2020. október 8., csütörtök

A jó szomszéd

                                                                      

Harminc éven át teljesen hétköznapi emberként élte a maga kis szürke életét. A gyökeres változás akkor következett be, bár ezt ő nem vette észre, amikor a szomszéd teleknek új gazdája lett. Józsi bácsival annak rendje, s módja szerint bemutatkoztak egymásnak, aztán ment ki-ki a dolgára.

Pontosabban, csak ment volna, mert Józsi bácsinak volt egy nagyon is emberi, de nehezen elviselhető tulajdonsága: szeretett mindenkinek tanácsot adni, azaz beleszólt mindenbe, akár kikérték a véleményét, akár nem. Így aztán, amikor hősünk elkezdett árkot ásni, ott termett a szomszéd és megjegyezte, hogy a közeli gyümölcsfák a talaj bolygatásától ki fognak pusztulni.

Nagy nehezen sikerült csak meggyőzni arról, hogy a fáknak nem lesz semmi bajuk, azaz meggyőzni nem is sikerült, csak úgy tett, mintha sikerült volna, és csöndesen elballagott. Ám nem telt bele néhány perc, újra megjelent, s fejét csóválva szemlélte a szomszéd szorgoskodását.

-- Nem kellene megélezni azt az ásót? – kérdezte, vagy inkább parancsolta kis idő múltán.

Hősünkben ekkor már kezdett felmenni a pumpa, de intelligens ember lévén, keményen türtőztette magát.

-- Isten őrizz! – válaszolta mímelt ijedelemmel. – Tetszik tudni, ez egy automata önélezős ásó, saját találmányom.

Az öreg döbbenten szemlélte az ominózus szerszámot, de nem látott rajta semmit. Meg mert volna esküdni, hogy közönséges tucatásóról van szó.

-- Hogy egyesek miket tudnak manapság kitalálni! – dörmögte magában és hazaoldalgott.

Csak másnap jött át megint, amikor a gazda a lehullott faleveleket gereblyézte.

-- Útban lesz ott az a szemét – jegyezte meg rosszallóan, mert nem tudta megállni, hogy valamit szóvá ne tegyen.

Nem lesz ez már itt holnap – szólt hősünk kaján mosollyal. -- Feltaláltam ugyanis a szemétoldószert. Este ráöntöm a kupacra, s reggelre kitűnő humusz lesz belőle.

Az öreg teljesen elképedt, s zavarában hazáig oldalgott. A gazda pedig azt hitte, hogy végre megszabadult a hívatlan tanácsadótól. Nem tudhatta, hogy a szomszéd sógora a televíziónál dolgozik.

Reggel egy egész stáb várta a bejáratnál. Előbb persze nem értette, hogy mit akarnak tőle, ugyancsak megdöbbent, hogy mint kiváló feltalálót akarják meginterjúvolni. Hiába magyarázta, hogy semmi sem igaz az egészből, a tévések nem tágítottak.

Amikor látta, hogy itt teljesen fölösleges magyarázkodni, kis türelmet kért, hogy felkészülhessen a felvételre. Bement a házba, a másik oldalon kimászott az ablakon, aztán futott, hogy a lába sem érte a földet.

A tévések egyre türelmetlenebbül várakoztak, aztán megunták a dolgot, és beljebb kerültek. Persze, sehol sem találtak egy teremtett lelket sem, ám a bejárati ajtóra rajzszögezve egy papírlapot fedeztek fel, melyen a következő üzenetet olvashatták:

-- Hölgyeim és uraim! Nagyon sajnálom, de időközben feltaláltam a világon egyedülálló riportalany-eltüntető balzsamot, melyet kénytelen voltam saját magamon kipróbálni. Kérem, legyenek türelemmel, míg sikerül előállítanom e csodálatos folyadék ellenszerét. Addig készítsenek interjút a szomszéddal, ő úgyis mindent jobban tud!

 


2020. október 7., szerda

Az ukrán légió és szerepe a magyar határharcokban 1914—15-ben

(Megjelent: Magyar Figyelő, 1918/2.)


A következő sorokat kútforrásszerű adalékokként használhatják fel azon történetírók, akik majd valamikor a nagy háborúval foglalkozva, annak kevésbé jelentékeny, de speciális magyar, vagy ukrán vonatkozásait is nagyobb figyelemben részesítik. Érdemleges szerzőjük tudniillik nemes Boberskyj Iván, a légiónak egyik vitéz, ukrán tisztje volt, aki e harcokat, amelyekről naplószerű följegyzéseket vezetett, személyesen is végigküzdötte. Ennek nyomán nagy vonásokban a következőkben mutatjuk be a légiónak első évi történetét:

1915. évi szeptember hó 28-án volt az első évfordulója annak a napnak, melyen az ukrán légió a tűzkeresztséget állotta ki. 1914. évi szeptember hó 3-án Sztryj városában esküt téve, nyomban Felső- Magyarországra indult, hogy Gorond és Mezőterebes falvakban az ezred székhelyét megalapítsa. Innen a légió századonkint és zászlóaljakkint a Kárpátokba vonult. Az első század Didusek Vazul százados vezetése alatt szeptember 10-én ment fel a Kárpátokba, a vereckei szorosba és még aznap harcba keveredvén az oroszokkal, tűzkeresztséget Komarniknál nyert s diadalmaskodva, ez alkalommal 10 orosz lőszerkocsit is zsákmányul ejtett. Egymásután ment föl a többi, ukrán század is és az uzsoki, vereckei, beszkidi és viszkoveri szorosokban harcolt. Egyidejűleg Kvaternik P. M. törzskari százados terve szerint 20—20 ifjú lövészből álló önálló csapatokat alakítottak, amelyek az ellenség ellen apró (guerilla) harcot folytatva, azt mindenütt nyugtalanították s összeköttetéseit, trénjét sok helyütt megsemmisítették.
Még emlékezetünkben lehetnek ama zord idők, midőn az oroszok a Kárpátok hegynyerge ellen indultak támadásra s a beszkidi és jablonicai szoroson át Felső-Magyarországba nyomultak. 1914. október 2-án érték el, két különböző utón haladva, a munkácsi magaslatot és Máramarossziget városát. Október 7-én Máramarosszigetet visszahódítottuk s az oroszok a jablonicai szoros felé vonultak vissza, Munkácstól pedig a beszkidi hegyszoros magaslataira vettettek vissza. Az uzsoki és a jablonicai hegyszoros között lévő területen lefolyt harcokban az ukrán légió is részt vett, mégpedig Hoffmann altábornagy csapatában. Drda (majd Matasic) vezérőrnagy 129. és Vitosinszkij altábornagy 130. számú dandárában, s kitartása, bátorsága és élelmessége által a parancsnokok osztatlan elismerését nyerte el. Ezt a törzskarnak 1914. évi október 9-éről kelt jelentése is elismerte.
1914. december 28. és 29-én IV. Károly királyunk, akkor még mint trónörökös, látogatta meg a légiót, vitézségi érmeket osztogatott hősei között és beszélgetésbe elegyedett néhány lövésszel.
A téli hónapokban (nov.—febr.) az ifjú lövészek hírszolgálatot teljesítettek és részt vettek a kárpáti csúcsokon lefolyt pozícióharcokban. Midőn a szövetséges hadseregek a galíciai síkságon előlehatoltak, a légió Tuchlán, Skolón, Bolechyvon, Vyktorivon és Halicson keresztül nyomult előre és Hoffmann altábornagy hadtestének kötelékében, a Szereth folyón átkelve, később is részt vett az ottani harcokban. Királyunk, akkor mint trónörökös, július hó 23-án tüntette ki ismét a légiót magas látogatásával és a légionáriusokhoz intézett beszédében őket „ukrán szics-lövészeknek” nevezte. Erre büszkék is lehettek, mert ez nemcsak a legionisták hivatalos elnevezése volt, hanem átvitt értelemben annyit is jelentett, mint „a nép dicsősége és becsülete”.
Az ukrán légió a hírszolgálatban kiválóan bevált. A Kárpátokban úgy hívták őket, mint „a hadsereg szemeit és füleit”, őrjárataik elsőrangú szolgálatokat teljesítettek; pompás jelentéseket hoztak az ellenség mozdulatai felől. A tűzvonalbani támadásra és védekezésre a légió rendkívül bátor, sőt túlmerész katonákat állított, akik az ellenségnek nagyon sok kellemetlenséget okoztak.
Az ukrán ifjú lövészek különösen a következő csatákban és harcokban tüntették ki magukat: 1914. szeptember 28-án Komarniknál, október 10-én Chorosztkyvnál, 17-én Lysyj verch hegyén, 20-án Drohobicznál, 21-én Dobrovlánynál, 22-én Holobutyunál, 28-án Klucs hegyén, 26—31-én Synevydekonál, november 3-án a Komarnicki magaslaton, 30-án a Dovbus hegyén, december 12-én Vezér-Szállásnál, 21-én Zugónál, 1915. évi február 11-én Vyskovnál, 20—25-én Tariuvka hegyén, április 29-én és május 1-én a Makivka hegyén, május 24—29-én Bolechivnél, június hó 28-án Halicsnál, s augusztus 5—24-ike között Zolota-Lypánál.
A sok elismerés között Fleischmann vezérőrnagy dandárának 1915. május hó 2-áról keltezett napiparancsa emelendő ki, amelyben a légió tettei „nemzeti történelmük egy-egy babérágának” neveztetnek, s amelyben a légió „a kiválasztott (elit) csapat” elnevezést kapta. Április hó 15-én pedig a hadsereg-főparancsnok, Frigyes főherceg tábornagy, az ukránság képviselői, Dr. Levickyj Konstantin és Vaszilkó Miklós előtt halmozta el dicséretekkel az ukrán légiót.
Az első ezred parancsnokai Kosszák Gergely ezredes, Goruk Semen atamán és Didusek Vazul atamán-helyettes voltak. A Kárpátokba való indulás első évfordulója alkalmából „az általános ukrán nemzeti tanács”, az „ukrán légió központi vezetősége” és „az ukránok fölszabadítására alakult bizottság” meleghangú átiratokban üdvözölték az ukrán szics-lövészeket, amelyekben nekik az eddig kiállott fáradalmakért hálás köszönetüket fejezték ki, folytonos sikereket kívántak s őket a halálos ellenség elleni harcban további kitartásra buzdították.
Podhradszky György.

 

A fotón: Az uzsoki völgya felrobbantott vasúti híddal (1915.)

Fotó: Fortepan

 

Prof. Dr. Bagdy Emőke - Miért és hogyan bocsássunk meg? | Napi Pszichológia

 


Miért nem tárgyalnak magyarul az ungvári törvényszéken?

 

(Megjelent: Ruszinszkói Magyar Hírlap, 1927.03.04.)

Az ungvári járás magyarsága nem érvényesítheti kisebbségi jogait.
Alakítsák meg a magyar tanácsot.
Az ungvári járásnak 20 százalékánál több a magyarsága. A legutóbbi népszámlálás 36 százalék magyarságot tüntet fel az ungvári járásban. Ebből következik, hogy a magyarság, mint nemzeti kisebbség mindenütt beszélhet és tárgyalhat magyarul. A tények azonban megcáfolják a jogokat, még itt „igazság”-szolgáltatás berkeiben is. És a legszomorúbban mutatják meg a való helyzetet. Így például az ungvári törvényszéknél a magyarul beszélő és magát magyarnak valló fél hiába kéri ügyének magyar nyelven való letárgyalások, mert ott nem tudnak magyarul, és így nem lehet magyarul tárgyalni sem!
Pedig a törvényszéken két magyarul tudó bíró van (Dr. Hadzsega a törvényszék elnöke, és Komjáthy dr.) Ennek dacára a magyar fél nem adhatja elő panaszát vagy védekezését magyarul, mert ha van is joga hozzá, joga csak papirosformula marad. A nyelvtörvény szerint az ungvári törvényszéken a magyar fél követelheti ügyének magyarul való tárgyalását, tehát a törvényszék elnökének (hisz a törvény rája nézve is kötelező erejű) már régen kellett volna intézkedni, hogy: a törvényszék magyar tanácsa megalakuljon.
Az igazát a bíróságoknál kereső magyar közönség nem kegyet kér a törvényszék ideiglenes elnökétől, Hadzsega törvsz. bírótól, de a legelemibb jogát követeli, amikor a magyar tanács megalakításához ragaszkodik.
Táblai és Törvényszéki Elnök Urak — intézkedjenek ebben az ügyben!

Fotó: Ungvári utcakép a 30-as évek végéről.

Forrás: Fortepan

 

Veszélyes kanyar

                                                                                                                                  

A székely utast vesz föl a kocsijára. Ahogy mennek a kanyargós úton, egy kivételesen éles kanyar tűnik fel előttük, de a székely nem fékez, sőt odacsap a lovak közé.

- Fékezzen bátyám, mert kisodródunk!
- Negyven éve ezen az úton járok, eddig mindig sikerült bevennem ezt a kanyart.
Nem is lassítanak, és be is veszik a kanyart. Nemsokára egy újabb éles kanyar tűnik föl előttük. Az utas megint megszólal:
- Fékezzünk, bátyám, mert itt halunk meg!
- Negyven éve ezen az úton járok, eddig mindig sikerült bevennem ezt a kanyart.
Nem lassítanak, de beveszik ezt a kanyart is. Ezután egy harmadik kanyar is föltűnik, de az utas már nem szól semmit, gondolja, tudja a székely a dolgát. A kanyarnál a kocsi kisodródik, felborul és darabokra törik. A kocsi roncsai közül egyszer csak kikászálódik az öreg székely, és így szól:
- Negyven éve ezen az úton járok, de ezt a kanyart még sose sikerült bevennem!

2020. október 6., kedd

Negyven év várakozás

                                                                                                  

Életem egyik legszebb élménye, hogy aktív részese lehettem az első, háború után megtartott, március 15-ödikei ünnepségnek Kárpátalján. Korábban ilyen szóba sem jöhetett, a hatalom számára mindenfajta nem szocialista forradalom felemlegetése lázítással ért fel és ezt vélhetően nemcsak a hatalom gondolta így. Ha pedig belegondolunk, hogy a magyar forradalmat 1949-ben (majd 1956-ban is) az oroszok verték le, kézenfekvő volt a párhuzam.

Az eset 1988-ban vagy 89-ben történt, akkor már bőven benne voltunk a gorbacsovi enyhülésben, és bár a helyi hatalmasok még ugyanolyan vaskalaposak voltak, mint korábban, már jóval bátrabban mertünk beszélni és szervezkedni. Én akkoriban Ungváron, a megyei lap szerkesztőségében dolgoztam, itt határoztuk el néhány fiatal kollégámmal, hogy márpedig mi nyilvánosan megemlékezünk a magyar forradalom kitöréséről.

Ha jól emlékszem, Tárczy Bandi írt egy remek forgatókönyvet, aki Palkó Pistivel a zenei aláfestésről is gondoskodott, de részt vett benne Sepella Zsóka, Fülöp Tekla, Havasi Andi és Jánki Jutka is (bocs, ha valakit kifelejtettem). Már csak azt kellett kitalálni, hol adjuk elő, mert abban biztosak lehettünk, nincs az az intézmény, amelyik erre a célra helyet biztosít nekünk. Kapóra jött számunkra, hogy Kótyuk Erzsike, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum későbbi igazgatója, neves néprajzkutató, akkoriban Ungváron, a megyei szakszervezeti könyvtárban dolgozott. Ő ugyanis valami mondvacsinált indokkal megszerezte nekünk a könyvtár előadótermét.

Ám ezzel még nem volt szabad az út, meg kellett szereznünk a párt engedélyét is. Szerkesztőségi párttitkárunk ügyesen kivonta magát a felelősség alól, mondván, ezt mi magánemberként csináljuk, forduljunk egyenesen a városi pártbizottsághoz. Mindenki teljesen biztos volt abban, hogy innen egyszerűen elzavarnak minket.

Ám valakinek ismét támadt egy mentő ötlete. Hiszen március 15. az már majdnem április és április 4. hivatalosan is pirosbetűs ünnep, akkor szabadították fel a szovjet csapatok véglegesen Magyarországot. (Mint később kiderült, ez is hazugság volt, mert még vagy egy hétig folytak harcok az ország területén, de ez most lényegtelen.)

Kérelmet írtunk hát a városi pártbizottság másodtitkárához, mint kiderült, ő volt az illetékes. Ebben aztán részletesen leírtuk, milyen türelmetlenül várjuk már, hogy megünnepeljük a magyar szabadságot, olyannyira nem bírunk magunkkal, hogy bár még több mint két hét maradt hátra a hivatalos évfordulóig, mi már most szeretnénk megtartani a méltatást… És megengedték. Vélhetően azért, mert a másodtitkár egy orosz hölgy volt, így fogalma sem lehetett arról, mi történt Magyarországon 1848. március 15-én. Ezt a pártiskolán nem tanították.

Semmiféle reklámot nem csaptunk a rendezvénynek, nem akartunk lebukni. Szájról szájra adták a hírt az emberek és annyian jöttek, hogy szinte megijedtünk. Nemcsak a teremben álltak egymás lábán, ültek egymás ölében az emberek, de még kinn, a folyosón is.

A műsor azzal végződött, hogy egyesével felolvastuk a tizenhárom aradi vértanú nevét. Minden névnél megkondult egy kis harang és elfújtunk egy gyertyát. Minden kondulásnál azt éreztük, hogy a közönség együtt lélegzik velünk. Amikor lejöttem a színpadról, odalépett hozzám Szabó Laci bácsi a szeretett és közismert egyetemi tanár, könnyes volt a szeme, megölelt és a fülebe súgta:

-- Több mint negyven éve várok erre a pillanatra.

Minket persze ezek után alaposan leszidtak, de szűzies ártatlansággal tártuk szét a karunkat, mondván, mi minden engedélyt beszereztünk. A városi párttitkárt leváltották, állítólag az eset miatt és iskolaigazgatót csináltak belőle. Bár ha jól belegondolok, még hálás is lehet nekünk, hiszen nem sokkal később az egész pártot feloszlatták, így azokat is lapátra tették, akik őt eltávolították.

A darabnak volt egy kis utóélete is. Amikor Magyarországra kerültem és egy kis vidéki gimnáziumban tanítottam, engem bíztak meg az ünnepi műsor megszervezésével. Bementem az egyik osztályba, felolvastam a forgatókönyvet, majd mondtam, hogy szükségem lenne hét-nyolc önkéntesre, aki fellépne a műsorban. Az osztály kétharmada, kicsit flegma nagykamaszok, csillogó szemmel jelentkezett.

-- Te meg mivel vetted rá őket a szereplésre? – kérdezte az előadás után az osztályfőnökük. – Nekem soha nem akarnak részt venni semmiben.