„Az asszonyra nem kötelező a hűség” - mondja a törvényszék! —„A szerelmi házasság mindenkor szent“—mondja a tábla!

(Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1927. 01. 9.)

Nagyon érdekes eset foglalkoztatja most a bíróságokat. Úgy jogászi, mint laikus körökben nagy meglepetést keltett. Az eset az alábbi:
Egy ungmegyei, verchovinai zsidóember V. Sándor, még 1907-ben kivándorolt Amerikába. Az otthonhagyott asszony ezalatt szerelmi viszonyt folytatott egy másik falubelivel. A következményeket ők sem kerülhették el és az asszonynak a férj távozta után mintegy három év múlva gyermeke született.
Amikor erről a férj értesült, hajóra ült és visszaevezett az ó-világba és felelősségre vonta az asszonyt. Minden magyarázkodás dacára a viszony teljesen elhidegült a férj és feleség között és elhatározták, hogy elválnak egymástól.
A rituális elválást a turkai rabbi el is végezte, de a polgári elválás elé előre nem látható akadályok gördültek.
Az ungvári törvényszék, amely a válás ügyében I. fokon határozott, a válást nem mondotta ki, mert az asszony magatartásában és más férfivel való szerelmi viszony folytatásában nem látott elég okot a házasság felbontására. A törvényszék ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a férj hosszabb ideig távol él feleségétől, nem kívánhatja tőle azt a kötelező hűséget, mintha mellette, vagy vele együtt élne.
V. Sándor tehát nem tud elválni a feleségétől, aki megcsalta őt. Nem, mert nem előtte csalta meg. V. azonban nem nyugodott bele ebbe az ítéletbe, hanem fellebbezett a kassai táblához, amely most döntött ebben az ügyben és megsemmisítve a törvényszék ítéletét, kimondta, hogy a házasság szentség, amelyben úgy a férjnek, mint az asszonynak erkölcsi kötelességei vannak egymással szemben, amelyeket sem idő, sem távolság nem rombolhat le.
A válást azonban a tábla sem mondotta ki, mert a férj válási keresete elévült. V. Sándor tehát a II. fokú döntés után sem válhatott el feleségétől, bár igazat kapott.

A szerelemről

  

„– Először is szenvedély, tehát irracionális. Az egyetemen a hallgatóim mindig el akarták magyarázni nekem, hogy ők miért szerelmesek. Én meg mindig azt mondtam nekik, hogy gyerekek, ha őszintén akartok válaszolni, akkor a felelet mindössze annyi, hogy csak. Nem azért szeretek valakit, mert olyan szép szőke haja van vagy olyan gyönyörű kék a szeme, hiszen az van másnak is. A hallgatóim ez ellen mindig nagyon berzenkedtek, racionálisan próbálták bebizonyítani, hogy mi egy szerelem oka. Külföldön tanítottam, amikor az egyik csoportban egy lány elmesélte, hogy a fiúja átverte. A többiek felháborodva kérdezték tőle, hogy: „És, ugye kidobtad? Erre ő: „Nem, mert szeretem.” A többiek, megütközve a válaszán, tudakolni kezdték tőlem, hogy mi erről a véleményem. Megdöbbentek, amikor azt mondtam a lánynak, hogy te vagy az egyetlen felnőtt ember a csoportban. Én szerelmes lehetek egy engem tönkretevő emberbe, és olyanba is, akit valamiféle érdek fűz hozzám. Ha igazán szeret valaki valakit, akkor a szeretetét, szerelmét nem köti feltételekhez. Ezért mondtam, hogy a szerelem irracionális szenvedély.” (Popper Péter)

Mindig csak kérdezgetnek

A kisvárosban nagy volt a sürgés-forgás, elvégre nem mindennap jár erre egy valóságos államtitkár.  Szépen kicsinosították az egész települést, a virágágyásokat megkapálták, megkomponálták a díszebédet, megírták a beszédeket, a gyerekek egy kis műsorral készültek, még a füvet is lekaszálták az árokparton. Nem nagyon értették, hogy mért maga az államtitkár akarja felavatni az iskolában az informatikai tantermet, de azért örültek neki.

Később aztán jött egy üzenet, hogy az államtitkár úr, ha már itt jár, szeretne egy kis tájékoztatót tartani a kormány oktatáspolitikájáról, hívják meg a környékbeli pedagógusokat is. Még nagyobb lett a sürgés-forgás, befűtöttek a művelődési házba, elküldték a meghívókat. El is jött, felavatta a tantermet, mindenki gyönyörű beszédeket mondott, aztán elmentek ebédelni. Az ebéden nyakra-főre itatták volna a vendéget, de az nem állt kötélnek, így a polgármester úr kénytelen volt egyedül inni. Ebéd után aztán mind átvonultak a művelődési házba, mely már tömve volt pedagógusokkal.

Polgármester úr igazán szép megnyitóbeszédet mondott, melyben egyfelől köszöntötte a magas rangú vendéget, másfelől kinyilvánította, hogy az önkormányzat és ő maga kiemelt figyelmet szentel a közoktatásnak, és főleg a pedagógusoknak, mert az ő kezükben van a jövő. Az államtitkár úr szinte ugyanezt mondta, csak más szavakkal, meg néhány konkrétumot is a bíztató és fényes jövőre nézve.

A végén aztán nagyon megtapsolták, rég hallottak már ennyi szépet, ő pedig megkérdezte, hogy kinek lenne kérdése. Ez a nem várt fejlemény némileg megriasztotta a hallgatóságot, tanácstalanul nézegettek egymásra, aztán, némi unszolásra, felállt az egyik igazgató és megkérdezte, mik a kormány tervei a jövőre nézve. Mire az államtitkár úr, tövirül hegyire megismételte, amit egyszer már elmondott.

Aztán mindenki feszengett tovább. Várták, hogy majd valaki más kérdez valamit. Már épp be akarták rekeszteni a rendezvényt, amikor egy idősebb tanárember szólásra jelentkezett.

-- Én tulajdonképpen a polgármester úrtól szerettem volna érdeklődni – mondta, kissé bizonytalanul. – Azt szeretném megkérdezni, hogy az idén lesz-e festés az iskolában, mert egyes termekhez már nyolc éve nem nyúltak.

A már induláshoz készülődő tömeg azonnal elcsendesedett. A polgármester, odafönn, a színpadon egy pillanatra hátrahőkölt a széken, aztán felpattant.

-- Na, ezt nem szeretem én az értelmiségben! – mondta fenyegetően. – Mindig csak kérdeznek! Hülyeségeket kérdeznek!

-- Mért ne kérdezhetnének? – nézett rá csodálkozva az államtitkár.

A polgármestert szemmel láthatóan meglepte, hogy még tőle sem kap támogatást. Meglepte és feldühítette. Felugrott, nyakán kidagadtak az erek.

-- Államtitkár úr! Ebben a városban több mint száz diplomás pedagógus dolgozik. Meg tudná nekem valaki mondani, hogy hány forint hasznot hoztak eddig a városnak?

Erre már senki nem tudott felelni semmit. A polgármester kihúzta magát, végignézett a tömegen és csak ennyit mondott:

-- Na, azért!

Csak egy lépés

A híres szovjet-orosz költő és drámaíró, Majakovszkij egyik darabját próbálták a színházban, a szerző pedig az első sorban ülve figyelte az eseményeket. Mivel nagyon elégedetlen volt a rendezővel, lentről többször bekiabált neki, majd felugrott a színpadra, megállt vele szemben és alaposan leteremtette.

-- Hallott már arról, Majakovszkij elvtárs, hogy a zseni és az őrült között csak egy lépés a távolság? – kérdezte gúnyosan a rendező.

Mire Majakovszkij odalépett mellé és csak ennyit mondott:

-- Hogy magának milyen igaza van!

Himnuszper tárgyalás az ungvári törvényszéken

 

(Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1927. 01. 30.)

A bíróság a vádlottat felmentette

Még a múlt év elején történt, hogy Varga János, a magyar kisgazdapárt nagygejőci helyi elnöke, Nagygejőcön egy lakodalmas estén borközi hangulatban elénekelte a magyar himnuszt, melytől az államalkotók úgy félnek, mint az ördög a szenteltvíztől.
Egy nagygejőci csánki vitéz, ki a gyászmagyarok e fajtájának is bizonyára csak söpredéke lehetett, — sietett e világraszóló nagy eseményt befújni a csendőrségnek s ilyenformán megindult a hajsza Varga János ellen.
A törvényszéki tárgyalás jan. 27-én csütörtökön folyt le Ungváron. Varga János előadta, hogy a himnuszt nem tüntetési célzattal énekelte, s azzal nem kívánt a csehek ellen izgatni. Utána dr. Paulik János szólalt fel, ki a védőügyvéd szerepét temperamentumosan látta el.
A tanuk kihallgatása után, az enyhítő körülményeket tekintetbe véve, a bíróság felmentette Varga Jánost.
A bíróság magatartását s ítéletét megnyugvással vesszük tudomásul, mert abból azt szeretnők kiolvasni, hogy ez is egy lépés akar lenni az elvakult nemzeti gyűlölködés kiküszöbölésére.
A megnyugvás érzete azonban csupán a bírák megértő, konciliáns bíráskodásának de nem a himnuszperekkel kapcsolatban hozott csehszlovák Ítéletek kegyetlen szellemének szól.
Ezekkel szemben álláspontunk a régi és nem szűnünk meg világgá kiáltani azt,
hogy a világ előtti szégyen egy magát demokratikusnak nevező köztársaságban egy számbelileg és gazdaságilag fontos szerepet játszó, törvénytisztelő és művelt népet nemzeti imája éneklésétől a huszadik században üldözésekkel és terrorral eltiltani.
Biztosra vesszük, hogy ez a szégyenfolt égetni fogja alkotóinak lelkiismeretét, s ha nem is önként, de a külföld hovatovább mindinkább ránkterelődő figyelme eredményeként majd csak bele fognak törődni abba, hogy a magyar a lelkében zsongó, visszafojtott nemzeti imáját büntetlenül, hangos szóval is elénekelhesse. Büszkén, fájdalmasan, szárnyalón.

К. K.

Falon járó szerelem

 

Minden egy lány miatt történt, de már fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Az ember fiatal korában sok bolondságot csinál, néha önveszélyes dolgokat is, ami akkor annyira fontosnak tűnt, mára jelentéktelenné, sőt, olykor nevetségessé zsugorodott.

A lány az egyetem diákszállójában lakott, én már évekkel korábban lediplomáztam, ott dolgoztam a városban. Mindenképpen be akartam hozzá jutni a diákszállóba, de idegenek csak este kilencig tartózkodhattak bent, a portán le kellett adni a személyi okmányokat. Márpedig, ha tovább maradok, akkor már nem tudok hazamenni. Meg nem is nagyon akartam.

Lakott még bent néhány barátom, volt is náluk üres ágy, de ehhez valahogy be kellett jutni, méghozzá észrevétlenül. Úgy döntöttünk a haverokkal, hogy az épület hátsó részén bemászom hozzájuk az ablakon. A feladatot némileg nehezítette, hogy a második emeleten laktak.

 A diákszállónak volt egy hátsó bejárata, melyet csak akkor használtak, amikor kivitték a szemetet, a bejárat fölé pedig egy masszív betontetőt építettek. Mellette vezették el a villámhárítót, így elterveztük, hogy ha feljutok a tetőre, akkor a villámhárítón mászok fel a másodikra. Ám a neheze csak ezután következett, ugyanis a haverok ablaka nem a villámhárító mellett volt, hanem hárommal odébb. Viszont a fal mellett vezetett egy gázcső, és úgy gondoltam, hogy azon, az ablakpárkányba kapaszkodva, meg tudom tenni ezt a párméteres távot.

A tetőre könnyen feljutottam, elég volt egymásra rakni néhány üres ládát, melyek a fal mellett hevertek. A villámhárítón való felmászás már keményebb diónak bizonyult, mert nagyon vágta a kezem és rettenetesen hideg volt, hiszen jócskán benne voltunk a novemberben. Mégis sikerült valahogy feljutni a másodikig és rálépni a gázcsőre, de a neheze még csak most következett, pedig a haverok már kinyitották az ablakot és lelkesen biztattak.

A bádog ablakpárkány annyira hideg volt, hogy a kezem teljesen meggémberedett. Ám ez még nem volt elég, odalenn egyszer csak feltűnt egy rendőrautó. Mint utóbb megtudtam, nem én voltam az első és vélhetően nem is az utolsó, aki itt próbálkozott a bejutással, ezért rendszeresen tiszteletüket tették errefelé. Kiszállt a két közeg, felvilágítottak a lámpával, én meg, amennyire lehetett, odatapadtam a falhoz és közben jéggé fagyott kézzel próbáltam kapaszkodni. Talán a fekete kabátomnak köszönhető, hogy nem vettek észre.

Amikor elmentek, próbáltam a szó szoros értelmében életet lehelni az ujjaimba és folytatni az előrejutást. A barátaim már nyújtották a kezüket, hogy besegítsenek az ablakon, ám ekkor újabb probléma merült fel. Akkoriban jött divatba a férfiak körében a hosszú sál. Anyukám nekem is kötött egyet, amikor a nyakamba tekertem, még mindig térdig ért. Hát épp ez a sál sodort veszélybe, egyszer csak, talán egy méterrel a cél előtt, hirtelen fojtogatni kezdett. Visszanéztem és ijedten láttam, hogy beleakadt az előző ablakpárkány sarkába. Tudtam, hogy ha visszafordulok, már nem lesz erőm újra elindulni. Egyetlen esélyem maradt, kicsit visszaléptem, hogy a sál meglazuljon és rántottam egyet rajta. Óriási mázlim volt, a sál kiakadt, a srácok behúztak az ablakon, aztán már hozták is a pálinkát az ijedelem és a fagyhalál gyógyítására.

Azt az estét soha nem felejtem el. Megfogadtam magamnak, hogy többé ilyen őrültséget nem csinálok. Viszont az istennek nem jut eszembe, hogy ki lehetett az a lány. Valószínűleg nem viszonozta az érdeklődésemet.

 

 

Hallgass meg minket!

 

Egy férfit feljelentenek, hogy azt ismételteti a papagájával: – Le a kommunistákkal!

A rendőrök letartóztatják a férfit, szomszédjának meg azt parancsolják, vigyázzon a madárra, majd pedig vigye el a tárgyalásra. A szomszéd a paphoz fordul, aki azt tanácsolja, cserélje ki az ő papagájára.
A tárgyaláson a bizonyításkor azt mondja az ügyész a papagájnak:

 – Le a kommunistákkal! –, de a madár néma marad.

Többszöri kísérlet után az ügyész felszólítására a teremben lévők mind azt kiáltják: – Le a kommunistákkal!
Ekkor megszólal a madár: – Urunk, hallgass meg minket!