Önbizalomhiány

Hódítók bilivel, hálóingben

Nagyszüleim sohasem akartak mesélni arról, hogy miként is történt annak idején a szovjet bevonulás. Hogy miként élték meg azt, amikor Kárpátalja hirtelen a Szovjetunióhoz került. Azt persze tudtam, hogy nagyapám évekig lágerben volt, de többet szinte semmit. Amikor az iskolában azt tanultuk, hogy milyen kitörő örömmel fogadták a helybéliek a felszabadítókat, csak a fejüket csóválták. Ma már tudom, minket akartak megkímélni.

Munkácsra 1944 őszén vonultak be az oroszok, egyetlen puskalövés nélkül, mert a környező hegyeken felállított ágyúkkal szemben képtelenség lett volna megvédeni a várost. Bevonulásuk után elkezdődött a rettegés korszaka, mindennaposak voltak a rablások, az erőszak, a garázdálkodás, esténként részeg orosz katonák lövöldöztek a városban. Sokan bedeszkázták a házuk ablakát, mintha ez bármilyen védelmet is jelentett volna a géppisztolyok ellen.

Ám, mint később megtudtam, még ebben a szörnyű időszakban is tudtak az emberek mosolyogni, pontosabban olykor kiröhögték a hódítókat. A szovjet katonák között meglepően sok volt a nő. Nagymamámnak, mint az efféle polgárasszonyoknak általában, gyönyörű hálóingei voltak. No meg, a sok gyermek miatt, több, hófehér porcelánból készült bili is készenlétben állt a házban.

A katonák sorra átvizsgálták az épületeket. Nem csak ellenséget kerestek, hanem szajrét is. Már ahol maradt, mert a javát, főleg a zsidó házakból, már elvitték a nyilasok.

A család a sarokba húzódva, rémülten nézte végig, amit felforgatják a lakást. A szekrényben megtalálták a hálóingeket, az ágy alatt a bilit. Soha nem láttak ilyet, csak filmeken. Szentül hitték, hogy ez a gyönyörű csipkeköltemény estélyi ruha, elvégre, mért öltözne ki valaki ennyire az alváshoz. S mivel a nő, a pokolban is, sőt a katona ruhában is, gyorsan felpróbálták. Csak úgy, rá a katonazubbonyra. Aztán már le sem akarták venni.

Ám mielőtt elmentek, még összeszedték a gyönyörű porcelán biliket. Nem hitték, hogy valaki ezeket a míves edényeket olyan alantas célra használja.

Amint kiléptek a házból, a tiszt felsorakoztatta őket, ahogy katonáéknál illik. Így vonultak lépésben a szomszéd házhoz, a nőkön hálóing, vállukon a géppisztoly, kezükben a bili. És ekkor, a legnagyobb szörnyűségek közepette, amikor kivétel nélkül mindenkinek veszélyben forgott az élete, elfojtott röhögés szűrődött ki az ablakok mögül.

A tehetség itthon deviáns

Megnyugtató megoldás

Az üres folyosóra előbb csak egyre hangosabb moraj szűrődik ki az osztályból, majd valaki feltépi az ajtót, és szépen, kettesével felsorakozva felbukkan az ajtóban a 3. C. A rendezettség azonban csak pillanatokig tart, ugyanis néhány lépés után már mindenki a saját kénye-kedve szerint lépked, s beszél, méghozzá egyszerre, sőt, néhányan mekegnek is.

Ebben az sem zavarja őket, hogy a sor végén felbukkan a tanár néni, igaz, ő sem méltatja figyelemre a gyermekeket.

Már a folyosó közepén járnak, amikor egy pillanatra hátrasandít, s megpillantja a kisfiút, aki egykedvűen álldogál az osztályterem ajtajának támaszkodva, és semmilyen hajlandóságot sem mutat  arra, hogy kövesse osztálytársait.

-- Pistike, gyere már! – szól oda neki, de az a füle botját sem mozdítja.

-- Pistike, azonnal gyere ide! – vált egy fokkal keményebbre a tanár néni.

A fiúcska kaján vigyorral bámul rá.

-- Vedd tudomásul, hogy ha nem fogadsz szót, nem jöhetsz a kirándulásra!—visít fel a nő.

Pistike mélyen a szemébe néz, arcáról továbbra sem hervad le a vigyor, és csak ennyit mond: -- Leszarom!

Nyilvánvalóvá válik, hogy patthelyzet alakult ki. Az osztály már megszokhatta a hasonló konfliktusokat, ugyanis alig mutat érdeklődést a végkifejlet iránt. A legtöbben a falnak támaszkodnak, sőt, néhányan le is ülnek a kopott fal tövébe.

-- Ugyan, Pistike, légy már jó kisfiú! Ma még semmi rosszat nem csináltál, ne rontsd már el ezzel a viselkedéssel! Gyere már velünk, legalább az én kedvemért – fogja könyörgőre a tanár néni, teljesen eredménytelenül.

Ekkor bukkan fel a lépcsőn az igazgató néni, aki élénk érdeklődést mutat az itt kialakult nézeteltérés tárgya iránt.

-- Igazgatónő, drága! Nekem ki kell vinnem a gyerekeket az udvarra, de Pistike nem hajlandó velünk jönni. Egyedül pedig nem hagyhatom itt, viszont két helyen egyszerre nem lehetek. És amilyen trágár hangnemben beszél…

Az igazgatónő is tesz egy tétova kísérletet a fiú meggyőzésére, de hamar feladja.

-- Hédike, ezt az esetet feltétlenül meg kell beszélnünk a következő nevelési értekezleten, hogy fel tudjunk készülni az ilyen konfliktusokra – szólal meg rövid gondolkodás után, és ebben mindketten egyetértenek.

Ám ettől a probléma még nem oldódik meg, sőt, teljesen megmerevedtek a frontvonalak. Ott állnak, egymással szemben, mint egy ökölvívó ring két sarkában, egyfelől a két középkorú hölgy, másfelől Pistike. És hiába van egyik oldalon súlyban, korban és elvégzett iskolában sokszoros túlerő, ezzel most nem mennek semmire.

Hosszú percek telnek így el, amikor az igazgatónőnek támad egy mentőötlete.

-- Pistike, nincs kedved feljönni velem az igazgatói szobába? – kérdezi nyájasan a fiúcskától.

-- Használhatom a számítógépet? – kérdezi a legényke rövid gondolkodás után.

-- Hát persze. Még a székembe is beülhetsz, ha kedved tartja – hangzik a válasz.

Azzal elindulnak, mint ahogy, végre, az osztály is. Mindenki nagyon elégedett, hiszen a probléma megoldódott. Minden a legnagyobb rendben van.

Kárpátalja épített öröksége

Baljós dátum

Nyílt levél Veres András püspök úrnak

Tisztelt (ezt csak az illendőség miatt írom) Püspök Úr!

Nagy csodálattal tekintek az egyházak szociális, oktatási, közösségépítő, lelkigondozó tevékenységére, meggyőződésem, hogy a határon túli magyarság megmaradásában is meghatározó munkát végeznek. Mindazonáltal tény, hogy egyes egyházak, főleg a katolikus egyház súlyos válságban van, folyamatosan csökken a hívek és még inkább a papok száma. Biztos vagyok abban, hogy az ön legutóbbi, nagy vihart kavart kijelentése nem csupán jele ennek a válságnak, hanem részben az okokra is rávilágít.

Ön augusztus 20-i ünnepi (!) beszédében azt állította, hogy bűnt követ el, aki részt vesz a lombikbébi programban. Ezt előbb nagyon nem értettem, hiszen a katolikus egyház az élet védelmében tiltakozik az abortusz ellen, itt pedig, a jó isten által erre teremtett sejtjeik felhasználásával, életet szeretnének létrehozni. Méghozzá olyan emberek, akik évek, évtizedek óta várnak arra, hogy ez nekik természetes úton megadasson.

Aztán egy interjúban ön azt is kifejtette: „ A lombikbébiprogrammal az a probléma, hogy nem a férfi és a nő természetes kapcsolatában fogan meg az élet, ráadásul pluszmegfoganások is történnek mesterséges körülmények között. A többi embriót vagy lefagyasztják és félreteszik, vagy elpusztítják. A mesterséges megtermékenyítés nem elfogadható a Katolikus Egyház számára.”

Engem ez a véleménye teljesen felháborított. Elsősorban azért, mert egyenlőséget vonni az terhesség-megszakítás (amikor egy embriót elpusztítanak), illetve egy lombikprogram (amikor életet hoznak létre) között már önmagában is felháborító. Ön persze azt állítja, hogy ennek során a fölösleges embriókat elpusztíthatják, mert mindig több petesejtet termékenyítenek meg és tudatlannak nevezi azokat a szülőket, akik ezt választják. Csakhogy ilyen alapon a természet a legnagyobb gyilkos, hiszen a természetes kiválasztódás révén jutottunk el oda, ahol állunk. Pedig a természet törvényeit az isten teremtette. Ön az interjú során az orvostudományra hivatkozik, de alig hiszem, hogy a lombikbébi-program kérdésében az orvosok zöme egyetértene önnel.

De lássuk a kérdést morális szempontból. Az emberi bűnök meghatározása tekintetében talán a Tízparancsolatot elég hitelesnek tekinthetjük (annál is inkább, mert tudomásom szerint az Úr azóta nem nyilvánult meg nyilvánosan ebben a kérdésben). És valóban benne van a „Ne ölj!”, de talán Ön sem akarja azt állítani, hogy ez arra az esetre is vonatkozik, amikor ezzel új életet hozunk létre.

Megjegyzem, az egyházak igencsak mérsékelt eredménnyel veszik fel a harcot a Tízparancsolatban szereplő bűnökkel szemben is. A gyilkosok, tolvajok és paráznák zöméhez el sem ér a hangjuk, sőt, egy részük minden vasárnap ott ül a templomban, aztán hazamegy és folytatja tovább. Arról nem is beszélve, hogy az egyházon belül is elég sor bűnöcske kerül napvilágra. Lenne hát feladat bőven, nem kell itt új bűnöket keresni.

Megvallom őszintén sokat gondolkodtam azon, hogy mi volt ezzel a nyilatkozattal az Ön szándéka (főleg egy ünnepi beszédben). Mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy ha egy házaspár nagyon szeretne gyereket, ez a fenyegetés visszatartsa a lombikbébi-programtól. Vagy egyszerűen bűntudatot akart ébreszteni bennük? Az meg mire jó?

Ma, amikor fogy a magyar és az európai, és fogy a keresztény is, ez nem csupán ember-, hanem egyházellenes is. Hiszen ha Önök nem bélyegeznék meg őket már születésük előtt, akkor egy részük nyilván hívő emberré válna.

Látom magam előtt a püspöki kart, zömmel hetven-nyolcvanéves embereket, akik már eleve önmegtartóztatást és gyermektelenséget fogadtak (bár azért hallani néha ezt - azt), így vélhetően soha nem jelentett számukra problémát ez a kérdés, sőt még a fogamzásgátlás sem amint kijelentik, hogy ez mind bűn. Ez olyan, mintha egy közoltatási törvény megalkotását olyanokra bíznánk, akik még sosem jártak iskolába.

Ha már így döntöttek, mivel mindig a Szentírásra hivatkoznak, Jézus szavaival válaszolnék nekik: „ Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Szent János evangéliuma, 8,1-11)