Szerelem diktatúra idején

 

 

Egy kárpátaljai ruszin ember volt és hithű kommunista. Apja úgy jött haza az első világháború után az orosz fogságból, hogy teljesen átmosták az agyát. Onnantól mindig a lenini eszmék világhódítását várta és erre nevelte fiát is. Éltek egy kis faluban a Kárpátok hegyei között és várták a kommunista Messiást.

Mikola, mert így hívták a fiút, szépen felcseperedett és egy magához való kommunista lányát vette feleségül. A második világégés után aztán az első között szaladtak üdvözölni a vöröskatonákat.

-- Já kommuniszt! Já kommuniszt! – kiabálta nekik a feleségével együtt, mert apja, bízva a szép jövőben, megtanította néhány orosz mondatra. Sőt, még azt is felajánlották, hogy összeírják az új hatalom számára a környékbeli kommunistákat, lássák, kire lehet számítani. Persze, hamar kiderült, hogy Mikolának az írással, olvasással akadnak problémái, ezért inkább a felesége vette kezébe a mozgalmi ügyeket.

És imádott intézkedni, szervezkedni. Soha életében nem érezte magát ilyen fontosnak. Szinte kivirult. Egész nap szaladgált, mindenkit győzködött, párttitkárokkal, komisszárokkal, magas rangú tisztekkel tárgyalt.

Egy napon aztán behívatták a járási pártbizottságra. Közölték vele, hogy indul a kolhozok megszervezése és ebben nagy szükség van az ő segítségére is. Mert nem egyszerű a helyzet, ezek a büdös kulákok minden módon akadályozzák a szocializmus építését, az emberek nem akarnak lemondani a földjükről, ezért nagyon keményen, határozottan kell fellépni. Persze, előbb el kell menni egy kéthetes tanfolyamra, ahol mindent elmagyaráznak. Eleinte kicsit húzódozott a dologtól, mert eddig soha nem hagyta magára ennyi időre a családot, de meggyőzték, hogy Mikola és a szülei is tudnak vigyázni a gyerekekre, no meg, ami a legfontosabb, hogy semmi sem lehet előbbre való a párt ügyénél.

Elvégezte a tanfolyamot, előbb kissé feszélyezve érezte magát a nagyvárosban, de aztán egyre jobban tetszett neki. A végén már alig volt kedve hazamenni. De nem kellett aggódnia, alig néhány napot töltött a családjával. Mellé adtak egy nagyon jóképű politikai tisztet két katonával, egyrészt, hogy megvédjék a kulákoktól, másrészt, hogy az ellenkezőknek eszükbe ne jusson ellenkezni, aztán bedobták a mélyvízbe. Mikolának ugyan egyre kevésbé tetszett a dolog, de a párt akaratával nem nagyon mert szembe menni.

Ettől kezdve a falvakat járták. A nagyobb vagy problémásabb helyeken heteket is eltöltöttek. És ahogy ez már a világtörténelemben oly gyakran előfordult, a politikai munka dandárjában, minden eszmei megfontolás nélkül, az asszonyka és a komisszár szépen összemelegedtek.

Mikola meg csak várta, várta, hogy végre megszerveződjenek azok az istenverte kolhozok, de valahogy nagyon vontatottan haladt a dolog. És mivel a pletykát a kommunizmus sem tudja megállítani, lassan eljutottak a hírek hozzá. Már azt is beszélték, hogy a szerelmespár együtt tér nyugovóra a politikai munka fáradalmait kipihenni.

Egyszer aztán, igaz, még csak látogatóba, hazajött az asszony. Hiába takargatta magát egy sállal, még a nyakát is kiszívta a túlbuzgó komisszár. Mikola meg nem bírta tovább és pofon vágta gyermekei anyját. Aki szaladt mindjárt a pártbizottságra.

Másnap két katona jött Mikoláért, bekísérték az állambiztonsági hivatalba.

-- Hogy merte megpofozni a párt aktivistáját! – dörrent rá egy tiszt.

-- Kérem…, én a párt aktivistáját nem bántottam…-- sápadt el Mikola, mert akkor már rosszat sejtett. – Én a feleségemet vágtam pofon, aki történetesen egy nagy kurva.

-- Az minket nem érdekel! Ez magánügy! Mi lenne a párt tekintélyével, ha büntetlenül hagynánk egy ilyen tettet. Nem imperialista ügynök maga véletlenül? Ki bízta meg azzal, hogy felpofozza a kolhozosítás legaktívabb szervezőjét?

Hamarosan elkészült a jegyzőkönyv. Ebben az állt, hogy Mikola, vélhetően, de nem bizonyítottan a kulákok biztatására, megpofozta a párt egyik aktivistáját és sértően nyilatkozott a kolhozosítást szervező politikai tisztről. Viszont egy szó sem volt benne arról, hogy az aktivista történetesen a felesége.

A felesége, aki miután megtudta, hová került a férje, százszor megbánta, hogy panaszkodott és rohant azonnal a pártbizottságra. Győzködte a vezetést, de hiába.

-- Elvtársnő, azt akarja mondani, hogy ön nem mondott igazat? Vagy azt, hogy az elvtársak odafönn tévedtek? Többé ilyet hallani sem akarunk! Mivé lenne a párt tekintélye?

Mikola hamarosan egy szibériai lágerben találta magát. Soha többé nem tért haza. Állítólag elbujdosott. Valaki évekkel ezelőtt találkozott vele. Már nem várja a szovjet Messiást. Sőt, azt mondják, visszasírja a régi szép időket.

 

Barátkozunk

 

Egy szemtanú érdekes elbeszélése Ungvár és Kassa izgalmas óráiról

 

(Megjelent: Pesti Hírlap, 1938.november 9.)

Rendkívül érdekes adatokat mondott el nekünk Lengyel László nyugalmazott középiskolai igazgató, aki vasárnap hagyta el Ungvár városát. Ungvárról gépkocsin jutott el Kassára. Útközben a gépkocsit fel kellett cserélnie egy parasztszekérrel és Lengyel László ezen hajtatott Miglecéig, ahol a cseh határ­őrség már csomagolt, A cseh pénzügyőrök nem aka­dályozták meg útja folytatásában. Hidasnémetiről gyorsvonaton tette meg az utat Budapestig. A fővá­rosban első útja a Pesti Hírlap szerkesztőségébe vezetett.
Lengyel László elmondotta, hogy míg Kassán már két hét óta folyt a kiürítési eljárás, addig Ungvár cseh hatóságait teljesen váratlanul érte a bécsi döntés.
— November 2-án, a bécsi döntőbírósági ítélet kihirdetése napján a csehek még este is bíztak és hittek abban, hogy Ungvári nem kell kiüríteniök — kezdte elbeszélését Lengyel László. — A cseh tisz­tek és közhivatalnokok ekkor már nem a kassai, po­zsonyi vagy prágai rádióállomást, hanem csak a bu­dapesti leadót figyelték. A lakosságnak este nyolc óra után nem volt szabad az utcákon tartózkodnia. A vendéglőket és kocsmákat is már délután 6 órakor bezárták. Este fél 10 óra után köztudomásúvá lett Ungváron a bécsi döntőbírósági határozat, de a vá­ros lakossága az örömhírről még egymástól távol, családi körben, vagy egy-egy magánlakásban összejött szűk baráti társaságban értesülhetett csak. A vá­ros lakossága másnap korán reggel talpon volt és ujjongó lelkesedéssel és örömmel hirdette Ungvár magyar voltát, éltette Magyarországot és Horthy Miklós kormányzót.
— Előkerültek a rejtve őrzött nemzeti színű kokár­dák ... Az első nemzeti jelvényeket a cseh rendőr­ség és katonaság még leszaggatta, de délelőtt 10 órá­tól, midőn a katonai és polgári hatóságok a kiürítési rendeletet már megkapták, kénytelen-kelletlen már tűrte a jelvények viselését. Délelőtt 10 órakor Eper­jesi ügyvéd és Köszörűs párttitkár az Ungvári Magyar Nemzeti Tanács vezetőtagjaival küldöttséget vezetett Svatek tábornokhoz, Ungvár katonai pa­rancsnokához és azt követelte, hogy nemzetőrség ve­gye át a rend fenntartását. Csendőrök és rendőrök is jelentkeztek a nemzetőrségnél. Kijelentették, hogy a visszacsatolás révén magyar polgárokká lettek és magyar nemzeti színű kokárdával teljesítenek tovább szolgálatot. Nyomban mindenkinek visszaadták elő­zőleg elkobzott fegyverét, vadászpuskáját és szabadon bocsátották Egri Ferenc nagygejőczi földesurat is, akit már napok óta fogva tartottak azért, mert ma­gyar mozgalmakban szereplő ruszin polgárokat ven­dégelt meg. - Az Uzhorodi Közlöny címet cserélt és Ungvári Közlöny cím alatt jelent meg. Egymás után tűzték ki a házakra a magyar lobogót, de azt csak­hamar be kellett vonni, mert a tábornok azt izente a Magyar Nemzeti Tanácsnak, hogy lövetni fog a magyar zászlóval díszített házakra. A város őslakos­sága — nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül— mindjobban visszanyerte lélekjelenlétét és követelő, bátor és erélyes magatartást tanúsított november 3-tól kezdve minden ellen, ami addig cseh volt.
— Szemtanúja voltam több érdekes jelenetnek —, folytatta informátorunk a beszélgetést —, láttam, amint főhadnagyi rangfokozatot viselő tüzértiszt, akit a küldönc keresett fel azzal, hogy azonnal jelent­kezzék a kaszárnyában, mert az ezred elvonul, ezt felelte: „Mondd meg a kaszárnyában, hogy tiszteltetem a parancsnok urat, de nekem most már -- hála a jó Istennek — csak nagybányai Horthy Miklós paran­csol! Majd, ha Horthy hív, lóhalálába megyek!" A főhadnagynak ezért az üzenetért nem lehetett bántódása, mert később, délben már polgári ruhában beszélgetett Ungvár főterén. Általában a hasonló je­lenetek egymást követték. Magyar és ruszin ember nem engedelmeskedett cseh vagy morva felettesének.
— Csütörtökön délután a ruszinok nemzeti taná­csa Ungvár falai között gyűlést tartott. Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén és Sáros vármegyék ruszin kiküldöttei jöttek össze. A legélesebb han­gon szidalmazták Volosint, aki -- szerintük --pénzért, eladta Ruszkakrajnát Prágának! A gyűlésen hatá­rozati javaslatot fogadtak el, mely szerint követelik a ruszinok földjének Magyarországhoz való csatolá­sát. A gyűlés szónokai hangoztatták, hogy ha kell, vér árán is kivívják maguknak a magyarokhoz való csatlakozásukat, mert már nagyon is megelégelték a cseh kifosztók munkáját.
Elmondotta Lengyel László, hogy az ungvári pá­lyaudvaron szinte ölték egymást a cseh menekültek, hogy a Királyháza—Ungvár—Kassa, illetve a Prága felé haladó gyorsvonaton helyet kaphassanak. Ez a gyorsvonat azonban csak nagy késéssel indult el, mert a magyar illetőségű vasúti személyzet levál­tását kérte már előzetesen. Az Ungvárt állomásozó gyalogezredek legénysége oszladozni kezdett. Az ez­red készleteit a kaszárnya udvarán elégették. A Kas­sa felé vezető és részben javítás alatt álló ország­utakon óriási volt a kavarodás. Katonai menetosz­lopok mennek, autóbuszokra felzsúfolt menekülők aka­dályozták egymást az előrejutásban. Nagymihálynál és Gálszécsnél a Hlinka-gárda tagjai teljesítettek szolgálatot. A katonaságot Ungvár és Kassa környé­kén már november 4-én valamennyi átcsatolásra ítélt városból és községből — kivonták. Az Ungvár melletti repülőteret a csehek kiürítették.
— Kassa viszont egészen más képet mutatott — fejezte be előadását Lengyel László. — A város fel van lobogózva. Kassa körül üresek a betonfedezékek. A közeli Krajcár-pusztánál gyülekező cseh legénység, mikor meghallotta a bécsi döntést, egyszerűen ellö­völdözte összes tölténykészletét! A magyar és ruszin fiúk nem törődtek többé a cseh tisztekkel.
A helyzet egyébként az, hogy Ruszkakrajnában forradalom fenyeget. Ezt mondják Lengyel László előadása szerint maguk a cseh tisztek is.

A csehek által épített ungvári megyeháza 1939-ben.

Forrás: Fortepan.

Ez az öröm mindent kifizet

 

"Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek...

Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében - akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (...)

A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul.

Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen." /Móricz Zsigmond/

 

Weöres Sándor: A két nem

 

Az oláhok 44-es bosszúja: baltával lefejezett székelyek

 

Egy besztercebányai ügyvéd teniszdicsősége a tiszaújlaki árvízbe fúlt

  

(Megjelent: Keleti Újság, 1933.10.01.)

Tiszaújlak község elöljárósága az árvíz nyomán a köztársaság minden zugával összeköttetésbe jutott, de mégis feltűnést keltett egy kérvény, amelyet egy besztercebányai irodakisasszony küldött be. Azt írja a kislány, hogy a gazdája, X. Y. ügyvéd, 50 koronát küldött csekken az árvízkárosultak javára. De ez tévedés, mert ő — az irodistalány — eltévesztette a csekklapokat. Utasítás szerint az 50 koronát a tátrai teniszversenyre kellett volna küldeni nevezési díjul. Az ügyvéd úr felutazott a versenyre, de ott nem indulhatott, mert a nevezési díj nem érkezett meg. Most aztán a teniszügyvéd borzasztóan haragszik és levonta az 50 koronát a leány fizetéséből. Mindezt pedig azért írja meg az irodakisasszony Tiszaújlak előljáróságának, hogy adja vissza a véletlen adományt, mert ő nem képes kis fizetéséből ilyen nagy áldozatra, szőrösszívű gazdája pedig ragaszkodik a pénzhez az elmaradt teniszdicsőség kárpótlására.
Tiszaújlak elöljárósága érthető dilemma előtt áll, mert hiszen a pénzt már rég szétosztották a károsult szegények közt és nem adhatják vissza azt, ami már nincs. Egy praktikus újlaki ember azt a tanácsot adta, hogy indítsanak gyűjtést az árvízkárosultak körében és így adják össze az 50 koronát vigaszdíjul a lemaradt besztercebányai ügyvéd javára. Mert azon egy pillanatig sem haboznak az újlakiak, hogy nem szabad megtartani egy olyan ügyvéd 50 koronáját, aki azt a tiszaújlaki szerencsétlenektől sajnálja.

Fotó: A tiszaújlaki árvíz.

Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum