Nemrég összetalálkoztam a piacon egy kárpátaljai
asszonykával. Futólag már elég régóta ismerjük egymást, ő rendszeresen árul a
piacon, én meg néha ott vásárolok, és ilyenkor rendszerint, ha csak néhány
percben is, megvitatjuk a kárpátaljai eseményeket.
Talán mondanom sem kell, ezúttal nagyon el
volt keseredve, pedig egyébként maga a megtestesült életöröm, azt mondja, sehogy
nem tudja megemészteni az ukrán oktatási törvényt, amely gyakorlatilag
felszámolja a magyar közoktatást. De nemcsak ő, még a férje sem, aki egyébként
ruszin, csak az asszony kedvéért tanult meg magyarul.
-- Mi úgy gondoljuk – mondja az asszonyka, --
hogy az ukrán vezetés ezt azért csinálja, mert Kárpátalján egyre több ukrán és
ruszin akar magyarul tanulni, sőt magyar iskolába adja a gyermekét, mert
menekülne az országból. Ezt akarják megakadályozni, hiszen ha nincs magyar
iskola, akkor az ukránok nem tudják oda beíratni a gyermeküket.
-- A fél rokonságom Huszt környékén lakik,
hegyi falvakban, ők még életükben nem szólaltak meg magyarul – támasztja alá
egy személyes példával a véleményét. – Most egymás után keresnek meg, nem
hagynak békén, hogy tanítsam a gyermekeiket magyarul, aztán meg „szervezzem át”
őket valahogy Magyarországra, mert otthon nincs semmi jövőjük. Most is elhoztam
az egyik lányt magammal, igaz, beszélgetni nem nagyon mer senkivel, csak a
telefonját nyomogatja.
Aztán még hozzáteszi, az ukrán iskolákban is
egyre kevesebb a gyerek, úgy fogják őket, szinte lasszóval, talán így akarnak
leszámolni a konkurenciával.
Én meg azon gondolkodom, hogy bár aligha ez
vezetett az őrületes törvény elfogadásához, vajon nem lehet mégis ebben valami?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése