Megőrjített minket a celebszemlélet?

 

"Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Azt az agresszív, csúcsra törő pasast, aki fiatalon eszelősen hajt, sikert sikerre halmoz, majd negyvenöt éves korára kiég, ötven-hatvan éves korára pedig egy megkeseredett roncs lesz belőle? Ez a jó? Biztos, hogy lesajnálandó az a kis „félénk”, introvertált, befelé forduló fiú, aki csak 35 éves kora után kezd lassan kibontakozni? Lehetőleg kerüli a nagyon harcos mezőket, de azért talál magának egy területet, amit szeret, amiben jó, és amivel elkezd egy kis pénzt is keresni. Azért a végére csak összehoz egy szerény kis hajlékot, ahol jól érzi magát a családjával, kellemes, kedves apa és nagypapa lehet belőle, imádják a gyerekek és az unokák. Ez egy sikertelen élet volna? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha, kivéve, ha az az öngyilkosság? Ennyire megőrjített bennünket a celebszemlélet?" (Dr. Vekerdy Tamás)

A szülőföld szeretete felülírt mindent

 

A DOLHAI ÜTKÖZET

 (Megjelent: Képes Folyóirat—Vasárnapi Újság, 1903.)

 1703. június 7-ike nevezetes időpont a Rákóczi-féle kurucz szabadságharcz történetében.

Ezen a napon határozta el végképen a Lengyelországban bujdosó Rákóczi, mint emlékirataiból tudjuk, hogy hazajön és maga veszi kezébe a fölkelés zászlaját; ettől a naptól számította a nyolcz évig tartó nagy nemzeti küzdelem megkezdődését s épp ezért erre datáltatta vissza a csak később, 1704-ben kelt nagyhírű Recrudescunt manifesztumot is. És ezen a napon történt az első nyílt és nagyobb jelentőségű összeütközés kurucz és labancz között a máramarosmegyei Dolha községnél.
Az általános elégedetlenség, különösen az ország felső éjszak-keleti részén, már kora tavasz óta tartó és egyre nagyobb arányokat öltött. Az eddig csak szétszórtan, erdőkben, nádasokban bujdosó kuruczok száma június elején már mintegy 6000-re növekedett. Esze Tamás és Kiss Albert gyűjtötték a lázongó népet az általuk május hó derekán Rákóczitól hozott zászlók alá.
A mind fenyegetőbbé váló mozgalom elfojtásában főképpen Károlyi Sándor szathmári főispán buzgólkodott, bár a nép szomorú állapotáról nagyon is meg volt győződve, mint azt egy Bécsbe küldött emlékirata tanúsítja. „Méltóztassék figyelembe venni a szegény népet, — írja egyebek közt, — mely majdnem általánosan a kétségbeesés végső széléhez közeledik, hogy immár sem Istennel, sem a császári fölséggel, sem a megyei tisztviselőkkel, — hallgatok a földesurakról, kiket, ha lehetne, egytől-egyig kiirtana, — de még saját életével sem gondol; némelyek elkeseredésükben kötéllel vetettek végett unott életüknek ...”
A kuruczok egy része a beregi és ungi erdőségekben s a határszéleken táborozott, várván Rákóczit a”Messiás”-t, akihez újabb követséget küldtek Lengyelországba, A másik résszel, mintegy 1000 emberrel, Esze Tamás június első napjaiban Máramarosba ment a Törökországból Moldván át hazatérő Thököly-féle bujdosók fogadására. Mikor Károlyi erről értesült, fölszólította a szomszédos Ugocsa, Bereg, Szabolcs és Máramaros vármegyéket, hogy állítsák talpra bandériumaikat a lázadók ellen. Szava azonban csak gyönge visszhangot keltett. Egyedül Ugocsa állított föl egy századot Csáky István főispán vezérlete alatt.
A szathmári és ugocsai, mintegy 500 főnyi banderiális sereggel indult el Károlyi június 6-ikán Eszéék üldözésére. Beregen a Thierheim-gyalogezred két százada és a Montecuccoli-ezredből néhány század vasas német csatlakozott még hozzá. Ezzel a körülbelül ezer főre rúgó, de jól fölszerelt és begyakorlott csapattal támadta meg Károlyi június 7-ikén, Úrnapja délutánján négy-öt óra tájban Dolhánál Esze Tamás kurucz csapatát, a mely rosszul gyakorlott, fegyelmezetlen s jobbára csak kaszákkal és vasvillákkal fölszerelt gyülevész népségből állott. Az első heves lovasrohamot és sortüzet még kiállta a szívós kurucz had, de a második támadás elől már meghátrált és fejét vesztve menekült a szomszédos erdőségekbe.
Károlyi diadalmasan tért vissza Szathmárba s onnét a három zsákmányul ejtett Rákóczi- zászlóval Bécsbe sietett, hogy jelentést tegyen a győzelemről. A zászlókat ünnepélyesen nyújtotta át Leopold császárnak, majd a császárné s József ifjabb király előtt tisztelgett. Audiencziát kért és kapott Savoyai Eugénnél, Kaunitznál, Kollonicsnál, az összes udvari méltóságoknál. Mindenütt kegyesen fogadták, dicsérték hűségét és vitézségét, mellyel a lázadást letiporta. De Károlyi több eredményt akart a puszta dicséretnél. És becsületére válik, hogy nem üres kitüntetés, csillogó érdemjel után óhajtozott. Adóelengedést s az elviselhetetlenül súlyos terhek mérséklését kérte vármegyéje számára.
Bezzeg egyszerre megváltozott most a helyzet. Az imént még oly barátságos miniszterek állig begombolkoztak s előbb suttogva, majd nyíltan meggyanúsították a dolhai győzőt. Azt mondták, hogy az egész győzelem mese, amit Károlyi koholt, azokat a zászlókat sem a kuruczoktól vette el, hanem valamely régi fegyvertár limlomja közül kerítette elő az udvar kegyeire áhítozó főispán úr . . .
Egy nagy eredménye azért mégis volt a dolhai harcznak és Károlyi bécsi útjának. A hiúságában vérig sértett büszke főúr, aki alázatos labanczként lépett be a császárváros kapuján, mint haragos kurucz jött ki rajta.
A Beszkidek bérczein át egy másik kurucz is közeledett már akkor a honi föld felé: II. Rákóczi Ferencz. Útjuk nemsokára találkozott s el sem vált Majthényig.

L. G.

 

A képen: Károlyi Sándor.

Pákozdi csata

 

A Pilvax kávéház

 

(Megjelent: Tolnai Világlapja, 1913.10.26.)

A magyar történelemnek, a magyar múltnak egy gyönyörű fejezete fűződik ehhez a füstös falu volt kávéházhoz. Mint ismeretes, ezek kö­zött az immár most lebontott falak között gyűltek össze naponkint a „márciusi ifjak“ Jókai, Petőfi, Vasváry, Irinyi, hogy búsla­kodjanak a magyar haza sorsán, hogy hazafiúi aggodalommal meg hányják-vessék, mit is lehetne csinálni a haza sorsának javításáért. És ebből a homályos helyiségből indult útjára egy esős-borús márciusi reggelen a dicsőséges, bár szomorú végű magyar forradalom. 1818. március 15-én is a Pilvaxban gyülekeztek az ifjak. Sokat beszéltek, sokat vitatkoztak, amikor az egyik asztalra felugrott egy sápadt ifjú — Petőfi Sándor — „ne csak beszéljünk, hanem tegyünk is már valamit“ kiáltotta harsányan, lelkesedéstől csillogó szemekkel. A tűz átragadt a többiekre is. Kivonultak az utcára és most már gyors egymásutánban követték egymást a márciusi napok ragyogó „tettei“. A dicső emlékű, öreg Pilvaxot most lebontották. Kegyeletes szívvel állunk meg e veszendőbe ment drága emlékű hely előtt és fájdalommal állapítjuk meg, hogy lassanként legbecsesebb emlékeink is elvesznek.