Kis emberek utolsó mondásai:

 - Értek én az elektromossághoz !            

- Dobj ide még egy téglát !

- A biztonsági tényezőt 2.5-re vettem fel.
- Ebben a palackban levegőnek kell lennie...
- Ugorj utánam!
- Tedd már el azt a játékpisztolyt, úgysem ijedek meg!
- Ki jön velem úszni, kellemes a víz...
- Milyen gázszag van itt! És milyen sötét...
- Hölgyeim és uraim, önök most a békés Krakatau vulkánt látják...
- Miki, szerinted a bicajoddal le lehet menni ezen a lépcsőn?
- Nehézlovasságunk páncélzata ellenáll a mongolok nyilainak...
- Gyertek fiúk, itt még nincs mocsár!
- Szerinted is elbír engem ez az ág?
- Tetszik a barátnőd, haver!
- Gyertek nyugodtan, ezek a mieink!
- Milyen szelíd ez a kis tigris...
- Olyan lovat nem hordott a hátán a Föld, amelyik nem tört volna be alattam.
- Nem gondolod Szergej, hogy nem kellene ilyen mélyre menni a tengeralattjáróval?
- Szerinted be lehet venni ezt a kanyart 200-zal ?
- Ezt a zsinórt meg idekötöm...
- Szállj be te is! Múltkor is 24-en mentünk le ezzel a lifttel...
- Gyere apu, még csak villog a zöld !
- Taposs bele, látom, hogy nem jön vonat !
- Mondom, hogy könnyű hatástalanítani...
- Nézd má' Józsi ! Nem úgy néz ki ez a golyó, mint egy kézigránát ?
- Ugyan már, miért izgulnék ? Ez lesz a századik ugrásom...
- Elismerem, régi híd. De megbízható !
- Nyugi, szívecském, értek hozzá ! A zöld a fázis...
- Amint látjuk, a daru terhelése megfelelő...
- Ez a fal olyan stabil, hogy bele is rúghatok, nézze...
- Nézzék, milyen jól fékez ez az autó...
- Nem hiszem, hogy az a kábel áram alatt lenne...
- Jobbról jó ! Mehetsz...
- Nem kell félned, csak kapaszkodj erősen, amikor kanyarodunk a motorral.
- De hiszen itt nincs is erkéééé...
- Gyertek, ahányan vagytok, elbírok én veletek...
- Engedjék meg uraim, hogy elsőként én keljek át a frissen felavatott hídon
- Pedig valahová ide ástam azt a gödröt...
- Ugyan, hagyd a létrát ! Lemegyek én így is...
- Persze, hogy átvághatod a vezetéket !
- Úgysem mersz lőni, te gyáva!

A cseh kormány nem tudja, hogy Visk város saját államában van

(Megjelent: Magyarság, 1927.07.07.)  

 Kassai tudósítónk jelenti: 1921-ben, amikor Károly király hazaérkezése miatt Csehország sürgősen mozgósított, a cseh uralom alá vetett mármarosi Visk egykori koronavárosban a behívottak egy része nem tett eleget a bevonulási parancsnak, más részük a katonaság részére a fuvarokat is megtagadta. Amikor csendőrség szállt ki Viskre és erőszakoskodni kezdett, a viskiek elverték a cseh csendőröket. Erre a hatóságok lázadásnak minősítették az ellenállást és a Huszton állomásozó 45. gyalogezred parancsnoka katonai karhatalmat vezényelt, ki a lázadás leverésére. A katonaságnak ugyan már semmi dolga sem volt, mert a mozgósítást lefújták, de azért a karhatalom ottmaradt és parancsnoka Visk községre -- mint ellenséges területen levő helyre --, a hadijog alapján 96.000 korona sarcot vetett ki. Az elöljáróság csak úgy tudta ezt az óriási összeget kifizetni, hogy az árvák pénzét is mind odaadta a községi pénztárból, azonkívül magánosoktól szedett fel kölcsönöket. A község később kérvényt intézett a katonai parancsnoksághoz, majd 1923-ban a hadügyminiszterhez, kérve a jogtalanul beszedett hadisarc visszafizetését, minthogy Visk a cseh állam területén fekszik. Erre a kérvényre teljes négy esztendő múlva most érkezett meg a minisztérium válasza. Egyszerűen megtagadta a visszafizetést. Az árvák pénze miatt az elöljáróságot most többen beperelték, a község pedig kénytelen a katonai kincstár ellen is megindítani a pert, remélve, hogy a tárgyaláson be lehet bizonyítani Prágának, hogy Visket a trianoni bölcsek Csehországhoz csatolták, saját államában pedig a katonaság nem vethet ki hadijogon hadisarcot.

A képen: Visk főtere 1939-ben.

Forrás: Fortepan.

Túlélni a kamaszkort

 

Majdnem kész átverés

                                                                                                             

A 80-as években Ungváron dolgoztam a megyei lapnál és volt a szerkesztőségben néhány igazi egyéniség. Olyan emberek voltak ők, akiket lehetett szeretni vagy utálni, de nem lehet őket elfelejteni.

Az egyik legkülönösebb figura egy apró termetű, mindig választékosan öltöző bácsika volt, aki mindig úgy járt közöttünk, mintha minden tekintetben, de főleg szakmailag legalább egy fejjel emelkedne ki a környezetéből. És ennek hangot is adott, többször elmondta, milyen mostoha a sors, hogy neki, ezekkel a képességekkel egy megyei lapnál kell tengődnie, és mekkora igazságtalanság, hogy még nem invitálták meg valamelyik országos orgánumhoz.

Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon jól tudott kapcsolatokat építeni, mindenütt ismerték, mindent el tudott intézni, és mivel elsősorban sportújságíró volt, bár ritkán mozdult ki Ungvárról, több híres szovjet sportolóval, szövetségi kapitánnyal is tegeződött.

Egy idő után persze elég fárasztó volt ez a lekezelő stílus, elhatároztuk hát, hogy megtréfáljuk. Vagy, ahogy manapság mondják, megszívatjuk. Az egyik, ma már sajnos néhai, kollégánk jó viszonyban volt az orosz újság valamelyik munkatársával, őt vontuk be az átverésbe.

Abban az időben ketten-hárman ültünk egy szerkesztőségi irodában, de valamilyen ürüggyel úgy intéztem, hogy a megadott időben én is ott legyek. Csörgött a telefon, ott álltam az öreg mellett, amikor felvette és szinte haptákba vágta magát, amikor egy férfi a vonal másik végén úgy mutatkozott be, hogy ő az Izvesztyija ukrajnai irodájának vezetője Kijevből.

Aztán elmondta, hogy nagy szükségük lenne egy kárpátaljai tudósítóra, márpedig idős kollégám híre Kijevbe is eljutott, tisztában vannak szerteágazó kapcsolatrendszerével és szakmai kiválóságával, ezért rá gondoltak. Aztán mondott egy összeget, ami legalább háromszor akkora volt, mint a mi ungvári fizetésünk, és megkérdezte, hogy elfogadná-e.

-- Hát persze, már hogyne fogadnám el – hebegte a kagylóba az öreg, bár egy kicsit kapkodta a levegőt.

Aztán letette a telefont, kihúzta magát, mind a százhatvan centimétert és megvetően végignézett rajtunk.

-- Elmegyek, leszarom ezt az egészet! – viharzott ki az ajtón, de néhány perc múlva visszajött.

-- A fenébe! Nincs bent Balla! – mérgelődött. – De nem baj, felmondhatok holnap is, ezen az egy napon már semmi nem múlik.

Ekkor aztán nagyon megijedtünk. A fene gondolta, hogy az öreg ezt ennyire komolyan fogja venni. Még képes felmondani. Akkor meg mi lesz vele? A szomszédos irodában dugtuk össze a fejünket. Néhány perc múlva ment a küldönc az orosz újság szerkesztőségébe, gyorsan le kell állítani az egészet, míg nem történik valami végzetes lépés.

Az öreg épp a személyes holmiját rakosgatta egy dobozba, amikor újra csörgött a telefon. Mint később elmesélte, ugyanaz a férfi volt, aki az imént. Sűrűn elnézést kért, amiért mégsem tudják alkalmazni, de Moszkvából most telefonáltak, hogy egyelőre nem lehet betölteni az állást, mert nincs rá keret. De, természetesen, ha lehetőség nyílik rá, ő lesz az első, sőt, az egyetlen jelöltjük.

Napokig bele volt betegedve. Mint mondta, ő nem veszi be ezt a mesét, biztos abban, hogy valaki megfúrta. De egyszer még úgyis kinyomozza, hogy ki volt az.

Mi pedig megbántuk az egészet.