Cseh-magyar labdajáték egy munkásemberrel

 (Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1924.04.17.)

 

— Ismét egy, akinek sehol sincs illetősége —

Ungvár, ápr. 16.
Szegény, sorsüldözött képű munkásember állított be szerkesztőségünkbe.
— Kit keres, jó ember? — kérdezzük tőle.
— Tekintetes Szerkesztő úr, inkább úgy tessék kérdezni, hogy mit keresek. Mert én keresem az illetőségemet. Jegyzőkönyvet húzott ki a tárcájából, melyben rövid, hivatalos sorokban ott van a szegény munkásember egész élete tragédiája.
Szinte csodálatos, hogy a ruszinszkói hatóságoknak egyébbel sincs mit törődniök, mint éppen ennek a kivert eb módjára kóborló munkásnak az élete megkeserítésével.
Kóvály Gyula a neve és 1902-ben született Sátoraljaújhelyen. Akkor még nem tudták a hatóságok, hogy Munkács egyszer még Ruszinszkóban lesz, a pár napos csecsemőt tehát a munkácsi gyermekmenhelyen helyezték el.
Innen Tiszaújlakra került a fiú, ahol felnevelkedett, katonának ment, fogságban is volt, haza is került, egy kicsit vörös katona is volt (persze kényszerből), végre ismét csak hazakerült Tiszaújlakra.
Itt kezdődött meg véle az a mostanában szokásos passziózás, amit a cseh-magyar határon végeznek unalmukban a két állam hatóságai.
1923. április 27-én Kóvály Gyulát Sátoraljaújhelynél áttették a magyar oldalra. Ez reggel 7 órakor történt. Két óráig élvezte Kóvály a szabad magyar levegőt, mert 9 órakor már ismét a demokratikus köztársaság területére tették vissza, mondván:
— Sohasem lakott a mai Magyarország területén s így nem is lehet ottani illetőségű.
Ebbe a „gólba“ azonban a csehszlovák hatóságok sehogy sem akartak belenyugodni. Elővették hát ismét a szegény Kóvály Gyulát és 1924. január 29-én ismét átrúgták Sátoraljaújhelynél a határon.
Szegény Kóválynak, csak úgy kóválygott a feje ettől a repüléstől. De mindhiába! A magyarok is jól értik a labdajátékot és szépen visszalőtték Kóvályt a csehszlovák kapuba. Ekkor egy ruszinszkói szolgabíró azt a tanácsot adta a csendőröknek, hogy próbálják ezt a szegény közigazgatási futball-labdát Tiszabecsnél átcsempészni a határon.
Itt majdnem sikerült is. Kóvály Gyulát Mátészalkára, majd Debrecenbe vitték, ahol megtudván, hogy a sorsüldözöttel már egy éve labdáznak a csehszlovák és magyar hatóságok, továbbadták a labdát Romániába, hogy hátha végleg ott ragad.
Ott nagy megrökönyödéssel fogadták az idegen labdát és egy jól irányzott lövéssel belerúgták a királyházai csendőrség hasába.
Most a hatóságok azon törik a fejüket, hogy hova is lehetne ezt a szerencsétlen páriát rúgni, de úgy, hogy vissza ne pattanjon.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ennek a munkásnak az édes bátyja csehszlovák legionista volt és nemrégen temették el Munkácson nagy katonai parádéval, teljessé válik a futball labda tragikomédiája.
Ezeket adja elő a felmutatott jegyzőkönyv — a nálunk hirdetett demokrácia dicsőségére!

 

A képen: A munkácsi Latorca-part 1922-ben.

Forrás: Fortepan.

A legjobb bolhairtó

                                                                           

Két székely eldönti, felmegy Pestre tojást árulni. Minden jól indul, de a tojások útközben összetörtek. Eldöntik, ha már a nagy utat megtették pénz nélkül nem térnek haza, így hosszabb fontolgatás után úgy döntenek, hogy eladják bolhairtóként. Kiállnak a Lánchíd végéhez...
Akkoriban nagy bolhajárás lehetett Pesten, mert estére olyan sor kerekedett, hogy a végét sem lehetett látni.
Egyszer egy vásárló megszólítja őket:
- Bátyám már háromszor sorban álltam, vettem magamnak, a feleségemnek, anyósomnak, de mindig elfelejtettem megkérdezni, hogyan is kell azt használni.
- Az a legegyszerűbb, megfogod a bolhát, jól összeszorítod, akkor a szeme kiguvad, és hamar-hamar a szemébe csepegteted.
- De, ha már megfogtam nem könnyebb egyszerűen a körmöm közt megölni?
- No, látod fiam, még az a legbiztosabb...

                                                                    

A holt lelkek faluja

 Szülőfalum, a kárpátaljai Rát gazdáit az elmúlt száz év során kétszer semmizték ki. A második most van folyamatban. A háború után ebbe a színmagyar községbe is betört az erőszakos kolhozosítás, a gazdáktól elvettek mindent, földet, jószágot, vetőmagot, jövőt. Sokan belerokkantak.

A 60-as években aztán az akkori kolhozelnök gondolt egy nagyot, állami gazdaságot csinált a kolhozból. Azt mondják, a jó szándék vezette, hiszen így havonta kaptak fizetést a munkavállalók, nem csak évente egyszer-kétszer. Később aztán ezeket az állami földeket, néhány beregi gazdaság vagyonával együtt, egy mezőgazdasági kísérleti kutatóintézet birtokába adták. A döntés végzetesnek bizonyult, a Szovjetunió felbomlása után, amikor az egykori tulajdonosok visszakapták a területüket, a rátiak hoppon maradtak. A törvény ugyanis kizárta a szétosztásból a kutatóintézetek birtokában lévő földeket.

A rátiak, beregvidéki sorstársaikhoz hasonlóan, csaknem harminc éve harcolnak azért, hogy változtassák meg a törvényt és adják vissza a földjeiket. Mindhiába, pedig könyvtárnyi újságcikk született már ebben a témában. Az idő pedig nem nekik dolgozik. Nemcsak az egykori tulajdonosok hunytak el azóta, hanem közvetlen leszármazottaik többsége is, vagy ha még élnek, nagy részük elköltözött a faluból, sőt még az országból is.

Ráton ugyanis folyamatosan fogy a lakosság, főleg a magyarok. Az hatvanas években még színmagyar községnek már talán a fele sem magyar. Én még emlékszem az első beköltöző ruszin családra, ahol a családfő egy traktoros volt. Azzal a jelszóval telepítették őket a faluba, hogy a helyi gazdaságban kevés a jól képzett szakember. Természetesen, azonnal élmunkást kellett belőle csinálni, hiszen, amikor a teljesítményt bejegyezték, mindent elbírt a papír. Aztán egy sofőr érkezett a családjával.

Valamikor a 70-es évek elején aztán már nem akarták elaprózni a dolgot, a falun kívül, a kertek alatt egy teljesen új utcát nyitottak, kifejezetten a betelepülők részére. Mire elkezdték építeni a házakat, mi már elköltöztünk, de a 80-as évek közepén aztán meggyőződhettem arról, hogy nagyon hatékony volt a betelepítés.

Egyszer busszal utaztam volna a faluba, de kiderült, hogy a busz a községtől vagy két kilométerre, az Ungvár-Csap főúton áll meg. Leszálltam és gyalog indultam el a rettenetesen rossz bekötőúton. Kicsit később megállt mellettem egy rozoga, muzeális értékű autóbusz. Kiderült, hogy egykori osztálytársam a gazdaság fejőnőit fuvarozza vele és ennyi idő után is megismert. Az asszonyok között viszont nem akadt ismerős és nem is úgy öltöztek, mint az itt korábban dívott, valamilyen virágos-csicsás főkötő volt valamennyiükön. A barátom aztán elmagyarázta, hogy nem ismerhetem őket, bekerült ruszinok valamennyien. Ám hiába a beköltözés, a lakosság egyre fogy, rengeteg az üres lakóház, a fiatalok többsége már nem a városba költözik, hanem Magyarországra, meg máshová is.

És, sajnos, úgy tűnik, hogy a még megmaradtak második kisemmizése, azaz, hogy nem kapják vissza jogos tulajdonukat a végéhez közeledik. Ukrajnában nemrég zajlott le a közigazgatás reformja, melyek során még a falvak, önkormányzatok viszonylagos önállóságát is felszámolták. Az úgynevezett hromadák, nevezzük, kistérségnek, döntenek mindenben. Ukrán portálokon most jelent meg a hír, hogy az Ungvári Városi Tanács azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, adja nekik az állami tulajdonban lévő területet, mert itt szeretnék létrehozni a város és a környék temetőjét. Ami első hallásra már csak azért is eszement gondolat, mert Rát tizenkét kilométerre van a várostól, tömegközlekedés pedig szinte nincs.

De ez, úgy tűnik, nem zavar senkit. Ez élők lassan elfogynak, de fel lehet építeni a holt lelkek faluját. És végérvényesen pontot lehet tenni a kisemmizett földtulajdonosok ügyére, hiszen a holtak nem követelőznek. Elvégre, a jogállam, az jogállam.

 

 

 

Hol vannak Schmidték?