Hogy vezették be a munkácsi városházán a magyar nyelvet

 (Megjelent: Esti Kurír, 1937.01.20.)

Munkács, január 19.
(Az Esti Kurír tudósítójának telefonjelentése.) Tudvalévőén a csehszlovák nyelvtörvény értelmében kisebbségi nyelvek hivatalos nyelvként csak akkor használhatók, ha az illető kisebbség eléri az összlakosság húsz százalékát. Munkácson az 1930-as népszámlálás alkalmából a magyarság arányszámát sikerült húsz százalék alá nyomni.
A zsidóságot ugyancsak a vonatkozó csehszlovák törvény külön nemzeti kisebbségnek tekinti. Ennek a törvénynek célja az, hogy mivel a szlovenszkói és ruszinszkói zsidóság túlnyomó nagy többsége magyar érzésű és magyarnak vallja magát, a magyarságot kisebbítsék, így tehát előállott az a helyzet Munkácson, hogy míg a magyarság a hivatalos statisztika szerint nem éri el a húsz százalékot, amelyet a törvény a nyelvhasználat szempontjából megkíván, a zsidóság 26—28 százalékos számarányt képvisel.
1931-ben voltak Munkácson a községi képviselőtestületi választások, amely választáson nem indult külön zsidó lista, ellenben a magyarságpárti lista, mint közös ellenzéki lista indult, amelyre leszavazott az egész zsidóság és az ellenzéki érzelmű rutének is, úgy, hogy a városi képviselőtestület többségi pártja magyar párt lett.
Természetesen ennek folytán követelték a magyar nyelvnek, mint hivatalos tárgyalási nyelvnek használatát.
A város vezetősége hivatkozott a nyelvtörvényre, amely szerint csak akkor használható hivatalos nyelvként, mint kisebbségi nyelv, ha az illető kisebbség eléri a húsz százalékot, ezt az ismételt követelést mindannyiszor elutasította.
Ekkor a zsidó képviseleti tagok követelték a héber nyelv használatát, amelyhez a csehszlovák törvény értelmében joguk van. Erre nagy bajba került a város vezetősége, tekintettel arra, hogy héberül senki sem tud, még a zsidók nagy része sem.
Ily módon kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni a magyar, zsidó és egyéb ellenzéki képviselőtestületi tagokkal, aminek eredménye az volt, hogy mégis bevezették a munkácsi városházán hivatalos tárgyalási nyelvként a magyart,
mint egyetlen olyan nyelvet, amelyet mindenki megért és beszél.

 

A képen: Kilátás a munkácsi várból, 1939-ben.

Forrás: Fortepan.

Férfiszag

 

Amálka és Teodóra, a két kis töpörödött öregasszony egy apró, ócska, udvari lakásban élt, a város közepén. Amálka férje, a nyalka huszártiszt, valahol az orosz fronton tűnt el. Felesége nagyon sokáig várta, aztán beletörődött a megmásíthatatlanba. Gyermekük nem született. Teodóra sohasem ment férjhez, korán megözvegyült édesapját ápolta, vezette a háztartást. Aztán a papa is elment, állítólag a sok szivar vitte el.

Itt éltek a kis házban, gyönyörűen hímeztek, varrogattak ezzel egészítették ki nagyon szerény jövedelmüket. Mindig örültek, ha jött valaki, de kivált a férfiaknak. Ha tudták, hogy dohányzik, nyomatékosan megkérték, gyújtson rá. Sőt, meg is kínálták. Mert bár ők nem hódoltak ezen élvezetnek, mindig tartottak otthon valami jobb fajta füstölnivalót. Örök titok marad, honnan tudták kikeríteni, még a legnehezebb időkben is.

Amikor aztán elment a vendég, még hosszasan ültek az asztalnál és nagyokat szippantottak a füstös levegőből.

-- Ilyet szívott apánk is – sóhajtott fel ilyenkor Teodóra. – Meg a te Károlyod.

-- Dehogy ilyeneket! – fortyant fel Amálka. – Olyan szivarok meg cigaretták ma már nincsenek is.

-- Igaz, nincsenek – bólintott lemondóan a húga. – De azért mégiscsak férfiszag.

-- Hát… férfiszagnak férfiszag – szólt elégedetten Amálka.

És aznap már ki sem szellőztettek.

"100 tagú kisebbség" c. dokumentumfilm (2. rész)

 

"100 tagú kisebbség" c. dokumentumfilm (1. rész)

 

Cseh-magyar labdajáték egy munkásemberrel

 (Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1924.04.17.)

 

— Ismét egy, akinek sehol sincs illetősége —

Ungvár, ápr. 16.
Szegény, sorsüldözött képű munkásember állított be szerkesztőségünkbe.
— Kit keres, jó ember? — kérdezzük tőle.
— Tekintetes Szerkesztő úr, inkább úgy tessék kérdezni, hogy mit keresek. Mert én keresem az illetőségemet. Jegyzőkönyvet húzott ki a tárcájából, melyben rövid, hivatalos sorokban ott van a szegény munkásember egész élete tragédiája.
Szinte csodálatos, hogy a ruszinszkói hatóságoknak egyébbel sincs mit törődniök, mint éppen ennek a kivert eb módjára kóborló munkásnak az élete megkeserítésével.
Kóvály Gyula a neve és 1902-ben született Sátoraljaújhelyen. Akkor még nem tudták a hatóságok, hogy Munkács egyszer még Ruszinszkóban lesz, a pár napos csecsemőt tehát a munkácsi gyermekmenhelyen helyezték el.
Innen Tiszaújlakra került a fiú, ahol felnevelkedett, katonának ment, fogságban is volt, haza is került, egy kicsit vörös katona is volt (persze kényszerből), végre ismét csak hazakerült Tiszaújlakra.
Itt kezdődött meg véle az a mostanában szokásos passziózás, amit a cseh-magyar határon végeznek unalmukban a két állam hatóságai.
1923. április 27-én Kóvály Gyulát Sátoraljaújhelynél áttették a magyar oldalra. Ez reggel 7 órakor történt. Két óráig élvezte Kóvály a szabad magyar levegőt, mert 9 órakor már ismét a demokratikus köztársaság területére tették vissza, mondván:
— Sohasem lakott a mai Magyarország területén s így nem is lehet ottani illetőségű.
Ebbe a „gólba“ azonban a csehszlovák hatóságok sehogy sem akartak belenyugodni. Elővették hát ismét a szegény Kóvály Gyulát és 1924. január 29-én ismét átrúgták Sátoraljaújhelynél a határon.
Szegény Kóválynak, csak úgy kóválygott a feje ettől a repüléstől. De mindhiába! A magyarok is jól értik a labdajátékot és szépen visszalőtték Kóvályt a csehszlovák kapuba. Ekkor egy ruszinszkói szolgabíró azt a tanácsot adta a csendőröknek, hogy próbálják ezt a szegény közigazgatási futball-labdát Tiszabecsnél átcsempészni a határon.
Itt majdnem sikerült is. Kóvály Gyulát Mátészalkára, majd Debrecenbe vitték, ahol megtudván, hogy a sorsüldözöttel már egy éve labdáznak a csehszlovák és magyar hatóságok, továbbadták a labdát Romániába, hogy hátha végleg ott ragad.
Ott nagy megrökönyödéssel fogadták az idegen labdát és egy jól irányzott lövéssel belerúgták a királyházai csendőrség hasába.
Most a hatóságok azon törik a fejüket, hogy hova is lehetne ezt a szerencsétlen páriát rúgni, de úgy, hogy vissza ne pattanjon.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ennek a munkásnak az édes bátyja csehszlovák legionista volt és nemrégen temették el Munkácson nagy katonai parádéval, teljessé válik a futball labda tragikomédiája.
Ezeket adja elő a felmutatott jegyzőkönyv — a nálunk hirdetett demokrácia dicsőségére!

 

A képen: A munkácsi Latorca-part 1922-ben.

Forrás: Fortepan.