Egy falu és az urai

 (Megjelent: Népszava,1915.04.07.)  

Nyíregyházai tudósítónk írja: A szabolcsmegyei Nyírbátor nagyközségben néhány hónappal ezelőtt képviselőtestületi tagválasztás volt. Ez a választás is természetesen úgy történt, hogy a képviselőtestületbe olyanokat választottak be, akik a falu urainak tetszettek és nem azokat, akik a község vezetéséhez értenek is valamit. Így történt meg azután az a lehetetlennek látszó dolog, hogy pár hónap után — a hivatalos akták szerint — a még nemrégen jómódú község anyagi romlásba került, sőt már a csőd is fenyegette.

A képviselőtestület többsége bérlője volt a községnek és Nyírbátor földjeit kiadván saját maguknak, holdanként 1—2, nagyritkán 3 koronát fizettek érte. Olyan csinos határozatokat hozott ez a derék képviselőtestület, hogy az ingatlanai 1%-ot jövedelmeztek és a község adósságai ma meghaladják az 1,600.000 koronát. Szabolcs vármegye törvényhatósági bizottsága sorra megsemmisítette a község sok, ehhez hasonló határozatát, a képviselőtestület azonban ragaszkodott elhatározásaihoz, kimondva, hogy nem hajlandó sem a törvényhatósági bizottság, sem Mikecz Dezső alispán határozatait respektálni. Újfalussy Dezső főispán ekkor a községi erdők felügyeletét szakértőkre bízta, akik a képviselőtestületnek útmutatást nyújtottak a hasznosításra, de a falu urai a szakemberek fölvilágosításai ellenére is ragaszkodtak az erdők, tanyák ügyében hozott határozataikhoz és nem voltak hajlandók semmiféle változtatásra.

Szabolcs vármegye törvényhatósági bizottsága legutóbbi ülésén kimondotta, hogy tekintettel ezekre az állapotokra és arra, hogy Nyírbátor község nem hajlandó respektálni a megyegyűlés határozatait, az alispán útján fölterjesztést intéz a belügyminiszterhez, kérve a község autonómiájának fölfüggesztését. Most érkezett le a belügyminiszter határozata, amely Nyírbátor község autonómiáját fölfüggesztette és a képviselőtestületet föloszlatta. A föloszlató határozat indokolásában a többek között kijelenti a miniszter, hogy „a község vezetői maguk sem akarják a dolgok rendezését, de főképpen lehetetlen ott a normális ügykezelés, ahol a képviselőtestület túlnyomó többsége bérlője a községnek". Nyírbátor község ügye különben Szabolcs vármegye legközelebbi ülésén is szóba fog kerülni.

A képen: Nyírbátori képeslap a múlt század elejéről.

Forrás: MaNDA.

Csak intelligencia kérdése

                                                                                                           

„Minden embernek, így a magyarnak is szíve joga, hogy az anyanyelvét szeresse a legjobban, sőt természetes is, hogy így tesz, hiszen az az egyetlen nyelv, amelyet igazán ismer. Azon a nyelven keresztül ismerte meg a világot és önmagát, és azt a tényt, hogy ő magyar, annak révén élte át nemzete történetét és irodalmát. Ehhez már csak arra a józan belátásra kell eljutnia a magyar embernek, hogy minden más ember is pontosan így van a maga anyanyelvével. (...) Csak intelligencia kérdése, hogy ezt az egyszerű tényt belássuk és elfogadjuk. Hogy ne sóvárogjunk folyton mások elismerésére a mi nyelvünk nagyszerűsége tárgyában, ne verjük a mellünket, ne szóljuk le mások nyelvét. A magunkét pedig ne hivalkodással becsüljük meg, hanem azzal, hogy igyekszünk minél alaposabban megismerni, és minél többet olvasni nyelvünk klasszikus és élő íróit.” (Tótfalusi István)

Kovács Aladár Úz-völgyi veterán

 

Látták az aranyszemű és aranyhajú leányt a beregszászi szőlőkben

(Megjelent: Az Est, 1939.07.04.)             

Beregszász július 3. (Az Est tudósítójától) Az elmúlt hajnalon az egyik hegyipásztor boldogan közölte a szőlőkbe érkezőkkel, hogy jó lesz az idén a termés, mert látta az aranyhajú, aranyszemű lányt, aki miatt a muzsalyi bíró fiát halálra ítélték. Márpedig a gyönyörűséges lány megjelenése azt jelenti, hogy ára is lesz a bornak.
S bizony sokan kimaradtak a következő éjszakára „megvigyázni” az aranyhajú, aranyszemű lányt. Többen közülük leteszik a legszentebb esküt, hogy látták keresztülrepülni о szőlőhegyen. Aranyszeme úgy fénylett messziről, mintha csillag volna.
A beregszászi bor árát „biztosító” legenda az 1842-ik esztendő október 5-ének éjszakáján keletkezett, amikor is megelőzően vásár volt Beregszászon. Erre a vásárra hajtott be három ökröt a muzsalyi bíró fia, Varga Mihály. A jószágokat jó áron el is adta és az áldomás után ottfelejtkezett a „grófi” (Schönborn) kocsmában. A beregi hegyek fölé boruló égbolt már kicsillagosodott, amikor Varga Mihály bizonytalan léptekkel hazafelé indult.

A tűz körül egy nőszemély ült
Hogy útját megrövidítse, a Nagyhegyen vágott át Muzsalynak. A szőlők friss levegője kissé kitisztította a fiatalember kapatos fejét. Megtömte pipáját és rá akart gyújtani. Igen ám, de a taplója a kocsmában maradt...
...A Vargа Mihály által elkövetett gyilkosság tárgyalásának jegyzőkönyvéből ilyesmi silabizálható ki:
„A bíró fia ezek után vágy harminc rőfnyire meglátá, hogy tűz lobog egyik tisztáson, odamenvén látta, hogy a tűz körül egy nőszemély ül és egy könyvbe mélyed. Varga Mihály elcsodálkozván látá, hogy a leányzónak színaranyból vala a haja és színaranyból vala a szeme is és mintha nem lélegzene, Megszólítá, hogy
-- Húgom, ad egy kis tüzet?
A nőszemély azonban nem válaszola.
Varga Mihály -- a jegyzőkönyv adatai szerint -- erre a tűzhöz lépett és egy darab parazsat a pipájába tett. A pipa vígan füstölt és most már megjött a bírófiú bátorsága is. Erősebben vette szemügyre az aranyhajú, aranyszemű lányt, aki azonban rá sem hederített. Arra sem érdemesítette, hogy a könyvből feltekintsen.
-- Húgom, ha nem beszélsz, elviszlek ám! — szólalt meg végül Varga Mihály és a lányt máris ölbekapta.
„ Az ölbe emelt lánynak annyi súlya sem volt, mint egy pehelynek, amire annyira megrémüle, hogy a gyönyörűséges leányzót leejté és futásnak erede.
A jegyzőkönyv elmondja, hogy a lány eltűnése után Varga Mihály észrevette, hogy a pipájába tett parázs arannyá változott. Megrémült és igyekezett mihamarabb hazakerülni. Ezután játszódott le az akaratlanul elkövetett gyilkosság.

A gyilkosság
Varga Mihály keresztül-kasul rohant a szőlőkben. Az egyik pásztor, azt hívén, hogy szőlőtolvajjal van dolga, üldözőbe vette. Vad hajsza kezdődött. A megrémült embert a szőlőpásztor gyorsan utolérte és a muzsalyi bíró fia, aki ijedtében csak egy sötét alakot látott maga előtt, védekezett, ahogy tudott. Az egyik szőlőkarót kihúzta és a
szerencsétlen pásztort úgy fejbe vágta, hogy nyomban meghalt.
A muzsalyi bíró fiát az enyhítő körülmények ellenére is halálra ítélték. Ezt az ítéletet azonban életfogytiglani elzárásra változtatták, mert a legfelsőbb helyen hitelt adtak annak a bizonyítéknak, hogy a Varga Mihály pipájába tett parázs „tiszta óarannyá változván, a kincstárnak beszolgáltatott.”

 
Az apa megmenti fiát
A legenda szerint a beregszászi szőlőhegyekben rengeteg kincs van elrejtve és azokat szellemek őrzik. A jó szellemek a kincsekből néha egy kevéssel megajándékozzák az érdemeseket. Így ajándékozta meg az aranyhajú, aranyszemű lány Varga Mihályt is, aki azonban nem értette meg, hogy milyen szerencse érte.
A krónika szerint a kivégzéstől nehezen megszabadult legény apja, Varga István muzsalyi bíró, nem hagyta annyiban fia dolgát Elhatározta, hogy az aranyhajú, aranyszemű lányt mindenáron megtalálja. A kincsét elveszi és ezzel gyermekét megmenti.
Éjszakánként állandóan a szőlőket járta és a tél beállt mán, az egyik éjjel felfedezte a lányt. Ugyanúgy ült a tűz mellett, amint a fia látta. Varga István azonban nyugodtan maradt. Megvárta, amíg a „gyönyörűséges leányzó” rátekint, egy kissé beleszédült ebbe a pillantásba, de türelmes volt, amíg a látvány eltűnik  és a tűz helyén megtalálta аz aranyakat.
A muzsalyi bíró annak bizonyságául, hogy fia igazat mondott, a kincs egy részéből alapítványt tett.
... így szól a krónika! Az igazság állítólag az, hogy az apa soha nem látta az aranyhajú, aranyszemű lányt, de hogy fiát kimentse börtönéből, játszotta a komédiát és vagyonának nagyobb részét rááldozta. Ezzel a logikus okoskodással szemben a szőlősgazdák és a pásztorok látták „megjelenni” az aranyszemű, aranyhajú lányt, amint átlebeg a beregi szőlőhegyeken és amikor erről beszéltek, mindig felment szüret idején a bor ára.
Lényegében mégis ez a fő...

 

A képen: Szüret Beregszászban (1940.)

Forrás: Fortepan.

 

Miért nincs Istennek semmilyen tudományos fokozata?

 1. Csak egy ismert műve van.                    

2. Az is héberül.
3. Nincs benne egyetlen utalás sem más forrásmunkákra.
4. Nem publikálták semmilyen ismert tudományos folyóiratban.
5. Sokan kételkednek benne, hogy személyesen írta.
6. Igaz, hogy ismert az egész világon, de mit csinált utána. Na meg előtte?
7. A csoportmunka idegen számára.
8. Más tudósoknak nem sikerült megismételni a kísérleteit.
9. Nem kért engedélyt az etikai bizottságtól, hogy embereken kísérletezzen.
10. Mikor egy kísérlete nem sikerült, megpróbálta özönvízzel eltüntetni a nyomokat.
11. Nem járt előadásokra - csak kihirdette a tanulóknak, hogy mit tanulmányozzanak.
12. A fiát küldte tanítani maga helyett.
13. Az első két diákot kidobta, mert valamit megtanultak az általa előírt anyagon felül.
14. Habár csak tíz feltétele van, a diákjai többsége a gyakorlati teszten elbukik.
15. Nagyon ritkán tart konzultációt, azt is a hegy csúcsán.

Nem pozitív önértékelésre van szükség, hanem reálisra

 

Milyen kenyeret eszel?

   

A 80-as években még messze nem volt ennyi személyautó, mint napjainkban, a szocialista táborban pedig még akkor is hosszú évekig kellett várni egy Ladára vagy Trabantra, ha éppen megvolt rá a pénzed. Ungváron a megyei lapnál a munkatársak többségének nem volt autója, az egyetlen szolgálati Volgát lehetett megigényelni, amihez általában igazodni kellett a kollégákhoz, az egyik mondjuk Munkácson szállt ki, a másik Beregszászban, a harmadik Nagyszőlősön, aztán visszafelé fordított sorrendben vették fel őket.

A szerkesztőségnek két sofőrje volt, Béla és Miska bácsi. Béla magyar volt, törte az oroszt, Miska bácsi ruszin, akcentussal beszélte a magyart. Utóbbi, mindenkivel jóban volt ugyan, de távolságot tartott, nem engedett közel magához senkit. Évekig jártuk vele a megyét, de nem tudtunk róla szinte semmit.

Egyszer aztán, már a gorbacsovi enyhülés időszakában, valamilyen több napos kiküldetésbe kellett mennünk. Este összegyűltünk a szálláshelyen, kicsit iszogattunk és persze meginvitáltuk őt is. Eleinte szabódott egy kicsit, de aztán csak leült közénk. Két-három pohárka után pedig felengedett, sőt megnyílt.

-- Az az igazság, fiúk -- mondta --, hogy én évtizedekig utáltam a magyarokat.

Erre nagy csönd lett, nem szólt senki. Mert hát mit is lehetne erre mondani?

-- Amikor bejöttek a magyarok, még tizenéves voltam – folytatta. – El sem tudom mondani, mennyire vártuk őket, pedig csak pár szót tudtam magyarul, mert mifelénk csak ruszin meg cseh iskola volt. De mindenki azt mondta, milyen jó volt itt a magyarok alatt. Ahogy vonultak át a falun a katonák, a lányok virágot dobáltak nekik.

Kicsit elgondolkodott, mintha maga előtt látná azt a legénykét, meg azt a várakozást.

-- Később aztán kidobolták, hogy minden fiúnak be kell állni a leventék közzé – folytatta. -- Bementünk a városba, felsorakoztunk egy udvaron. Jött egy ember, aki már köszönni is csak ordítva tudott. Később megtudtam, Pestről küldték ide, hogy szervezze meg a leventét. Én voltam a legkisebb, ott álltam a sor szélén. Odajött hozzám.

Megint elhallgatott. Mintha könnyes lett volna a szeme. Mintha most is érezte volna, amit akkor.

-- Kérdezett valamit – folytatta. – Értettem, de nem állt rá a szám a magyar szóra. Meg féltem is. Ruszinul válaszoltam. Kaptam egy akkora pofont, hogy majd leesett a fejem. Aztán még egyet és még egyet, Közben azt kiabálta: „Milyen kenyeret eszel, az anyád istenit? Magyar kenyeret eszel!” De nem csak engem pofozott meg, mindenkit, aki nem tudott magyarul.

Csönd volt. Kortyolgattuk a borunkat. Mindenkire valami nagy súly nehezedett.

-- Az ilyen barmokat kellett volna agyonverni – mondta egy kollégám. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek az országnak!

-- Meg azokat, akik ideküldték őket – mondtam.

-- És most? Még mindig utál minket, Miska bácsi? – kérdezte tőle valaki.

-- Ugyan, dehogy – felelte. – Kicsit szégyellem is magam, hogy egy barom miatt így megszállt a gyűlölet.

Emlékirataiban nagyapám többször is említést tesz arról, hogy mennyi gond volt a visszacsatolás után az anyaországból Kárpátaljára helyezett káderekkel, akik miatt gyakran helybéli szakembereket bocsátottak el. Később olvastam, az ország vezetése úgy gondolta, hogy így megszabadulhat a munkanélküli, sokszor teljesen alkalmatlan káderektől. Úgy tűnik, a hosszútávon gondolkodás, egyáltalán, a gondolkodás, már akkor sem volt minden politikus sajátja.

A képen: Ungvári városkép 1940-ből. az Ung folyó túlpartján plosa Narodna (ekkor Horthy Miklós tér), balra a volt csendőrparancsnokság épülete (ma orvosi egyetem), szemben a Kormányzósági palota (volt parlament, ma a Kárpátaljai területi adminisztráció székháza), jobbra az egykori királyi törvényszék ügyészség és járásbíróság épülete.

Forrás: Fortepan.