Ahol bokáig vérben gázolnak

 (Megjelent: Friss Újság, 1922.09.28.)

Kun Béla rémtettei. — Egy olasz újságíró tudósítása az orosz bolsevisták vérontásairól.

A legnagyobb olasz napilap, a Corriere della Sera a bolseviki Oroszországba küldte tanulmányútra egyik munkatársát, ltalo Zingarellit. Az olasz újságíró cikksorozatban számol be hajmeresztő tapasztalatairól, amelyek mindenben igazolják azokat a híreket, amelyek a bolsevikiek rémuralmáról terjedtek el. A Magyarországon is oly hírhedt volt kommunista vezér, Kun Béla volt a mészárlások főrendezője.
Legutóbbi tudósításának, a melyet Moszkvából írt „A vér orgiája" a címe és ebben többek között a következőket írja:

Halomra lövetett tiszti árvák
— Képzeljék el, hogy a kísérteteknek milyen végtelen sora kísérné Kun Bélát, ha az áldozatok lelkeinek alkalmuk volna megzavarni hóhérjuk nyugalmát és lelkiismeretét. Képzeljenek el egy hatalmas csapat jajveszéklő gyermeket, a szimferopoli és jaltai iskolák tanulóinak szellemét, akiket azért lövettek halomszámra, mert tiszteknek voltak az árvái és a gyermekek mögött a felnőtt emberek szellemeit, ama Wrangel-tisztekéit, akik megadták magukat, mert becsületszóra ígérték nekik, hogy nem lesz bántódásuk, sőt hogy megkegyelmeznek nekik, de a következő napon, vagy még aznap agyonlövették őket. Hogy hányan voltak az ilyen módon elpusztított tizenhárom-tizenhét év közötti tanulók? Százan meg százan. És a tisztek? Több ezren. Sorsukat osztották öregemberek és asszonyok százai is.
Mindez Kun Bélának a műve volt, akit a központi szovjetkormány azzal bízott meg, hogy leckéztesse meg a „megfékezett Krímiát“ és aki úgy teljesítette ezt a megbízatást, hogy harmincezer embert küldött a másvilágra. Egész Oroszország ismeri a nevét és gyűlöli. De még a megbízói is megvetik és hogy ne legyen többé a közelükben, Jekaterinoszlávba száműzték. Kimondták róla, hogy nem normális és így most már nem elégítheti ki rettenetes szadizmusát.
A pétervári Spalernaja fogházat elevenen nem hagyta el senki. Teherhordó automobilokon kettesével összeláncolva vitték onnan ki a foglyokat, akik vászonfedéllel voltak letakarva s ha valaki közülük kidugta a fejét, hogy a várakozó tömegben megpillantsa egyik hozzátartozóját, azt az őr azonnal úgy vágta fejbe a puskájával, hogy menten meghalt. A kivégzéseket eleinte villamosszéken akarták végrehajtani, de ezek a kísérletek nem sikerültek és ezért megmaradtak az agyonlövetésnél. Ha tömegesen kellett foganatosítani a kivégzéseket, akkor géppuskát használtak, ha pedig kevesebben voltak, így jártak el: egy vizesárok fölött széles deszkát helyeztek el, az áldozatot levetkőztették s a vöröskatona kezénél fogva a deszkára vezette. A mikor a deszka közepére ért, közvetlen közelből tarkón lőtték és a mellette levő katona a lövés után beledobta a vízbe.
A vérengzések rendezésében méltó társa volt Kun Bélának egy asszony, Jakovlev Borbála, aki most már nyugalmas állásban van, mert a közoktatási népbiztosság hivatalnoka. De nemcsak ő volt az egyetlen ilyen némber, vetekedett vele a vérengzésben Zinovjev egyik Latina nevű szeretője, továbbá egy Stazov nevű asszony, végül Zoe és Dóra. Az előbbi egy csodaszép leány, az utóbbi pedig egy ezredesnek a leánya. Ezek a vidéken garázdálkodtak. Az előkelő társaság sok asszonya került a vesztőhelyre teljesen ártatlanul férjük állítólagos bűne miatt. Ez a sors érte Garcsekov hercegnőt, Kaluga tartomány volt kormányzójának a feleségét is. A hercegnek azonban, bár kiderült róla, hogy könyörtelenül bánt a néppel, megkegyelmeztek, de a feleségét, aki elítélően nyilatkozott a bolsevikiekről és aki mint mosónő tengette életét, élve dobták az Oka folyóba.
Ugyanaz a sors érte Szmolenszkben Serbatov grófnét nővérével és gyönyörű két leányával együtt, akik bár a szovjet hivatalnokai voltak, mégis kivégezték őket, mert a grófné kritizálni merte a kommunistákat. Pétervár egyik legelőkelőbb hölgye, Pancsuliszev asszony szintén a vesztőhelyen végezte életét, mert az volt a bűne, hogy lakásán megtalálták Miljukov névjegyét. Különös kegy gyanánt a beteges öregasszonynak megengedték, hogy hű szolgálójára támaszkodva mehessen a vesztőhelyre. A halál- deszka előtt azonban már sokan sorakoztak, mire egy vörösőr megszánta és így szólt hozzá:
— Bátorság babka (anyóka), gondom lesz rá, hogy ne várakozzál sokáig! -- És soron kívül végzett vele. A szolgáló azután hazatérve elbeszélte, hogy milyen ,„jószívűek“ azok a vöröskatonák: nem hagyták sokáig várakozni s szenvedni a „babkát."

Az elszenvedett kiközösítés sebei

 

"Sok olyan felnőttel találkozom, akik az általános iskolás éveik alatt elszenvedett kiközösítés vagy kortárscsúfolás feldolgozatlan érzelmi sebeit hurcolják magukkal. Ezek az élmények – hogy egy gyerekközösségben gyakorlatilag láthatatlanok vagyunk, vagy éppen rendszeresen rajtunk vezetik le a feszültséget egy-egy beszólással, megszégyenítéssel, netán fizikai bántalmazással – hihetetlenül mély lenyomatot hagyhatnak egy emberben. A szeretethiány és az érzelmi elhanyagoltság vagy bántalmazás tapasztalatai tartósan elraktározódnak a testünkben, még akkor is, ha később sikerül támogató közösséget találni. A kiközösítés hatásairól már az első évfolyamon – majd visszatérően minden tanévben – célirányosan kellene beszélni a gyerekekkel az osztályközösségekben. A tanároknak pedig fokozott figyelmet kellene fordítaniuk arra, hogy egyetlen gyerek se kerüljön egy közösségben ilyen helyzetbe." (Dr. Lukács Liza)

"Hát annak születtem"

 

Amit nem veszünk észre

Herczeg Ferenc mesélte baráti körben.

— Amikor legutóbb lent jártam az olasz tengerparti fürdőhelyen, találkoztam egy iskolatársammal. Megdöbbentem. A szép szál, délceg legényből összeroppant, ősz, öregember lett. Ejnye, gondoltam, de megtörte őt az idő.
— Szervusz, hogy vagy? — kérdeztem.
— Köszönöm jól — felelte. — Hát te?
— Kösz. Megvagyok...
Öreg barátom megszólal:
— Hanem, te nem vagy valami jó színben. Megöregedtél, amióta nem láttalak. Igen, a sok lumpolás, mondtam neked sokszor, hogy ne éjszakázz. Nézz meg engem, kedves barátom!

 

Rokonok Amerikából

 

Amikor Janika, pontosabban Dzsoni telefonált Amerikából, hogy a jövő hónapban Magyarországra jönnek a családdal és egy napra, de csak egy napra, lejönnek a faluba is, mindenkit magával ragadott az izgalom. No meg, a lelkesedés. Annak idején Janika szülei innen vándoroltak ki, még valamikor a hatvanas években, ő már ott született. Igyekeztek megtanítani magyarul, eljártak vele a magyar rendezvényekre, a feleségét is ott ismerte meg, de soha nem jöttek vissza.

Na, de most majd jönnek. Készülődött az egész rokonság, de mondhatjuk, hogy az egész falu. Erzsi néni, Janika nagynénje kikötötte, hogy a vendégek csak nála szállhatnak meg, Böbe mama, a szomszédból felajánlotta, hogy süt abból a híres hájas tésztából, amelyikért mindenki úgy odavolt a környéken, jött a cukrász Pisti, hogy ő szívesen sütne valami finomat a vendégeknek, persze, teljesen ingyen.  Géza bácsi már másnap áthozott egy üveggel a legfinomabb pálinkájából, mondván, döntse el a rokonság, meg lehet-e ezzel kínálni a whiskyhez szokott vendégeket, sőt még a polgármester úr is felajánlotta, hogy saját kezűleg főz nekik egy bogrács halászlevet.

Meg is érkeztek egy szép nyári koradélutánon, a fél falu kint ácsorgott az utcán, a másik fele meg az ablakból nézte a vendégeket. No meg, a limuzint, melyet állítólag Pesten béreltek a nagy útra, mert itt ilyet még soha nem látott senki. Persze, felmerült egy kis probléma, mert a kocsit éjszakára nem akarták az utcán hagyni, hiába mondták nekik, hogy itt még soha nem lett egyetlen autónak sem baja, még akkor sem, ha nyitva hagyták az ajtaját, az Erzsike néni udvarára viszont nem fért be. Ám a szomszéd Pista azonnal felajánlotta a saját udvarát, így rendeződött a helyzet.

A kölcsönös örömködések után aztán következett a megkésett ebéd. Bár a két gyerek eleinte inkább hamburgert vagy pizzát evett volna, némi rábeszélés után egy cseppig bevágták az Erzsike néni húslevesét, a füstölt oldalas után még a tányért is kitörölték, a Böbe mama hájas tésztájának elfogyasztását követően pedig inkább csak feküdtek, mint ültek a széken.

Rövid emésztés után lesétáltak a kertbe, ahol teljesen elájultak attól, hogy itt csak úgy le lehet szedni és meg lehet enni a málnát. Igaz, majd elájultak a szomszéd disznóólja felől áramló szagoktól is, meg is jegyezték, hogy ideje lenne a szomszédot beperelni.

Erzsike néni hiába magyarázta nekik, hogy ez itt egy falu és az ő disznai sem illatosak, nem nagyon akarták ezt elfogadni. Egyre azt hajtogatták, hogy keresni kell egy jó ügyvédet.

A falu azon ritka kivételek közzé tartozott, ahol még nagy számban tartottak tehenet. A vendégek számára igazi szenzációt jelentett, amikor este hazahajtották a csordát, mert ilyet még soha nem láttak. Le is videózták az egész folyamatot. Egyszer aztán észrevették, hogy egyik- másik tehén odapottyant az útra.

-- Hát ezt ki fogja innen eltakarítani?- kérdezték miután elvonult a jószág.

-- Eltakarítani? – kérdezte Pista. – Ugyan hogy lehetne azt kinyomozni, hogy éppen kinek a tehene szart az útra? – Szerves anyag, majd felszárad vagy lemossa az eső.

-- Nem takarítják fel? – csodálkozott Janika, pontosabban Dzsoni. – Hú, mi pénzt tudna ebből egy jó ügyvéd leakasztani?

-- Én úgy tudom, hogy New Yorkban is rengeteg a szemét, főleg ahol tanyát vernek a hajléktalanok. Ők még a járdára is odacsinálnak – próbált érvelni Pista.

-- Az egészen más! – legyintett Janika, pontosabban Dzsoni.

Este még végiglátogattak néhány rokont, megkóstolták a Géza bácsi pálinkáját és a polgármester úr halászlevét, aztán fáradtan aludni tértek. Hajnalban Erzsike néni mocorgásra ébredt, kiment a konyhába. Ott ültek a vendégek. Előbb azt hitte, megéheztek és gyorsan össze akart ütni valami reggelit, de azok leintették.

-- Nem tudunk aludni – mondta fáradt hangon Janika, pontosabba Dzsoni. – Többször is ugatott a szomszéd kutyája. Meg a kakasa is kukorékolt.

-- Ugatott? – nézett rá csodálkozva Erzsike néni. – De hiszen azért kutya, hogy ugasson. A kakas meg az enyém, a szomszédban csak tyúkok vannak.

-- Akkor ez a kutya minden éjszaka ezt csinálja? – kapta fel borzos fejét Janika, pontosabban Dzsoni. – Fel kell őket jelenteni! Be kell őket perelni! Olyan kártérítést fizetnének, hogy életük végéig nem felejtenék el.

-- Beperelni? – kérdezte döbbenten Erzsike néni. – A szomszédomat, akivel együtt nőttünk fel? A kakas miatt meg jelentsem fel saját magamat?

A vendégek ebéd után indultak vissza. Pálinkát már ne ittak, de a csirkepaprikás hatalmas sikert aratott.

-- Rettenetes, hogy élnek ezek az emberek! – szólalt meg Janika, pontosabban Dzsoni. – Mindent eltűrnek! Egyszerűen nem hajlandóak egymást beperelni!

-- Barbárok! – felelte a felesége. Aztán hátranézett a gyerekekre. A kislány még mindig a Böbe mama hájas tésztáját majszolta.

Sárközy Endre vallomása