaleányt is. Szeles Mariskának hívják. Hajdú megyéből való leány. Elmondotta, hogy két hónapig állott Kun Béla szolgálatában. Úgy adta elő a dolgot, hogy még július 31-én meghagyta neki Kun Béla, hogy a szovjetházból az ott elkészített három csomagot vigye Péterffyék lakására. Ő, hogy a csomagokat elszállíthassa, a vörös őrség parancsnokától, Siedler Ernőtől kért embereket.
Szeles Mariska, a szobaleány elmondotta még, hogy július 31-én délután ő együtt volt Kun Bélával Péterffyéknél. Odajött később egy Pór nevű kommunista vezető. Ennek megparancsolta Kun Béla, hogy azoknak a terroristáknak, kik az ő személyes védelmére szolgáltak, osszon ki fejenként néhány ezer korona kékpénzt.
A terroristák megkapták a pénzt. Ezután elhatározták, hogy négy terrorista fogja elkísérni Kun Bélát Királyhidáig. Kun Béla aztán meghagyta Pórnak, hogy számára is hozzon nagyobb összeget.
Elmondotta még a leány, hogy mikor Kun Béla pakkjaiért a szovjetházba ment, véletlenül benyitott egy szobába, hol a szovjetház kommandánsát, egy Sörös nevű embert és Kun Béla titkárnőjét, Tímár Szerénát találta. Ezek egy nagy láda körül foglalatoskodtak, mely tele volt fehér és kékpénzzel.
Sörös, mikor megpillantotta a szobalányt, zavarba jött, de aztán felkapott egy csomag fehérpénzt és e szavakkal adta át neki:
--  Hallgasson! Ez a magáé. Később megkérdezte, hogy miért jött. A leány azt válaszolta : „Kun Béla csomagjait akarom elvitetni.”
— Rögtön kap kocsit! -- mondta Sörös.
A leány később megszámolta a csomag fehérpénzt, 20,000 korona volt, 1-es szériájú, 200 és 25 koronás bankjegyekben.
A szobalány úgy tudja, hogy a pénzesládába még egy csomó arany- és ezüstneműt pakkoltak és Szamuely parancsára elszállították a szovjetházból, de hogy hova, azt nem tudja. Bevallotta, hogy augusztus elsején ő maga is vitt Kun Béla feleségének a nővéréhez, Gál Margithoz, ki a Ritzben lakott, egy nehéz koffert, mely telve volt arany- és ezüst- neművel. A hotelszobában ott voltak Kun Béláné testvére, Gál Arthur, ennek nővére és egy Soma nevű ember. Ezeknek adta át a koffert. A szobalány elmondotta még, hogy hónapokkal ezelőtt el akarta hagyni helyét, de Kun Béla halállal fenyegette. Nyilván azért nem akarta elereszteni, nehogy a szovjetház titkait elbeszélje.

Fotó: Csoportkép a Tanácsköztársaság katonáiról.

Forrás: Fortepan

A jelen pillanatról

                                                                                                            

"A múlt már megtörtént, a jövő átláthatatlan, tehát tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy csak a jelen pillanat létezik. Amikor végighallgatunk egy szimfóniát, a figyelmünk éppen ott van, ahol a tű fut a lemezen. A tű nem emlékszik, mi volt, és nem érdekli, mi lesz. Miért olyan nehéz ilyenné válnunk? Az egzisztenciánk olyan, mint egy csónak, ami mindig a jövő felé halad. Ha hátranézek, minden távolodik, eltűnik; ez a melankólia, és sírhatnékom van. Ha előrenézek, megijedek, mert nem látom, mi jön, és nem tudom, hogy tudok-e arra menni, amerre nekem kell, és elkerülni azt, ami nem kell. Se hátranézni, se előrenézni, csak ülni a csónakban, nem nézni semerre, a kezet a vízbe lógatva – talán unalmasnak tűnhet, pedig ez az itt és most. A múltat siratni és a jövőtől félni csak arra jó, hogy ne unatkozzunk." (Feldmár András)

Hogy menekült meg Nyírbátor a vörösöktől?

 (Megjelent: Egyetértés, 1919.május 6.)

A község vezetősége feketelistán 

 
Saját tudósítónktól:
Tóth János református lelkész Nyírbátorból tegnap Debreczenbe érkezett, látogatást tett az Egyetértés szerkesztőségében, hogy elmondja Nyírbátor szerencsés megmenekülésének történetét a vörösektől.
A bolseviki-vezetőség húsvét első napján már a legnagyobb terrorral akart föllépni. A község tizenhét tekintélyes emberét — köztük nyolc módos gazdát — feketelistára vették s le akarták tartóztatni. Úgy volt, hogy másnap már ki is végezik őket — csak a hóhérra vártak, — vagy a legjobb esetben elhurcolják, amikor váratlanul megjelentek Nyírbátorban a székely katonák. A székelyek aztán megtisztították Nyírbátort a bolsevikiektől és vörösgárdistáktól.
Így a román csapatok április 24-én, déli fél 12 órakor akadálytalanul bevonultak Nyírbátorba. A községet francia nyelvű beszédben Kiss Jácint minorita-rendi tanár adta át küldöttség élén. A román csapatok parancsnoka, egy lovassági tábornok, hangsúlyozta, hogy a románok csak a bolsevisták ellen küzdenek és nem a magyarok ellen és a közbiztonsági állapotokat akarják helyreállítani. Nyírbátor így mindenféle pusztítástól megszabadult, a községben teljes a rend és a nyugalom.
Nyírbátorból a román csapatok Nagykálló felé indultak. Itt a vörösök felvették velük a harcot. A tüzérségi párbaj estétől reggelig tartott Nagykálló felett. Itt több házban kárt tettek a lecsapódó lövedékek. A többek között a nagykállói tébolyda tetejét is levitte egy gránát és a falát megrongálta.
A vörösök természetesen itt sem tudták magukat sokáig tartani és visszavonultak.

Fotó: Az egykori minorita templom Nyírbátorban. 

Forrás: Wikipédia

Az erdélyi magyar arisztokrácia pokoljárása

 

Valahol Szibériában

                                                                        

Valahol a messzi Szibériában várandós a tanácselnök felesége. Egyre gyakoribbak a fájások, ezért a legközelebbi faluból elhozzák szánkón a körzeti bábaasszonyt. Mikor megérkezik, megmossa a kezét, és orvosi táskáját hóna alá csapva bemegy az asszonyhoz, becsukja az ajtót. Az izgatott férj idegesen járkál odakinn. Egyszerre nyílik az ajtó, és a bába kiszól:

- Adjon egy csavarhúzót!

A férj rémülten átadja a szerszámot. Öt perc múlva újabb kérés jön:

- Csípőfogót!

Szegény férfinek égnek áll a haja, de előkotorja. Pár perc múlva ismét kiszól a bába:

- Kalapácsot!!!

A tanácselnök már majdnem elájul, keresés közben reszkető hangon megkérdi:

- Mondja, elvtársnő, valami komplikáció lépett fel?

- A fenét, csak nem bírom kinyitni a táskát!...