Információs gyónás

Két hónapi kemény uniós munka után hazatér a székely kamionos legény. Első útja a templomba vezet, gyónásra jelentkezik.
- Atyám. Oldozz fel, mert vétkeztem!
- Mit követtél el fiam?
- Jaj, jaj plébános úr, nagy vétek, nem tudom hogyan mondjam el...
- Segítek én fiam. Talán paráználkodtál...?
- Jaj, jaj, én vétkem, én vétkem...!
- Fiam. Penitenciát és megbocsájtást csak úgy tudok adni, ha elmondod, hogy kivel.
- Jaj, jaj, Istenem, Istenem...!
- Na nem baj, fiam. Segítek. Rozi volt az az alvégen?
- Jaj, jaj...
- Akkor talán Eszti a kicsiszeren, vagy Juli, a rosszhírű menyecske a felszegben? Netán az új tanítóné...?
- Jaj, jaj, én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...!
Megunja a plébános a sok jajgatást, kiszabja a penitenciát és engedi Isten hírivel. Alig lépik ki a templomból, meglátja őt a kamionos kolléga, rá is köszön:
- Jót, Józsi kolléga. Te mióta lettél ekkora nagy templomjáró? Úgy tudtam, nem féled az Istent. Ejszem mert még gyóntál es?
- Jaj, dehogy kolléga. Eppe információt gyűjték ehelyt.

Az amerikai kitüntetés

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csupán néhány percre sodort velük össze az élet.

Ilyen volt Gyula bácsi is, akit egy tsz almafái alatt ismertem meg, jó harminc évvel ezelőtt. Akkoriban még divat volt, hogy az egyetemistákat kivezényelték őszi betakarításra, s minket épp ide, az almáskertbe vezetett a sorsunk. Az öreggel meg madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy csupa magyar szakost adtak a keze alá.

Gyula bácsival vidáman teltek a napok, bár egyébként is jókedélyű ember volt, teljesen kivirult ennyi fiatal között. Állandóan viccelődött, a nótát meg különösen szerette, s minket sem kellett különösebben biztatni, állítólag még az faluban is hallották, amikor rázendítettünk: „Alma a fa alatt, nyári piros alma…”. Merthogy ez volt a kedvenc nótája, talán nem véletlenül.

Az utolsó napon Gyula bácsi mintha feszültebbnek látszott volna a szokásosnál, de ezt annak tudtuk be, hogy nem szeret búcsúzkodni. Délben leültünk az egyik almafa alá, majd kivett a zsebéből egy kis dobozt, abból pedig egy furcsa kitüntetést.

-- Most elmondok nektek valamit, amit még a faluban is kevesen tudnak rólam – szólt titokzatosan. – Ez az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése, amit én kaptam, igaz meg is jártam vele.

Aztán elmesélte, hogy a második világháborúban magyar katonaként harcolt, s alakulatával addig-addig hátráltak nyugat felé, mígnem sikerült megadniuk magukat az amerikaiaknak. A hadifogolytáborban nagyon jól ment a soruk, rendszeresen kaptak tejeskávét és csokoládét. Ennek ellenére, rettenetes honvágyuk volt. Így aztán kapóra jött, amikor az amerikaiak felajánlották, aki hajlandó harcolni a németek ellen, az hamarabb hazamehet.

Valahová az Ardenekbe vezényelték őket, kettesével ásták be magukat egy-egy gépágyúval. Azt a parancsot kapták, hogy csak figyeljenek, bár úgysem kell tartani semmitől, mert a németek visszavonulnak. Így aztán el is szunyókáltak, hajnalban riadtak fel, valami veszett nagy zúgásra. De már rengett a föld is, mert jöttek a tankok.

Ahogy kidugta a gödörből az orrát, már felrobbant mellettük az első lövedék, bajtársa pedig élettelenül hanyatlott le a gödör aljára. Gyula bácsi, saját elmondása szerint, annyira félt, hogy lefeküdt a földre, vaktában lövöldözött a gépágyúval, majd egy robbanást hallott, hullott rá a föld, és elvesztett az eszméletét.

A kórházban tért magához, alig látott ki a rátekert kötszertől. Aztán magas rangú amerikai tisztek jelentek meg, veregették a vállát, és a pizsamájára tűzték a kitüntetést, de ő ebből egy szót sem értett. A tolmács mondta el, hogy öt német tankot lőtt ki, ettől torpant meg a támadás, és így érhetett oda még időben az erősítés.

-- Mindenki a bátorságomat dicsérte – mesélte kacagva Gyula bácsi. – Pedig én próbáltam elmagyarázni, hogy azt sem tudtam, hová lövök. Hát, így születnek a hősök.

Amikor felépült, mindenáron haza akart jönni. Az amerikaiak marasztalták, de hiába. Aztán hazaért, megmutatta a kitüntetését, és azonnal elvitték az oroszok. Válogatott módszerekkel vallatták, szentül hitték, hogy akinek ilyen kitüntetése van, azt kémkedni küldték haza.

-- Hát, talán tényleg jobb lett volna ott maradni. Soha sem bánta meg, hogy hazajött? – kérdezte az egyik lány, amikor az öreg befejezte a történetét.

Az öreg úgy nézett rá, mint aki belegázolt a becsületébe.

-- Nem kislányom, nem bántam meg soha -- fogta vissza a mérgét Gyula bácsi. – Nem tudnék én sehol máshol élni! Érted? Sehol.

Aztán, talán hogy oldja a feszültséget rázendített a kedvenc nótájára. Zengett az „Alma a fa alatt…”, csak most valahogy másképp, mélységes fájdalommal szálltak a hangok a kifosztott almafák fölött.

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csak néhány percre sodort velük össze az élet.

Aknamezőn nem számít a nyelvtudás

Már megszokhattuk, hogy az egyes nemzetek mindig a saját szájuk íze szerint írják (át) a történelmüket, s ha a népnek hősökre van szükségük, akkor a történészek gyorsan gyártanak egyet. Vagy akár többet is. És mivel manapság mindenki azt ír és olvas, amit akar, ezt gyorsan közkinccsé is teszik, a sajtó pedig gátlástalanul felkarolja, hisz erre van igény.

Jelenleg Ukrajna is ennek az - államilag támogatott,- történelemalkotásnak a lázában ég, így aztán simán bekerülhetnek a hősök közzé olyanok is, akik annak idején a nácikkal kollaboráltak, sőt… Azon sem lepődhetünk meg, ha valamelyik ukrán újságban a négymillió éves ukrán (!) térképről olvashatunk, melyet egy mamutagyarba karcolva találtak meg. És vannak, nem is kevesen, akik ezt elhiszik.

Az utóbbi hetekben számos írás jelent meg az ukrán sajtóban az ominózus oktatási törvényről, mely alapjaiban sérti a kisebbségek jogait, gyakorlatilag megszünteti a nemzetiségi iskolákat (az ugyanis nem nemzetiségi iskola, ahol magyar nyelvet- és irodalmat is lehet tanulni, de minden más tantárgyat az államnyelven oktatnak).

A cikkek zömében azt bizonygatják, hogy mindez a kisebbségek érdekeit szolgálja, de ennél sokkal érdekesebb és tanulságosabb elolvasni a cikkekhez fűzött olvasó hozzászólásokat. Bár vannak józanabb vélemények is, a hozzászólások zöme fröcsög a gyűlölettől és szembetűnő, hogy épp azok a legellenségesebbek, akik nem Kárpátalján élnek, esetenként sohasem jártak itt, talán hús-vér magyarral még nem is találkoztak.

Az is teljesen általános, hogy amennyiben az okfejtés logikája így kívánja, szemrebbenés nélkül átírják a magyar történelmet is. A minap az egyik hozzászóló azt írta, hogy Petőfit szlávsága miatt nyomták el, és nem is volt magyar és a hatóságok (!) csak azt követően adták ki a műveit, miután nyilatkozott a magyarságáról. És ezt állítólag egy történésztől hallották. Szegény Sándor, ha ezt megérhette volna!

A vitákban szinte naponta elhangzik a kérdés, hogy mért nincsenek ukrán iskolák Magyarországon,  és ha valaki, miként jómagam is, idézi nekik a talán legilletékesebbnek, Kravcsenko Györgynek, az Országos Ukrán Önkormányzat elnöknek Facebook-bejegyzését, melyben leírja, hogy ez nem a magyar államon múlik, hanem azzal magyarázható, hogy Magyarországon néhány ezer ukrán van és szétszórtan élnek, másnap úgy teszik fel újra a kérdést, mintha mi sem történt volna.

Ezeket az állításokat Ukrajnában senki nem cáfolja meg, ezért joggal feltételezhető, hogy teljesen megfelel a kormányzati politikának. A miértre roppant egyszerű a magyarázat, hiszen amíg folyik a hisztéria, addig senki nem azokról a reformokról beszél, melyek emberek millióit fogják még nagyobb nyomorba dönteni.

De van egy másik magyarázat is. Ukrajna háborút visel Oroszország ellen. Ez a háború ugyan jól jön az ukrán vezetésnek, hiszen erre hivatkozva újabb és újabb külföldi támogatásokért lehet kuncsorogni és azt is el lehet mondani, hogy mindenről Putyin tehet.

Van azonban egy probléma. Egyre kevesebben és kevesebben akarnak harcolni, a született ukránok nagy része is elbújik, elmenekül a sorozás elől. Egy átlagembert, normális körülmények között, nem lehet arra rávenni, hogy lelőjön egy másik embert. Ehhez vagy gyűlölnie kell vagy félnie. Ép ésszel persze felfoghatatlan, hogy egy olyan országban, ahonnan az elmúlt években a becslések szerint hétmillió született ukrán menekült el, mért az a legnagyobb probléma, hogy a 150 ezer magyar és a 400 ezer román nem tud rendesen ukránul.Persze, azt mondják, hogy a törvény elsősorban az oroszok ellen irányul, de ez egyrészt nem vigasz, másrészt, nekik is vannak kisebbségi jogaik, harmadrészt, ez a törvény azokból az oroszokból is ellenséget csinál, akik eddig lojálisak voltak Ukrajnával.

És kit érdekel ebben az őrületben, hogy számos magyar adta életét ezért az országért a kelet-ukrajnai fronton. Akiknek besorozásánál egyáltalán nem jelentett akadályt az ukrán nyelv hiányos ismerete. Vagy az aknamezőn nem számít a nyelvtudás?

Az igazi demokrácia

Jack és Iván találkoznak, és arról kezdenek el beszélgetni, hogy melyik országban nagyobb a demokrácia:
- Nálunk olyan nagy a demokrácia, hogy én elmegyek a Fehér Házhoz, és simán lepisálom a kerítést, ha akarom - mondja Jack.
- Nálunk olyan nagy a demokrácia - kezdi el beszédét Iván, - hogy én elmegyek a Kremlbe, és a Lenin Mauzóleum tövében szarok egyet, ha akarok.
Jack már bánja, hogy túl nagyot hazudott, próbál enyhíteni a dolgon:
- Az igazság az, hogy én azért körülnézek, nem látja-e valaki.
Mire Iván:
- Hát azért én se tolom le a gatyámat.

Mi minden történhetik Ruszinszkóban?

(Megjelent: Nyírvidék1922.09.08.)
Munkács, szept. 7. — Ismeretes a podkarpatska rusi tanügyi vezetőségének az a rendelkezése,'mely a gör. kath. és izr. vallású gyermekeket kitiltotta a magyar tannyelvű iskolákból s a ruszin tannyelűekbe kényszerítette őket. A tanügyi vezetőség mindazon gyermekeket, kik ezen rendelkezés ellenére is magyar tannyelvű iskolákba járnak, iskolamulasztás címen bünteti s a rendelkezéshez olyan csökönyösen ragaszkodik, hogy a szülőkre kirótt büntetéseket foganatosíttatja, a pénzbüntetés biztosítására végrehajtást rendel el, nem fizetés esetén pedig a szülőket börtönbüntetésseI sújtja.
Így történt mindez a munkácsi róm. kath. iskolába járó növendékekkel is. Ebbe az iskolába különösen sok g.k,,th. és izr. vallású, de magyar anyanyelvű szülő járata gyermekét. A munkácsi tanfelügyelőség ez év január havának végén átírt az iskola igazgatóságának, hogy hirdesse ki a tanügyi vezetőség ezen rendelkezéseit az érdekelt szülőknek és amennyiben nem küldenék gyermekeiket a részükre kijelölt ruszin nyelvű iskolák osztályaiba, úgy a szülők szigorúan meglesznek büntetve, mert a róm. kath. iskolába tovább is járó gyermekeket olyanoknak tekinti, mint akik nem tesznek eleget a tankötelezettségnek. A szülők a kihirdetéskor ezen önkényes és törvénytelen rendelkezés ellen tiltakoztak s kijelentették, hogy azt nem veszik tudomásul és gyermekeiket tovább is ezen magyar tannyelvű iskolába fogják járatni.

Május havában ezen szülőkre egyre-másra rótták ki a »mulasztás« miatt a büntetéseket, a szülők fellebbeztek, de a hatóság a fellebbezés eredményét nem várva be, (még ma sincs intézve) végrehajtást is foganatosíttatott a szülők ellen, így pl. egy ügyvédnek íróasztalát foglalták le.
Most újabb fejleménye van a dolognak. A szülők ugyanis e büntetés pénzkirovását nem tekintették törvényes intézkedésnek, hiszen gyermekeiket járatták iskolába, így aztán a pénzbüntetést nem fizették be, emiatt most a pénzbüntetést a nemfizetés miatt börtönbüntetésre változtatják át, s már megtörtént erről a szülők hivatalos értesítése.
Az érdekelt szülők úgy határoztak, hogy a büntetést nem fizetik meg pénzben, hanem leülik.

Így a napokban Munkácson ügyvédek, orvosok, tekintélyes kereskedők fognak jelentkezni a rendőrségen, hogy a rájuk kirótt büntetést leüljék.
Már az első ilyen leülés meg is történi. Egy volt (ma elbocsátott) gör. kath. vallású igazgató-tanítónak gyermeke szintén ezen magyar tannyelvű róm. kath. elemi iskolába járt be, mégpedig a Munkáccsal szomszédos Őrhegyalja községből. A büntetéspénzt rá is kivetették, de természetesen nem fizette meg. Most megkapta az idézést a börtönbüntetés — 22 óra — leülésére. Mivel ő nem volt odahaza, felesége, (ki maga is diplomás tanítónő) jelentkezett a járási székhelyen, Oroszvégen a főszolgabíróságnál a büntetés leülésének megkezdésére. A főszolgabíró tudomásul vette a jelentkezést s az illető úrihölgy megkezdte az »ülést«. Megjegyezzük még, hogy a tanügyi vezetőség az iskolai év végén rendelkezést adott ki, mely szerint a gör. kath. és izr. vallású gyermekeknek a munkácsi róm. kath. magyar tannyelvű iskolában tett vizsgáját nem tekinti érvényesnek, s a nyert bizonyítványt nem fogadja el a felsőbb osztályba való felvételre.

Fotó: Fortepan