Kik azok a démonszülők?

 

Néhány napon belül remélik, hogy nagy értékekre bukkanak a benei hegy kutatói

 (Megjelent: Kárpáti Híradó, 1928.11.18.)

Hosszú idő óta száll az a legenda, hogy a Bene melletti Kelemen-hegyen kincseket rejtettek el a kuruc-labanc világban. Sokszor próbálták a kincset megtalálni, de a nehéz fúrási munka elvette a kincs után kutatok kedvét. Az elmúlt nyár derekán egy nagyobb társaság ismét vállalkozott a kincs felkutatására.
A mostani kutatást az indította meg, hogy egy tiszaújlaki iparos, Nagy Antal elsárgult írások között megtalálta a kincs rejtekhelyéről szóló leírást. A régi elsárgult okmányból kitűnt, hogy vitéz Nagy István kurucvezér volt az, aki a kincseket elrejtette és fiának erről végrendeletei hagyott. A végrendeletet azonban nem a fia, hanem egy favágó találta meg a Kelemen-hegyen egy fa odvának üregében és állítólag a végrendelet- másolat került Nagy Antal kezeibe. A végrendelet elősorolja, hogy mennyi kincs van a Kelemen-hegy barlangjában elrejtve és megfelelő utasítást is nyújt arra vonatkozólag, hogyan lehet a kincsekhez jutni. Azonban a kincsekhez vezető utat nem lehet megtalálni, mert az idők folyamán az állítólagos bejárat eltűnt. A kelemenhegyi kincs a végrendelet szerint olyan nagymennyiségű, hogy abból Európa adósságát könnyen ki lehetne fizetni.
Nagy Antal a végrendelettel elutazott Királyházára, ahol a szuggesszióiról messze vidéken híres Teleky Vilmosnét kereste fel. Telekyné médiumáról, Kerekes Józsefnéról azt állítják, hogy amikor transzban van, telepatikus megérzésekre és meglátásokra képes. Nagy Antal nem mutatta meg a végrendeletet és a transzba hozott médium mégis pontról pontra leírta, mennyi kincs van a barlangban és hogyan van elhelyezve. A tiszaújlaki iparos, miután a médium is megerősítette a végrendeletet, Némethy Sándor antalóci vasutassal megalakította a kincskeresők társaságát és a kincs kutatására engedélyt is kaptak azzal, hogy a találandó kincs egyharmad részét az állam, egyharmad részét pedig a Kelemen-hegy tulajdonosa, Vári község kapja. A munkálatokat a Telekyné által transzba hozott médium utasítása szerint kezdték meg. Ezeket a munkálatokat eleinte nagy érdeklődés kísérte, de miután eredmény nem volt, az érdeklődés ellanyhult. A hosszú hónapok hiába való kutatása után azonban kirobbant az első hír, hogy a médium állítása szerint a kincset néhány nap múlva megtalálják. Most a jóslásnak a beigazolását várják nagy izgalommal a tömegszuggesszió alatt lévő emberek.

Nem találták meg a benei kuruc-kincseket

(Megjelent: Kárpáti Híradó, 1928.11.25.)

Tud.jelenti: A „Kárpáti Híradó“ vasárnapi számában foglalkozott az egyik kurucvezér állítólagos végrendeletével, amely szerint a benei Kelemen- hegy titkos barlangjában mesébe illő kincsek vannak elrejtve. A királyházai médium: Kerekes József ottani vasutas feleségének kijelentése, mely szerint a kincsek hat napon belül a benei kincskeresők birtokában lesznek, nem vált be s így a hónapok óta tartó, költséges és fáradságos kutatás eredménytelennek bizonyult. A szegény emberek a kutatást még a kudarc után sem hagyták abba és változatlanul hiszik, hogy a könnyen repedező, kovát tartalmazó hegységben egyszer csak megtalálják a legendás kincseket.

 

A fotó illusztráció.

Forrás: Wikipédia.

 

A lázadó szőrzet

                                                                                                                   

A dolog valamikor a hetvenes évek végén esett meg az ungvári egyetemen, az állandó gyanakvás és bizalmatlanság korszakában, amikor minden és mindenki gyanús volt.

Történt, hogy egyik diáktársam, aki évekkel idősebb volt, mint én, feljebb is tanult és egyébként is katonaság után vették fel, egy szép koranyári napon elhatározta, hogy márpedig ő szakállt fog ereszteni. Nevelgette is szépen, ahogy nevelgetni illik, így aztán őszre szép bozontos szőrzet borította az arcát. Hogy szavam ne felejtsem, az egyetem vezetése a fiatalembert mindig is megbízhatatlannak tartotta, egyrészt többféleképpen megfejthető versei miatt, másrészt pedig, mert amikor kissé többet ivott a kelleténél, ami elég gyakran megesett, tett olyan kijelentéseket, melyeket a proletár internacionalizmus szempontjából elég nehéz lett volna értelmezni.

Eljött az ősz, visszamentünk az egyetemre. Ő elég nagy feltűnést keltett a bozontos szakállával, sőt, mint kiderült, nem csupán feltűnést, hanem gyanakvást is. Előbb csak egy-két tanár szólt rá, hogy vágassa le, de ő erre semmilyen hajlandóságot nem mutatott. Aztán már olyan is akadt, aki megfenyegette, szakállal nem engedi be az órájára. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy szervezett terrorról van szó, melyet politikai körökből irányítanak. Különösen miután a dékán is behívatta és erélyesen felszólította a szőrzet eltávolítására. Ő azonban nem tágított, váltig állította, hogy neki a szakállhoz igenis joga van.

Arra azonban senki nem számított, hogy egyenesen a pártbizottság elé kerül a szakáll-ügy. Egy napon ugyanis szívélyes meghívót kapott a szervezet következő ülésére. Mint később elmesélte, az általa is ismert tanárok mellett ott ült egy idegen, sőt szemmel láthatóan ő irányította az egész ülést.

Előbb csak kedélyesen faggatni kezdték, hogy mért kell neki annyira az a szakáll, utána egyre határozottabban sürgették, fejtse ki, mik a szándékai a szőrzettel. Hiába mondta, hogy nemcsak neki van arcszőrzete az egyetemen, ez őket egyáltalán nem érdekelte. Végül az idegen is megszólalt, egyenesen nekiszegezte a kérdést vagy inkább kijelentést:

-- Vallja be, hogy a szakállával tulajdonképpen lázadni akar a rendszer ellen!

A fiatalember meglepődött, kissé talán meg is ijedt, nem nagyon mert a kérdezőkre nézni, inkább a falat bámulta. És ahogy ott tanácstalanul nézelődött, egyszer csak megakadt a szeme egy képen, mely a kommunista atyákat ábrázolta.

-- Lázadni? Dehogy akartam lázadni! Épp ellenkezőleg!

-- Hogyhogy épp ellenkezőleg! – reccsent rá az idegen.

-- Na de elvtársak! – felelte mosolyogva. – Még észre sem vették, hogy Marx, Engels és Lenin elvtársaknak is volt szakálluk? Azért ez nem szép!

 

 

Csataterek-1.rész: Kalandozások

 

Majdnem sikeres terápia

Két fickó beszélget:                                         

- Haver képzeld, baj volt a memóriámmal, állandóan cserben hagyott, mindent elfelejtettem. Aztán elmentem egy pszichiáterhez, aki rendbe tett és azóta minden rendben.

- Na, és hogy hívják az illetőt? - kérdi a másik.
- Hmmm... izé... ööö... te, minek nevezik azt a kis kék színű növényt, ami tavasszal nyílik és olyan kellemes illata van?
- Ibolya!
- Ja, igen, hát persze ibolya! - majd odakiált a feleségének - Te, Ibolya hogy is hívják azt a pszichiátert?

A virtuális gumiember

                                                                                                        

Van annak már vagy húsz-harminc éve, hogy a lapok megírták, Japánban egyes üzemekben a főnökről mintázott gumibábukat állítottak fel, s ha bármelyik dolgozóban túlteng a feszültség, a gumiembert megütheti, akár meg is rugdoshatja. Biztos vagyok abban, hogy mára ezeket a bábukat ott is leszerelték, teljesen fölöslegessé váltak, ugyanis már mindenütt működnek a közösségi oldalak.

A közösségi oldalak pedig, legalábbis nálunk, afféle össznépi dühöngővé váltak, ahol akár névtelenül és arctalanul szabadjára engedjük indulatainkat, utat adunk a gyűlöletünknek. Igazából teljesen mindegy, miről szól az eredeti bejegyzés, meg az is, hogy konyítunk-e valamit a témához, már elő is kapjuk a virtuális késeket, hogy lekaszaboljuk azokat, akik nem értenek velünk egyet. Sőt, még az sem kell, hozzá, hogy ellent mondjanak nekünk, sokszor már maga a téma előhozza a sátáni indulatokat.

Ha például valaki sokat keres, legyen élsportoló, művész vagy éppen vállalkozó, főleg ha magyar, akkor az címeres gazember („összelopta”, „lefeküdt valakinek”, „elcsalta”, könnyű neki”, stb.) Ha a Paksi Atomerőműről van szó, akkor azok gyilkosok („megölnek minket”, „lefeküdtek az oroszoknak”, „megvették őket az oroszok”). Persze, a sláger most éppen a járvány. Bármilyen hétköznapi hír jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal rázendít a gyűlölködők kórusa („nincs is járvány”, „csak az embereket akarják megfélemlíteni”, „nincsenek is halottak”, „eltitkolják a halottakat”, „a vakcinával akarnak minket meggyilkolni”). Szóval megszólalnak a „szakemberek”.

És bármiről legyen szó, két mondat után belekerül a politika, akkor pedig elszabadulnak a pokol. Ahelyett, hogy megbeszélnénk közös dolgainkat, érveket felsorakoztatva, azonnal jön a „hazaáruló”, a „náci”, a „csicskás”, a „seggnyaló” és társaik. Pedig lehetetlen, hogy valamelyik oldalnak valamikor valamiben ne lenne igaza.

Persze az irigység és a rosszindulat korábban is létezett, csak eddig nem látszott ennyire. Emlékszem, amikor Egerszegi Krisztina az 1988-as szöuli olimpián aranyérmet nyert és kiderült, hogy a magyar olimpiai bajnokok másfélmillió forint jutalomban részesülnek, özönlöttek a felháborodott levelek és telefonok a televízióhoz, mondván disznóság ennyi pénzt adni egy embernek (a bruttó átlagkereset akkor nem érte el a kilencezer forintot).

Azért kétségtelen, hogy valamilyen fejlődés tapasztalható. Míg korábban csak a tízmillió futballszakértő országa voltunk, mára már van nálunk tízmillió virológus, közgazdász és energetikus is. Mindegyiknek véleménye van, ellentmondást nem tűrő és megfellebbezhetetlen. És mindezt a közösségi oldalaknak köszönhetjük.

Én, a magam részéről, most már jó ideje másféle kommentekre vágyom. Mondjuk: „Nem vagyok járatos a témában (nincs róla információm, nem ismerem az esetet, stb.)”. Vagy: „Nincs véleményem a dologról”. Hát olyan nagy szégyen ez? És akkor talán nem fröcsög majd a gyűlölet a közösségi oldalakon.

 

 

 

 Egy szemtanú visszaemlékezései XI.               

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

1940. tavaszán „kellemes” meglepetésben volt részem. A m. kir. rendőrkapitányság írásban felszólított, hogy 14 napon belül mutassak be csehszlovák útlevelet és kérjek tartózkodási engedélyt, mert ellenkező esetben kiutasítanak. Én az ügyet nem vettem komolyan, s a kapott hivatalos iratot íróasztalomba tettem. Két hét letelte után idézést kaptam a rendőrségre. Nem mentem el.

Amikor újabb idézést kaptam, elmentem és tiltakoztam ezen eljárás ellen. Amikor újabb idézést kaptam, elmentem és tiltakoztam ezen eljárás ellen. Erre a fiatal, monoklis rendőrfogalmazó kijelentette, hogy kiutasít Csehszlovákiába. Én erre azt felelte, hogy ezt a munkácsi rendőrség legnagyobb dicsőségére megteheti, ha jólesik. Erre ő azt kiáltotta: „Először megbüntetem, két hetet fog ülni itt a pincében.” Azt válaszoltam: Attól sem félek, mert én abban a pincében már ültem akkor, amikor maga még Budapesten egy fotelben ülve figyelte az eseményeket és leste, hogy mikor jöhet majd ide basáskodni.” Ezzel becsaptam az ajtót és elmentem. Telefonon összeköttetésbe léptem dr. Siménfalvy Árpád főispánnal, s tiltakoztam a rendőrség sérelmes viselkedése ellen. A rendőrséget kompromittáló fogalmazót áthelyezték.

Az 1940-es esztendő az OTI-ban is sok kellemetlenséggel járt. Vozáry Aladár országgyűlési képviselő az egész városban szeretett volna diktátoroskodni, s ezért az én igazgatói teendőim végzésébe is bele akart avatkozni. Felszólított, hogy a cseh impériumtól átvett tisztviselők közül kiket bocsássak el. Ő, a már említett igazoló bizottság határozatait semmibe véve, a személyes bosszú diktálta álláspontra helyezkedett. Mivel én az ő igazságtalan követeléseit teljesíteni nem tudtam, a sajtó útján hol nyílt, hol burkolt összecsapásra került sor. Ez az áldatlan állapot hosszú hónapokon keresztül tartott, amikor sikerült néki egy belügyminiszteri rendelkezést kierőszakolni, mellyel a kérdéses személyek elbocsátását elrendelték.

A sajtókampány során ő azt hangoztatta, hogy az általa kifogásolt személyek, múltjuk miatt, nem méltók arra, hogy állami szolgálatban legyenek. Én az egyik cikkemben felidéztem egy, a cseh időkben történt, őt kompromittáló esetet, amely nem volt hízelgő a képviselő úrra. Néhány nap múlva két tartalékos tiszt, egy főszolgabíró és egy rendőrfogalmazó felszólítottak, hogy nevezzem meg párbajsegédeimet. Én akkor ágyban fekvő beteg voltam. Magamhoz kérettem régi jó barátomat, dr. Simon Menyhértet, a Kárpáti Híradó főszerkesztőjét, s egy rövid nyilatkozat közzétételére kértem.

E nyilatkozat lényege ez volt: „ A párbajra vonatkozó felszólítást visszautasítom, mert:

1. Soha katona nem voltam, s így a fegyverforgatáshoz nem értek, s a párbajkódex reám nem vonatkozik.

2. Annyira meggyőződéses keresztény katolikus ember vagyok, hogy a bűnnek minősített párbajozást nem vállalhatom.”

Szükségesnek tartottam a nyilatkozatot a nagy nyilvánosság előtt, sajtó útján közölni vele, mert meg voltam győződve, hogy ő előre tudta, miszerint párbajozni nem fogunk, őneki csupán a nagyúri gesztus, a párbajra való kihívás volt a fontos. Azt is tudtam, hogy a minisztériumban felszólították, cáfolja meg a cikkemben írt állításaimat. Cáfolni nem tudott, mert az további sajtópolémiára adott volna alkalmat. Ez pedig reá nézve még kellemetlenebb lett volna. Ezért ő az egyszerűbb, a biztosabb, nagyúribb eszközhöz, a párbajkihíváshoz folyamodott.

A vármegyei törvényhatósági bizottság 1940. évi őszi gyűlésen Péchy Szabolcs főispán átnyújtotta nékem a Nemzetvédelmi Keresztet. A gyűlés után a főispán fogadást adott.

1940. decemberében megkaptam a véglegesítő kinevezésemet az OTI-ba. Ez a kinevezés némileg elkeserített, mert nem igazgatónak, csak főfelügyelőnek lettem kinevezve. A minisztériumban arra hivatkoztak, hogy nem lehetek vezető állásban, mert nincs jogi végzettségem. Ezzel szemben az igazi ok az volt, hogy nem akartam kormánytámogató lenni.

Úgy e kinevezésemnél, mint egyéb személyemet érintő ügyeknél sokszor éreztem Vozáry képviselő aknamunkáját, akit még a cseh időkben kezdődött szereplési féltékenység és „pápista”-ellenes beállítottsága késztetett erre. Aminthogy a cseh impérium alatt az ő saját irodájában diktált újságíróknak, például Handelsmann Manónak személyemet támadó cikkeket, éppen úgy megtalálta most is az utat, hogy rajtam üthessen.

Ha tárgyilagos akarok lenni, nem hagyhatom feljegyzés nélkül, hogy az egyes körökben ellenem megnyilvánuló ellenszenv okozója bizonyos fokig magam is voltam. Így például a visszacsatolás után több érettségizett ifjút elhelyeztem a pénzügyigazgatóságnál. Amikor dr. Rácz, mint a beregmegyei főpénzügy-igazgatóság vezetője átvette hivatalát, első intézkedésével ez ifjakat elbocsátotta és anyaországiakat akart a helyükbe hozni.

Felhívtam őt telefonon, de a titkárnője jelentkezett, akivel a következő párbeszédet folytattam:

-- Kérem a főigazgató urat!

-- Őméltósága nincs itt.

-- Kérem a főigazgató urat!

-- Őméltósága nincs itt.

-- Én nem őméltóságát, de az igazgató urat kértem!

-- Őméltósága nincs itt.

Erre már felháborodva csaptam le a kagylót.

Egy budapesti utazásom alkalmával eljártam a pénzügyminisztériumban egy munkácsi nyugdíjas ügyében. Amikor, többek között, rámutattam, hogy ez ügyben az illetékes ügyosztály eljárása ellentétben áll egy vonatkozó rendelettel, egy miniszteri tanácsos így kiáltott fel: „Ezt a felvidéki kommunista hangot kikérem magamnak!” Mire ezt válaszoltam: „Ha az ön szemében az ilyen igazságkeresés már kommunizmus, akkor fogalma sincs a kommunizmusról. Csodálkozom, hogy miként tűrhetnek egy ilyen embert oly magas pozícióban.” S ezzel becsaptam az ajtót.

Egyszer a miniszterelnökségen jártam, ahol dr. Pataky államtitkár és dr. Oszvald osztálytanácsos előtt szóvá tettem bizonyos munkácsi anomáliákat és, többek között, azt találtam mondani, hogy bejöttek a csehek, azt mondták, hogy felszabadítottak, a valóságban a nyakunkra ültek és dirigáltak. Most eljöttek az anyaországiak, akik szintén azt hangoztatják, hogy felszabadítottak, de a valóságban ők dirigálnak. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk úgy felszabadulni, hogy magunk fogunk dirigálni. E kijelentésem nagyon is nem tetszett.

XIII. Leó pápa szociális és társadalomújító 1891-ben kiadott szózatának, a Rerum novárumnak 50 éves jubileumára országos jubileumi emlékbizottságot szerveztek, melynek dísztagjai közé engem is beválasztottak. A kiadott emlékkönyv 116. oldalán és ugyane könyv 81. oldalán szintén szerepel e nevem az eszme harcosai között.

A képen: A munkácsi városháza 1940-ben.

Forrás: Fortepan.