Majdnem kész átverés

                                                                                                             

A 80-as években Ungváron dolgoztam a megyei lapnál és volt a szerkesztőségben néhány igazi egyéniség. Olyan emberek voltak ők, akiket lehetett szeretni vagy utálni, de nem lehet őket elfelejteni.

Az egyik legkülönösebb figura egy apró termetű, mindig választékosan öltöző bácsika volt, aki mindig úgy járt közöttünk, mintha minden tekintetben, de főleg szakmailag legalább egy fejjel emelkedne ki a környezetéből. És ennek hangot is adott, többször elmondta, milyen mostoha a sors, hogy neki, ezekkel a képességekkel egy megyei lapnál kell tengődnie, és mekkora igazságtalanság, hogy még nem invitálták meg valamelyik országos orgánumhoz.

Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon jól tudott kapcsolatokat építeni, mindenütt ismerték, mindent el tudott intézni, és mivel elsősorban sportújságíró volt, bár ritkán mozdult ki Ungvárról, több híres szovjet sportolóval, szövetségi kapitánnyal is tegeződött.

Egy idő után persze elég fárasztó volt ez a lekezelő stílus, elhatároztuk hát, hogy megtréfáljuk. Vagy, ahogy manapság mondják, megszívatjuk. Az egyik, ma már sajnos néhai, kollégánk jó viszonyban volt az orosz újság valamelyik munkatársával, őt vontuk be az átverésbe.

Abban az időben ketten-hárman ültünk egy szerkesztőségi irodában, de valamilyen ürüggyel úgy intéztem, hogy a megadott időben én is ott legyek. Csörgött a telefon, ott álltam az öreg mellett, amikor felvette és szinte haptákba vágta magát, amikor egy férfi a vonal másik végén úgy mutatkozott be, hogy ő az Izvesztyija ukrajnai irodájának vezetője Kijevből.

Aztán elmondta, hogy nagy szükségük lenne egy kárpátaljai tudósítóra, márpedig idős kollégám híre Kijevbe is eljutott, tisztában vannak szerteágazó kapcsolatrendszerével és szakmai kiválóságával, ezért rá gondoltak. Aztán mondott egy összeget, ami legalább háromszor akkora volt, mint a mi ungvári fizetésünk, és megkérdezte, hogy elfogadná-e.

-- Hát persze, már hogyne fogadnám el – hebegte a kagylóba az öreg, bár egy kicsit kapkodta a levegőt.

Aztán letette a telefont, kihúzta magát, mind a százhatvan centimétert és megvetően végignézett rajtunk.

-- Elmegyek, leszarom ezt az egészet! – viharzott ki az ajtón, de néhány perc múlva visszajött.

-- A fenébe! Nincs bent Balla! – mérgelődött. – De nem baj, felmondhatok holnap is, ezen az egy napon már semmi nem múlik.

Ekkor aztán nagyon megijedtünk. A fene gondolta, hogy az öreg ezt ennyire komolyan fogja venni. Még képes felmondani. Akkor meg mi lesz vele? A szomszédos irodában dugtuk össze a fejünket. Néhány perc múlva ment a küldönc az orosz újság szerkesztőségébe, gyorsan le kell állítani az egészet, míg nem történik valami végzetes lépés.

Az öreg épp a személyes holmiját rakosgatta egy dobozba, amikor újra csörgött a telefon. Mint később elmesélte, ugyanaz a férfi volt, aki az imént. Sűrűn elnézést kért, amiért mégsem tudják alkalmazni, de Moszkvából most telefonáltak, hogy egyelőre nem lehet betölteni az állást, mert nincs rá keret. De, természetesen, ha lehetőség nyílik rá, ő lesz az első, sőt, az egyetlen jelöltjük.

Napokig bele volt betegedve. Mint mondta, ő nem veszi be ezt a mesét, biztos abban, hogy valaki megfúrta. De egyszer még úgyis kinyomozza, hogy ki volt az.

Mi pedig megbántuk az egészet.

A técsői incidenseket vegyesbizottság vizsgálja

 (Megjelent: 8 Órai Újság,1939.08.24.)   

                                

Bukarest, augusztus 3.
(Magyar Távirati Iroda)
A román kormány hozzájárult a magyar kormánynak ahhoz a javaslatához, hogy a técsői incidensek megvizsgálására vegyes magyar-román bizottságot küldjenek ki.
Addig is a tutajozás a Felső-Tiszán a magyar kormány intézkedésére szünetel.
Sinajában tovább folynak a tutajozás megindítására vonatkozó tárgyalások.

A técsői puskatűz kulisszatitkai: egy román szélhámos „eladta a Tiszát“ a magyar faúsztatóknak

Técső, aug. 3.
(A 8 Órai Újság tudósítása) Egész Ruszinszkóban nagy felháborodást váltottak ki azok a határsértések, amelyet a román katonaság követett el három ízben is Técső községnél. Mint ismeretes, a román határőrség puska-, illetve géppuskatűz alá fogta a Tiszán lefelé igyekvő ruszin tutajosokat és számos lövést adtak le Técső község irányába, sőt magára Técső községre is. A sorozatos határsértéseknek magyar részről egy sebesültje van, egy határvadászt ért a román határőrök puskagolyója. A támadó román határőrök puska- és géppuskatüze több técsői épületen okozott károkat és egyelőre megbénította a tiszai faúsztatást és tutajozást.
Técső magyar lakossága megdöbbenéssel, de egyben nagy meglepetéssel is vette tudomásul a román határőrök fegyveres támadását, amellyel a határőrség elsősorban a Tiszán lefelé irányuló faúsztatást és tutajozást akarta meggátolni. Meglepetést azért váltott ki a határsértés, mert a ruszinszkói Tisza-szakasz mellett élő magyarok és magyaroroszok tudták, hogy a magyar és román illetékes hatóságok között folyó tutajozási tárgyalások eredménnyel végződtek és a román hatóságok szabaddá tették a tiszai tutajozás útját, természetesen megfelelő készpénz -- húszezer lej ellenében.
Ezt a húszezer lejt -- ahogy itt ismerik a helyzetet --, egyes magyar magánosok, vállalkozók fizették ki a román hatóságok megbízottjának kezéhez és ennek ellenében ígéretet kaptak arra, hogy a román határőrök nem akadályozzák meg ezután a tiszai tutajozást, amelynek egy részét azon a tiszai szakaszon kell lebonyolítani, amely Magyarország és Erdély között a jelenlegi határt alkotja, Técsőtől egészen Nagybocskóig. Ez a megállapodás a magyar és román rész között a múlt hét elején jött létre és a megállapodó magyar vállalkozók azonnal értesítették
is a felső Tisza folyása mentén elterülő fatelepeket és fakitermelőket, hogy a már régen összeállított tutajokat elindíthatják, mert a románokkal történt megállapodás értelmében a tiszai tutajozásnak már semmi akadálya nincsen.
Így történt, hogy az elmúlt hét végén ruszin tutajosok indultak lefelé a Tiszán, hogy szállítmányaikat Szegedre és egyéb magyar állomásokra eljuttathassák. A ruszin tutajosok gyanútlanul vágtak neki a Tisza középruszinszkói szakaszának, amely jelenleg a magyar-erdélyi határt képezi és csak Técső magasságában érte őket a könnyen tragikusan végződhető meglepetés: a román határőrök puska- és géppuska tűz alá fogták a tutajokat és eközben számos lövést adtak le a szemben fekvő Técső községre is.
Szerencsére a tutajosok közül senki sem sérült meg, mert egyrészt fedezéket kerestek a tutajok gerendái között, másrészt pedig a román ha tárőrök nem is a tutajokra, hanem a tutajok fölött több mint embermagasságnyira adták le lövéseiket
-- Técső irányába.
A megismétlődő támadások után természetesen azok a magyar vállalkozók, akik a helyi román hatóságok megbízottjának kifizették a húszezer lejes tutajozási váltságdíjat, megdöbbenve tapasztalták, hogy bár eleget tettek a megbeszélések szerint rájuk kirótt anyagi kötelezettségeiknek, a románok nem tartják be a megállapodást és a román katonásáig fegyveres tűzzel gátolja meg a tiszai faúsztatást és tutajozást.

20.000 lei helyeit 5,000.000 lei!

Azonnal újra érintkezésbe léptek tehát a szomszédos román hatóságokkal, ahonnan azonban azt az érdekes választ kapták, hogy Bukarestben semmi néven nevezendő nyoma nincs annak a megállapodásnak, amelyet a magyar és a román vállalkozók kötöttek a tiszai tutajozás tárgyában és amelyért a magyarok húszezer lejt ki is fizettek. Ellenben közölték most már román részről a técsőiekkel azt, hogy a tiszai tutajozást illetőleg Bukarestben tényleg folynak tárgyalások, de azok eddig meg nem vezettek eredményre.
Ezeken a tárgyalásokon román részről többmillió lej fizetését kérik a tiszai tutajozás megengedéséért, azzal az indokolással, hogy a tiszai tutajozás erősen megrongálja a Tiszának Erdély felőli, román fennhatóság alatt lévő partjait és ezeknek a hibáknak a kijavítására szükséges a többmillió lejes összeg. Amíg a tárgyalások be nem fejeződtek -- ezt is közölték a hivatalos román hatóságok, -- a románok
nem járulnak hozzá a tiszai magyar tutajozáshoz és azt a határszélen felállított katonaság meg fogja gátolni.
A tiszai román határőrség már régebben ilyen értelmű parancsot is kapott és ahhoz alkalmazkodott akkor, amikor a Tiszán lefelé igyekvő tutajosokra Técső magasságában három ízben is, puska-, illetve gép puskatüzet nyitott.

Meglepő, de jellemző ...
Ezek után azok a magyar vállalkozók, akik a húszezer lejes „váltságdíját“ kifizették a tiszaparti helyi vezetőségek megbízottjának, nyomozni kezdtek, hogy tulajdonképpen miért is kellett nekik kifizetni ezt a hatalmás összeget, amikor a bukaresti hivatalos fórumoknak erről tudomásuk sem volt, és amikor a román határőrség minden esetben meggátolja a tutajok úsztatását. A magánnyomozás csakhamar
meglepő és a román viszonyokra igen jellemző eredményre vezetett: a Tisza erdélyi partján elterülő egyik román község közigazgatási vezetője volt az, aki a tárgyalásokat folytatta a magyar vállalkozók csoportjával, megegyezett a húszezer lejes váltságdíjban, a pénzt fölvette és „engedélyt“ adott a tiszai tutajozásra.
Az illető megbízott a tárgyalások során több ízben hangoztatta, hogy hivatalos minőségben jár el és joga van a ruszinszkói Tisza-szakasz eladására, amelynek vételárát a bukaresti hatóságok húszezer lejben állapították meg és őt hatalmazták fel az összeg felvételére.
A magyar vállalkozók most már nem kételkedtek afelől, hogy a szomszédos román part egyik közigazgatási személyisége használta fel a kedvező alkalmat és ezzel a trükkel zsarolt ki a magyaroktól húszezer lejt -- természetesen saját céljaira.
A legnagyobb meglepetés azonban ezután következik. Az illető román úr, aki húszezer lejért eladta a Tiszát a magyar fatermelőknek, most
tudni sem akar az egész ügyről és azt is letagadta, hogy valaha is tárgyalt volna a magyarokkal, hogy a szabályszerűen kiállított nyugták az ő kézétől származnának..

A fotó illusztráció

Nagydobrony

 

„Móricz Zsigmond öccse vagyok és családommal együtt napok óta éhezem”

 (Megjelent: Keleti Újság, 1932.01.14.)  

Egy sorsüldözött ember, akit a nyomorúság egyik országból a másikba hajtott — Bethlen István földosztója

(Kolozsvár, január 12.) Középtermetű, markáns arcú férfi jelent meg a szerkesztőségben. Külseje kopottas, s egész lényéből valami alázatos szerénység árad ki. „Móricz Károly vagyok“ — mutatkozik be szerényen, -- egy kis segítségre volna szükségem, hogy a városnál munkanélküli segélyben részesülhessek.
— Szabad még egyszer a nevét?
— Móricz Károly vagyok.
— Rokona Móricz Zsigmondnak?
— Igen. Az öccse vagyok.
A szerkesztőség pillanatokra felfigyel. Nyomasztó csend nehezedik a lelkekre. Mégis csak borzasztó, hogy Móricz Zsigmondnak, a magyar irodalom büszkeségének az öccse nyomorog és éhezik Erdélyben. Jobban és figyelmesebben megnézzük Móricz Károly arcát. Ha igaz az, hogy az arc a lélek tükre, akkor ez a hajdan jobb sorsban élő ember irtózatos lelki harcokon és szenvedéseken mehetett át. Hasonlít a bátyjához, az íróhoz, az arca még markánsabb, szemöldöke még bozontosabb és arcán a barázdák olyan mélyek, mint őszi szántás után az anyaföld. A haja ezüstfehér. Mintha irtózatos csapás érte volna, s pillanatok alatt borult volna ezüstfehérbe a feje. Csak a szemei, ezek az acélszürke, művészcsillogású szemek élnek és beszélnek, s árulják el, hogy Móricz Károly alig lehet negyven éves.
— Bocsássanak meg, — mondta Móricz Károly, — hogy a szerkesztőséghez fordultam. Két esztendő óta munka nélkül állok. Műegyetemet végeztem, Romániában földmérő mérnök voltam, de az utóbbi időkben engem is leépítettek.
Megáll. A hangja elakad. Vívódik önmagával, hogy folytassa-e szomorú életének a történetét. Aztán erőt vesz magán és őszintén beszél tovább. Hátha önmagán és éhező családján segíteni lehetne.
— Nem magamért panaszkodom. Héttagú családom van. Öt gyermekem. Kettő ezek közül már gimnáziumban jár...
— Melyik gimnáziumba?
— A református gimnáziumba. Az egyik fiú, a másik leány. Nemrégen kimaradtak az iskolából, mert nem volt már cipőjük. A kisebbek a nyomorlakást el sem tudják hagyni, nincs ruhájuk, nincs cipőjük és — kissé szégyenlem megmondani — sokszor, nagyon sokszor nincs mit enniök. Sem nekem, sem a családomnak. Tudják, milyen borzasztó, ha az embernek gyerekei vannak és sírnak az éhségtől, könyörögnek a kenyérért és én, az apa ott állok, térdeim remegnek, fejem szédül, magam is napokig nem ettem és nem tudok kenyeret adni az éhezőknek?
Itt megáll, lélegzetet vesz, félénken néz a szemünkbe és azt olvassuk ki a tekintetéből, hogy íme, ezért van szüksége városi segélyre, munkanélküli segélyre, ezért van szüksége a szerkesztőség támogatására. Ezt a lépését indokolja.
—- Megpróbáltam én már mindent. Napokig kilincseltem a városházán, de a munkanélkülieket ellenőrző bizottságok, mivel nem vagyok szakszervezeti tag, nem vettek fel a jegyzékbe...
— Mióta él Móricz úr Romániában?
— 1922. óta. Zsombolyai illetőségű vagyok és Bécsből jöttem Erdélybe. Hosszú ideig állami szolgálatban állottam. Az agrárkisajátításnál kaptam alkalmazást. Mócs székhellyel, mint felmérő mérnök dolgoztam a földosztásnál.
Én osztottam szét gróf Bethlen Istvánnak vajdakamarási birtokát, 1700 hold földből csak 21 hold maradt meg a volt magyar miniszterelnök birtokában.
— Amíg a földosztó munkálatok tartottak, megvoltam valahogy a családommal együtt, azonban egy idő óta irredenta vádakkal illettek és nagyot sok kellemetlenségem támadt. Két évvel ezelőtt megszűntek a földosztó munkálatok s engem és többi társaimat is szélnek bocsátottak.
— Hosszabb ideig éltem Tordán is. Sőt itt részt vetem egy emlékmű pályázatán és a bírálóbizottság első díjjal tüntetett ki. Bécsben Korda Sándor mellett a Sascha-film gyárban, mint építész dolgoztam. Az élet azonban mindig mostohán bánt velem. Hosszabb ideig semmiféle állásban sem tudtam megmaradni, az úgynevezett történelmi időnek ostorhegyére kerültem. Most pedig a legnagyobb nyomorban vagyok. Hiába fordulok bárhova, hiába panaszolom el rettenetes helyzetemet, még ígéretet sem kapok, hogy bármilyen szegényes állást is biztosítsanak a számomra.
— Mindezt megírhatjuk?
Pillanatig gondolkozik Móricz Károly. Vívódik önmagával.
— Nekem már semmi sem árthat, olyan kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nyomorgó családommal szemben követnék el hűtlenséget, ha eltitkolnám kétségbeejtő helyzetünket. Sőt, nagyon kérem szerkesztő urat, írja meg mindezt. Hátha akad valaki, aki megkönyörül nyomorgó családomon és valamiféle alkalmazást biztosítna számomra.
A szomorú beszélgetés után a városházára kísértük Mórica Károlyt, ahol rövidesen kiállították részére a munkanélküli bont. Móricz Károly szomorú, fáradt arca egyszerre felvillanyozódott, színessé, elevenné vált és csaknem zokogva mondotta:
— Hála Istennek, legalább néhány napra lesz mit ennünk!

 

A képen: Kolozsvári városkép a 30-as évekből.

Forrás: Fortepan.