Egy szemtanú visszaemlékezései V.

                                                                                   

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A csehszlovák választási törvény demokratikus volt, de két súlyos hibája csökkentette annak demokratikus voltát. Az egyik az, hogy a magyar képviselő-jelöltnek sokkal több szavazatra volt szüksége, mint egy cseh jelöltnek. A másik hiba a kötött választási lista volt. Ez megakadályozta az igazi népakarat érvényesülését. A választói tömegek hiába voltak bizalommal egy olyan jelölttel szemben, aki a nyolcadik vagy tizedik helyen szerepelt, szavazataikkal az első és második helyen szereplő listavezetők jutottak mandátumhoz. A pártok országos vezérei pedig mindig úgy rendezték a dolgokat, hogy a mandátumokat maguknak biztosíthassák.

Így alakult ki az a különös helyzet, hogy akinek sikerült egyszer törvényhozó mandátumot szerezni, annak már módjában volt minden választásnál a parlamentbe jutni. Ez a körülmény okozta, hogy az országos pártvezetőségek jelölőgyűlései mindig viharosak voltak. Engem a tartománygyűlési választások alkalmával Ortutay Jenő főesperes után második helyen jelöltek. A jelölést nem akartam elfogadni, mert tudtam, hogy nevem csak reklámnak kell, mert két mandátumot nem kapunk. Azt ígérték, hogy a legközelebbi választásoknál biztosabb eséllyel fognak jelölni.

A parlamenti választásoknál harmadik helyre, Hokky Károly képviselő és Hápka Péter ügyvéd után kerültem a listára. A jelölést nem akartam aláírni, csak az utolsó pillanatban, csak az utolsó pillanatban, amikor a jelöltlistákat már le kellett adni, sikerült engem erre rábeszélni.

A választások a már megszokott eredménnyel végződtek, mert sem a törvényhozók száma, sem személyeik tekintetében változás nem történt.

A választások lezajlása után egy hosszan tartó, sajnálatos kellemetlenségbe sodródtam. A római katolikus egyházközségnek egy nagyobb összeg volt a hitelintézetben elhelyezve. Én akkoriban az egyháztanács tagja és a katolikus kör elnöke voltam. Mint ilyen, azt javasoltam, hogy a meglévő pénzösszeg egy részét katolikus kultúrház céljaira fordítsuk. Az egyháztanács egyes tagjai az érdekelt hitelintézet igazgatósági tagjai voltak, mások megint a Magyar Nemzeti Pártban voltak érdekelve. Javaslatomat az első csoport a hitelintézet érdekeit védve, a másik pedig attól való félelmében, hogy a népszerűségem fokozódni fog, elutasította. Én ezen határozat ellen panasszal fordultam az ungvári apostoli kormányzósághoz, ahol az akkori esperes-plébános javaslatára a határozatot jóváhagyták. Így elkövetkezett az az áldatlan időszak, amikor én a római katolikus egyházközség vezetőivel mintegy hadiállapotban voltam. Kertész Pál kerületi esperes és Szegedi Jenő kerepeci plébános elvállalták a közvetítést és a béke helyreállítását, de fáradozásuk eredménytelenül végződött. Ennek oka az volt, hogy amikor már-már a béke útját jártuk, akkor az utolsó értekezleten Szegedi Jenő békéltető plébános felém fordulva, többek között, azt mondta, hogy ha az apostoli kormányzó azt mondaná, hogy ez a plafon nem fehér, de fekete, néked azt is el kell hinni. Erre minden további tárgyalást megszüntettem. Egy napon táviratot kaptam Hokky képviselőtől, hogy menjek Ungvárra. Ott neki sikerült az apostoli kormányzóság és köztem a kibékülést elérni.

Egy alkalommal, mikor reggel a templomba mentem, megállított dr. Jóna József esperes-plébános és elpanaszolta, hogy a gazdasszonyát, az öreg Hermin nénit Juraj Duraj katolikus segédlelkész hamis vádjai alapján letartóztatták. Eszembe jutott az a magyar közmondás, hogy aki téged kővel dob, dobd vissza kenyérrel. Elmentem a rendőrfőnökhöz, ahol többek között arra hivatkoztam, hogy nagy szegénységi bizonyítvány, ha a Csehszlovák Köztársaság fennállását egy öregasszonytól féltik.  Egy óra múlva kihoztam Hermin nénit a cellából és vittem haza, a plébániára. Ezen cselekedetem annyira meghatotta az öregurat, hogy állítólag még halálos ágyán is szeretettel emlegette a nevemet.

1936. június 21-én volt Érsekújvárott a két magyar párt közös pártvezetőségi gyűlése, melyen heves vita után sikerült a Magyar Nemzeti Pártnak elérni, amire már régóta vágyott, a két párt egyesítését. Az új párt elnevezésével elismerték, hogy a keresztényszocialista párt az erősebb, de a vezetőség választásánál Jaros Andor személyében maguknak taktikázták az elnöki tisztséget. Így történt, hogy amíg eddig a két párt egymás között vitatkozott, ezen túl a vitatkozások a párton belül voltak.

Mi a pártvezetőségi gyűlés előtt a sajtóban, s ott a gyűlésen is hangoztattuk, hogy szép az egység és kell az egység, de csakis a minden hátsó gondolat nélküli és személyeskedést kizáró egység. Az egységesítés után a keresztényszocialista pártirodákat beolvasztották a magyar nemzeti párti irodákba, s a párttitkárokat alárendelték a magyar nemzeti párti irodáknak. Ezzel megakadályozták a keresztényszocialista titkárok önálló működését. Az egyetlen kivétel Munkács volt, itt az irodák egységesítését nem engedtem, s továbbra is önállóan működtem.

Voltak néha esetek, amikor a magyarság érdekében közös akciókat indítottunk. Ilyen volt például 1936-ban a villanysztrájk, amikor a sztrájkbizottságba  a kommunistákat és az autonóm ruszin pártot is meghívtuk. A kárpátaljai villamossági rt. ugyanis fel akarta emelni a villanyáram árát. Amikor mi, mint Munkács város kiküldöttjei az igazgatósági ülésen ez ellen tiltakoztunk, de a pénzéhes részvényesek leszavaztak, felhívtuk Munkács város lakosságát, hogy senki ne fogyasszon villanyáramot.  A sztrájkbizottság, melynek társelnöke voltam, minden este végigjárta a várost és mindenütt bekopogtattunk, ahol villanylámpa égett.

Így három napon belül elértük, hogy esténként a városban teljes sötétség uralkodott. Egy alkalommal a cseh rendőrfőnök az egész sztrájkbizottságot magához kérette és a legerélyesebben megfenyegetett, ha a sztrájkot haladéktalanul abba nem hagyjuk.  Vitatkozásaink és fenyegetései után eltávoztunk. Engem az iroda ajtajából visszahívott és ezeket mondta:

-- Amit tettem és mondtam, az rendőrfőnöki kötelességem volt. Most pedig négyszemközt, mint áramfogyasztó polgár beszélek. Köszönöm a fáradozásaikat és kérem, hogy hivatalos fenyegetéseim dacára  folytassák az árdrágítás elleni harcot!

Ezt közöltem az iparoskörbe összehívott sztrájkbizottság tagjaival és a sztrájk tovább folyt. Két hét múlva a villamossági rt. igazgatósága lemondott az árdrágításról és mi abbahagytuk harcunkat.

Munkács város cseh kormánybiztosa néhány magyar tisztviselőt, köztük dr. Engelbrecht István későbbi polgármestert, minden különösebb ok nélkül nyugdíjaztatott. E határozatát megfellebbeztem. Az országos hivatal fellebbezésemet, természetesen, elutasította. Erre panasszal fordultam a legfelső közigazgatási bírósághoz. A bíróság a nyugdíjaztatási határozatot érvénytelenítette és az érdekeltek tovább szolgálatban maradhattak.

Fotó: az 1937-es keresztényszocialista pártgyűlés vezetősége.

Forrás:Magánarchívum.

 

 

Nagyszőlősön, a katholikus templom mellett egy történelmi rejtelmeket takaró üreget találtak

(Megjelent: Új Közlöny, 1929.06.25.)

Ideérkezett jelentések szerint, Nagyszőlősön, az ottani róm. kath. templom közelében, egy ősrégi sírt fedeztek fel a játszadozó gyermekek. Az eddigi megállapítások szerint, a boltozott üregű tömegsír többszáz éves lehet, de hogy kiknek csontjai porladnak benne, ma még nem tudni, s erre a kérdésre csak a meginduló tudományos kutatás adhat választ. Az ősi tömegsír felfedezésének körülményeire vonatkozólag a következőket tudtuk meg:
Nagyszőlős közelében az úgynevezett Feketehegyen egy régi várszerű épület van, amely most a ferencesrendi barátok kolostorául szolgál. A környéken régóta különféle mendemondák keringenek arról, hogy a kolostorból a föld alatt titkos út vezeti Nagyszőlősre, az alagút állítólagos bejáratát ismerik is, azonban még senki sem merészkedett néhány méternél messzebb hatolni benne. Arról is sok szó esett már, hogy az alagút belsejében, egy rejtett üregben töméntelen kincs van befalazva, ezt látszik bizonyítani az is, hogy az alagút bejáratánál már több ízben találtak régi ezüst és arany pénzdarabokat.
A másik verzió szerint — s a most történt felfedezés is emellett szól — a várkastély néhai urai abból a célból építették a titkos földalatti folyosót, hogy veszély esetén azon át menekülhessenek. A titkos folyosó egyik ága а XV. században épült róm kath. templom alatt vezet el, s a jelek szerint ezt az ágát fedezték fel a véletlen folytán. A boltozatos üreg tömegsír képét mutatja, emberi csontok porladnak benne, nem úgy, mintha rendesen eltemették volna a halottakat: a csontvázak kusza összevisszaságban hevernek egymáson, a koponyacsontok közül néhány messze a törzstől, mintha erőszakkal távolították volna el azokat.
Az a feltevés -- s egyedül ez látszik elfogadhatónak --,  hogy valamikor, ki tudja hány száz évvel ezelőtt, ellenség foglalta el a várkastélyt, melynek népe kénytelen volt az alagúton át menekülni. A győztes sereg úgy látszik felfedezte az alagutat s utána eredt a menekülőknek. Véres harcra kerülhetett a sor s bizony néhány száz ember az alagútban lelte halálát. Lehet, hogy a győzőknek is menekülni kellett, ezért maradtak a halottak az alagútban eltemetetlenül. Talán mindenki elpusztult, aki a titkos folyosóról tudott, ezzel magyarázható, hogy mindezideig homályban maradt az alagút titka.
Néhány nappal ezelőtt, a nagyszőlősi róm. kath. templom közelében
gyermekek játszadoztak s játék közben az egyik gyerek egy fadarabot akart a földbe verni. Eleinte nehezen ment, később azonban a fadarab egy ütésre alásüllyedt s eltűnt a földben.
A gyerekek kíváncsiságból felvájták azon a helyen a földet s nem kis meglepetéssel látták, hogy ott egy üreg szája van. Kiáltozásukra több felnőtt is odasietett s az üreg nyílását kiszélesítették. Nehezen haladt a munka, mert az üregből szinte elviselhetetlen bűz áradt ki. Amikor végre sikerült az üreget fedő kőboltozatot kibontani, ijedtséggel elegyes csodálkozással látták, hogy az emberi csontokkal van tele. Nyomban értesítették a hatóságokat, mire bizottság szállt ki a lelet színhelyére. Akadtak bátor emberek, akik az üregbe leereszkedtek. Elmondották, hogy ott töméntelen csontváz van. Csak néhány pillanatig maradhattak lenn a fojtogató gázok miatt, így nem nézhettek jól körül, de azért azt látták, hogy az üreg folytatása egy hatalmas vasajtóval van elzárva. A vasajtó elé óriási szikladarabok vannak hengerítve, így még gondolni sem lehetett a felnyitására, ezért sejteni sem lehet, hogy mi van mögötte.
A hatóságok intézkedésére, a tudományos vizsgálat megejtéséig, a rejtelmeket takaró üreg nyílását befalazták.

Fotó: Nagyszőlős látképe

 

 

Bagdy Emőke -- Az önismeretről

 

 

Pipagyújtó villámcsapás

                                                                                                                 

(Megjelent: Magyarország, 1924.06.04.)

(Nyíri borkorcsolya.) Így, nyári időben, amikor a távolból vagy fejünk felett gyakran hangzik fel a mennydörgés, a fehérasztal mellett szóba kerülnek a különböző, nevezetes villámcsapások. Azt hiszem, mindenkinek van egy speciális villámcsapásos históriája, nem hallgatom el a következőt sem. — Azt mondá egyszer a gégényi földesúr, hogy a múlt héten Gégényben levágott a villám egy parasztházba, körülfutott a szobán és a konyhában megtalálta a kotlóstyúkot, alatta a csibéit. A kis csibék elpusztultak, de sem a kotlósnak, sem másnak a házban baja nem történt. — Feleli erre Konthy Gyula, nyíregyházi városi főorvos, aki tréfáiról nevezetes:
— Ez mind semmi a villámcsapás furcsaságaihoz. Az öreg Csengery János volt valaha a legfukarabb ember Nyíregyházán, még a gyufát is sajnálta a pipájától; órákig elácsorgott az ablaknál, amíg arra jött az uccán valami szivarozó ember, akitől tüzet kérhetett. Nos, hát az öreg Csengery imádta a zivataros időt. Ilyenkor addig tartotta a pipát kidugva az ablakon, amíg megkönyörült rajta a felséges istennyila és belevágott. Csengery vígan pöfékelt az égi tűzből. (Kr. Gy.)

A virágnak megtiltani nem lehet

                                                                                            

Réges-régen ifjúságom idején, még nem voltak ám olyan szabadosak az erkölcsök,  mint manapság. Vagy legalábbis jobban vigyáztak a látszatra. Ha lett volna internet meg közösségi háló, aligha írták volna ki magukról a hölgyek, hogy „bonyolult kapcsolatban”. A lányok általában 18-19 évesen férjhez mentek, akik továbbtanultak, azok néhány évvel később. A 22-23 éves hajadon vénlánynak és a 25 éves fiú már vénlegénynek számított. Különösen így volt ez Kárpátalján, főleg faluhelyen. Ott nem lehetett ám csak úgy udvarolgatni, kóstolgatni, keresgélni. Ha csaptad valakinek a szelet, elvárták, hogy el is vedd feleségül.

Ebből aztán olykor nevetséges, néha meg kifejezetten bosszantó helyzetek keletkeztek. Egy kis kárpátaljai faluban kezdtem el pedagógus-pályafutásomat, naponta kijártam Munkácsról busszal és szinte azonnal szembetaláltam magam a szigorú erkölcsökkel. Általában a kora reggeli busszal érkeztem meg a  faluba és sokszor velem utazott egy nagyon bájos kislány, aki a városban dolgozott és amikor éjszakás volt, ugyanezzel a busszal járt haza. Mindig együtt szálltunk le, sőt, olykor beszélgettünk is.

Alig telt el, néhány hét, amikor az egyik kolléganőm nekem szegezte a kérdést, hogy komolyak-e a szándékaim, mert bizonyos nénikék azt beszélik, hogy már menyasszonyt is találtam. Amit én nagyon furcsállottam, mert rengeteg lánybarátom volt, akiktől találkozás esetén még egy-egy puszit is kaptam, anélkül, hogy elfajult volna közöttünk a kapcsolat.

Eleinte csak nevettem az egészen, de később komolyabbra fordult a helyzet. Történt, hogy a tanács bérelt nekem egy szobát arra az esetre, ha nem tudnék hazamenni, ami többször is előfordult, mert esti iskolában is voltak óráim. Egy nagyon szimpatikus családnál kaptam szállást, akik, bár nem lett volna kötelességük, minden este megkínáltak vacsorával. Egyszer épp az asztalnál ültünk, amikor szóltak, hogy valaki keres. Kimentem a kapuba, az egyik helybéli leányzó állt ott, aki egyetemen tanult és valamilyen szakirodalommal kapcsolatban kérte a segítségemet. Talán ha tíz percig beszélgettünk. Alig ültem vissza az asztalhoz, amikor megint kerestek. Kimentem a kapuhoz, a leányzó vőlegénye állt ott roppant feldúltan és közölte, ne is tagadjam, hogy a menyasszonya itt járt, mert mindent tud. Mondtam neki, hogy miről beszéltünk, mire ő megfenyegetett, hogy ne is próbálkozzak, mert ő a menyasszonyáért a végsőkig harcolni fog. Én meg áldásomat adtam rájuk és tolmácsoltam szívből jövő jókívánságaimat.

De összeboronáltak engem kolléganőmmel is (együtt tanítottuk be az ünnepi műsort és láttak minket sötétedés után kijönni az iskolából), sőt tanítványaimmal, mondván, most nevelem ki magamnak közülük a jövendőbeli feleségemet.

Egy napon aztán elpanaszoltam a dolgot egy idős és nagyon kedves kollégámnak.

-- És kik terjesztik ezeket a pletykákat? – kérdezte.

-- Nem tudom biztosan, de állítólag elsősorban két asszony köszörüli rajtam a nyelvét  -- mondtam neki és megneveztem őket.

-- Hát igen – felelte mosolyogva. – Mindig az vigyáz annyira a más erényeire, aki a sajátját már elvesztette.

Aztán elmondta, hogy az egyik asszonynak a férje idénymunkára jár Oroszorszországba, sokszor fél évig is odavan. És tehenet tartanak. Namármost, megfigyelték, hogy ha itthon van az ura, akkor ő viszi át a tejet a szomszédba, ha meg nincs itthon, akkor a szomszéd mindig átjön és segít neki fejni.

-- És a másik? – kérdeztem.

-- Majd mutatok valamit, ha eljön az ideje – válaszolta.

Néhány nap múlva egy reggel kihívott az iskola kapujába.

-- Most ment ki az az asszony biciklin, kapával a mezőre – mondta. – Ha várunk öt percet, megy utána a szeretője is. De nem csodálom, amilyen egy részeges, semmirevaló ura van.

És valóban, hamarosan jött a biciklis ember.

-- Nohát! – mondtam csodálkozva. – Nem akarom elhinni, hogy ebben a nagy szigorúságokban ilyen dolgok történnek errefelé.

Elmosolyodott, a ráncok huncut táncba kezdtek a szeme sarkában, aztán csak ennyit mondott.

-- Pedig már Petőfi is tudta, hogy a virágnak megtiltani nem lehet.

 

Rövid szerelmi történet egy vonaton

 

 A férfi és a nő még sosem találkoztak, de mindkettőnek van házastársa otthon. Véletlenségből egy hálófülkébe tették őket a Transcontinental expresszen.Kezdetben kicsit szégyellték, hogy egy fülkében kell aludniuk, de mivel mindketten nagyon fáradtak voltak, nagyon hamar elaludtak. A férfi a felső, a nő meg az alsó ágyon. Éjjel 1 körül a férfi finoman szólongatva felébresztette a nőt a kérdéssel:

- Hölgyem, sajnos zavarnom kell. Tudna rajtam segíteni, mivel nagyon fázom. Fel tudná adni nekem a szekrényből a másik takarót? Tényleg borzasztóan fázom!

- Nekem jobb ötletem van - mondta a nő. - Csak ma, éjszakára, úgy látszatból, tegyünk úgy, mintha házastársak lennénk.
- Hooóóó! Ez nagyszerű - válaszolta a férfi és már kezdett is örülni az alkalmi kalandnak.
- Jó - mondta a nő. - Akkor mássz le magad azért a kib….tt takaróért, te disznó!

Mire voltak jók az ősmagyarok sírgödrei

                                                                                                  

 (Megjelent: Magyarország, 1924.06.18.)

Emlékezetes a jeles Jósa András, szabolcsvármegyei főorvos alakja, akinek a legnagyobb szenvedélye volt a honfoglalás-korabeli ősmagyarok után kutatni. Fel is ásatott minden buckát, homokdombot a vármegyében; nem volt előtte biztonságban a föld mélyében rejtőzködő, lócsontból faragott korcsolya sem, amelyen a legenda szerint az ősmagyarok átkeltek a befagyott Tiszán, hogy a Nyírségbe jussanak. Jósa András aztán, mikor ideje elkövetkezett, meghalt, de gödrei, üregei, hatalmas ásatásainak nyomai itt tátongtak tovább a homokdombok partjaiban. Senkinek se jutott eszébe betakargatni az ősmagyarok sírvermeit, amelyek olyan tágasak voltak, mint egy parasztház, hiszen lóháton temették el a régi vitézt.
A világon mindennek eljön a maga ideje. Eljött a haszna a Jósa András gödreinek is. Az elmúlt években, mikor a románok tartották megszállás alatt Szabolcs vármegyét, egyszer csak szemet vetettek a „hódítók” a különböző cséplőgépekre és egyéb gazdasági eszközökre. Kezdték őket összeszedegetni — emlékbe. Nosza, a jó nyíregyháziak és más környékbeliek sem voltak restek. Sötét éjszakákon elindították az aratógépeket, gőz- ekéket ama tátongó ősmagyar sírok, felé, betemették vagyonkájukat a föld alá és az ősök hűséggel megőrizték a rábízottakat. A babonás románok nem merték feltörni a sírokat. — Így őrizték meg a honfoglaló ősök késői maradékaik vagyonkáját az elrablástól. (Kr. Gy.)

Fotó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum